Szily László egy újságíró, akinek a stílusbravúrja abban áll, hogy végtelenül egyszerűen és offenzív módon fogalmaz meg dolgokat, amiket mindannyian szoktunk így gondolni, csak többnyire szégyellnénk így beszélni a nyilvánosságban. Ulrike Meinhof egy újságíró volt, akinek a stílusbravúrja abban állt, hogy hideg és kemény hangon, politikai szóviccekkel tűzdelve, kegyetlen következetességgel kérte számon a hatvanas évek Nyugat-Németországán a demokratikus működést, a társadalmi igazságosságot és a náci múlttal való szembenézést. Ulrike Meinhof tizenévnyi újságírás és mozgalmár munka után terrorcsoportot alakított. Szily László pár napja különösebb variálás nélkül gyilkosként írta le Meinhofot, aminek viszonylag kevés köze van bármilyen valósághoz.

kép: wikimedia commons

Ulrike Meinhof soha nem ölt meg senkit. Előre bejelentett robbantásai voltak, amelyeknél ügyelt arra, hogy emberek, főképp az általa kritizált nagyvállalatok kizsákmányolt alkalmazottai, ne sérüljenek meg.

Ami ennél sokkal fontosabb, hogy Ulrike Meinhof, a hatvanas évek nyugatnémet sztárújságírója a nuklearis fegyverkezés ellen tiltakozó mozgalomban kezdte a politikai karrierjét, méghozzá Marburgban és Münsterben, egyetemistaként. A kritikai balos magazin, a konkret szerzője és szerkesztője volt, az egyik legnagyobb hatású szövegelőállító az akkori baloldalon. A stílusa deklaratív, kiáltványokban, pamfletekben, manifesztókban ugrált a náci múltjával szembenézni nem óhajtó, konzumerkapitalizálódó és a háború után lassan újrafegyverkező állam fején.

Komoly konfliktusai voltak a lapot titokban pénzelő keletnémet kommunista párttal. Miután elhagyta a lapot és vele együtt a szintén ott dolgozó férjét, dokumentumfilmeket forgatott, nevelőotthonokat kutatott, rádióműsort vezetett, és a Freie Universitäten tanított, szabadúszóként írt újságokba, és rengeteget közszerepelt, miközben egyedül nevelte az ikerlányait. Az APO (Ausserparlamentärische Opposition: Parlamenten Kívüli Ellenzék, az akkori baloldali diákmozgalom) támogatója volt, egy meghatározó baloldali értelmiségi. Ha tetszik, ő volt A baloldali közíró/közszereplő a nyugatnémet 68 háza táján.

Interjúalanyai voltak az antikapitalista Gudrun Ensslin és Andreas Baader, akik áruházakat gyújtogattak éjszakánként, ezért leültették őket. Meinhof beléjük szeretett, és segített nekik megszökni a börtönből, ami révén őt is körözni kezdték. Ensslin és Baader kiszabadítása után hajtóvadászatot indítottak ellene. Az Axel Springer médiakonszern boldog volt, hogy végre lecsaphat a leghangosabb kritikusára. Meinhof a publicista karrierje kezdetétől nagyon erős médiakritikát gyakorolt; főleg a Springert támadta, amiért az nyíltan támogatta a kormányt és a szigorításokat. A szigorításokat komolyan kell venni: területlezárások és kijárási tilalom volt érvényben, tömeges letartóztatások voltak, diáktüntetőt lőtt agyon rendőr, Rudi Dutschke, a balos diákmozgalom vezetője pedig a nyílt utcán, nappal kapott harom golyót a fejébe egy merénylőtől.

A Szily által kifogásolt idézet: „Tiltakozni annyi, mint kimondani: nekem ez nem tetszik. Ellenállni annyi, mint megesküdni: ez többé nem fordul elő velem” a Dutschke-merénylet hatásara született. (Az idézetet a szerkesztők időközben eltávolították.)

Meinhof eddigre már teljesen ki volt égve, kikészült a politikai nyomástól, az anyagi gondoktól, az egyedülálló anyaságtól; attól, hogy milyen iszonyú nehéz nőként és anyaként politizálni. És leginkább attól, hogy az újrafegyverkezés elleni tiltakozó mozgalmak, a diákmozgalom, sőt, a katolikusok is rengeteg embert megmozgattak a hidegháborúzó nyugatnémet konzumerkapitalista politikai osztály ellen, de örökké falba ütköztek és egyre csak szigorítások jöttek. Meinhof nem őrült meg, hanem szomorú volt és dühös. Ellenállók, politikailag aktív emberek haltak meg.

Amikor Meinhof megszervezte Ensslin és Baader kiszabadítását, az utcákat elözönlötték a körözési plakátok, a tévéből, rádióból, újságokból ömlött a vérdíj híre. Sok nyugat-európai értemiségi hitt benne, kérték, hogy térjen észhez, de Meinhof soha nem adta fel magát. Kisebb robbantásokat követett el konspirált körülmények között, többek közt az általa gyűlölt Springer székházában. Mindig figyelt arra, hogy senki ne sérüljön meg. (Ők, a RAF első generációja teremtette meg a betelefonálós bombariadó intézményét.)

Két év és három hónap bujkálás után kapták el. Addigra már szinte haldoklott a kimerültségtől. A börtönben izolációs fogságban tartották (ez a magánzárkánál eggyel durvább: hónapokig nem látott embert, nem hallott semmit, nem olvashatott, és nem is volt mire írnia), ahol teljesen elvesztette a realitásérzékét, de az akkoriban és azután írt szövegei alapján sem igazán mondhatni, hogy megőrült volna, inkább megvadult. Négy év fogság, rengeteg botrányos bírósági tárgyalás, éhségsztrájk, kiszabadítási kísérlet után egy reggel felakasztva találták a cellájában. Nem tudni, hogy öngyilkosság volt-e, de tulajdonképpen mindegy.

Meinhof nem volt szent vagy ártatlan. A korábbi erőszakmentes álláspontjának nyomát sem találjuk a bujdokolás idején írt szövegeiben, amelyek szerint rendőröket szabad agyonlőni, mert azok nem emberek. A börtönben becsavarodva üdvözölte a müncheni olimpián rendezett vérengzést, és más hasonló hajmeresztő dolgokat is írt. Ezekre nincs mentség, nem is tartjuk példaképnek Meinhofot. Azt azért érdemes mégiscsak tudni: soha nem lőtt senkire, nem ölt meg senkit, ez fontos volt számára.

A RAF első generációja, különösen a személyek elleni erőszakot elutasító Meinhof jóformán nem is találkozott a később gyilkosságokat elkövető második és harmadik generációval. Hans-Martin Schleyert, a nemet gyáriparosok szövetségének vezetőjét - akit korábbi náci múltja miatt senki nem számoltatott el - a RAF második generációja rabolta el, tartotta fogva, majd végezte ki. Fogvatartott RAF tagokat követeltek cserébe. A hatósagok nem engedtek. Schleyert kivégezték. Ez volt a RAF első egyenes, nyíltan személy elleni erőszakra alapuló akciója. Akik elkövették, Meinhofot csak a szövegein keresztül ismerték. Ulrike addigra már egy éve halott volt.

Nem hiszem, hogy egy kemény hangú újságírót (akinek a keménységét még a különösen higanyos Szily László is megirigyelné) azonosítanunk kellene az olvasóival. Bátran azonosítsuk őt saját hibáival. De gyilkosnak nevezni nincs okunk. És végképp nincs okunk a munkásságát lenullázni. (Ez olyan, mintha soha többé nem olvasnánk Gogolt, diszkreditálva a szövegeit azzal, hogy élete végén vallási őrületbe esett, és vállalhatatlan marhaságokat írt össze. Hálistennek még mindig olvasunk Gogolt. Vagyishát, nem is tudom, asszem vagyunk még vagy harmincan, akik olvasunk Gogolt. Elég vicces amúgy.)

Meinhof tökéletes illusztrációja annak, milyen veszélyeknek lehet kitéve egy jóakaratú ember, ha változtatni próbál a fennálló renden a felkínált eszközökkel: mozgalomszervezéssel, tiltakozással, újságírással. Kiváló példa arra is, hol vannak a kikényszerített hibák, amiket irtózatos munka elkerülni: a kiégés, a sikertelenség nyomasztása, a rossz válaszok. Az erőszak.

A Magyarországon most formálódó, parlamenten kívüli baloldali ellenzék deklaráltan erőszakmentes, nincs ezen mit huhogni. Nem akarunk, nem fogunk erőszakhoz folyamodni. Különösen nem kell tartani a Nyerges-birodalmat felégető balos kurátorok és kritikusok felbukkanásától. Annak ellenére sem, hogy hasonló defenzívában vagyunk, és hasonló módon fogy körülöttünk a levegő, mint a hatvanas évek demokrata mozgalmai körül.

Ahhoz, hogy a fenti a hibákat ne kövessük el többet, el kell tudnunk fogadni mindazt a teljesítményt, amit a minket megelőző protagonisták nyújtottak, és be kell látnunk őszintén, hol a határ a megátalkodott gyilkos és a konspirált városi terrorista között. (Elég jól látszik amúgy ez a határ, ha egy újságiró, akár a mégoly karizmatikus Szily László is, veszi a fáradságot és legalább a wikipedian megnézi, ki a valagam is az az Ulrike Meinhof.)

Ha valahogy még kíváncsiskodna, bárki olvashat ennél többet is Meinhofról és a RAF-ról itt.

A cikkben nyújtott segítségéért köszönet Bartók Györgynek 

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére