Az a szerencse ért ezen a nyáron, hogy néhány hétig Tel-Avivban tanulhatok. Indulás előtt nem számítottam arra, hogy ittlétem alatt az események ilyen drámai fordulatot vegyenek. Röviden, a helyzet a következőképp néz ki: a közelmúltban három izraeli gyereket gyilkoltak meg a Gázai övezetben, ennek nyomán pedig izraeli szélsőségesek elraboltak és élve megégettek egy ciszjordániai palesztin fiatalt. Az izraeli kormány állampolgárainak meggyilkolásával a Hamaszt vádolta, a palesztin ifjú megölése után ez utóbbi pedig rakétatámadásokat indított izraeli célpontok ellen. A Gázai övezetből érkező rakéták túlnyomó többségét az izraeli rakétavédelmi pajzs semlegesítette, ám a védekezésen túlmenően a válaszlépések sem maradtak el, ellenkező irányba kilőtt rakéták formájában. A konfliktus első napjaiban Izraelnek nem kellett áldozatokkal számolni, Gázában viszont számos ártatlan civil is életét veszítette. A végeláthatatlan kölcsönös vádaskodás és „rakétaváltás” után a tel-avivi kormány a szárazföldi beavatkozás szükségessége mellett döntött, a Hamasz földalatti alagútjainak felszámolását nevezve meg stratégiai célkitűzésként. A harmadik Intifadának, az Izrael területén élő arabok felkelésének lehetősége is felmerült ezeknek a napokban.

(Fotó: 444.hu)

A mai napig több, mint félezer palesztin civil veszett oda az izraeli haderők beavatkozása nyomán. Tel-Aviv a Hamaszra mutogat az áldozatok miatt, hiszen szerinte a palesztin mozgalom civil központokat, kórházakat, iskolákat, magánlakásokat használ katonai célokra.

Az itt leírt rövid elemzésem szükségszerűen egy szubjektív olvasata a helyzetnek, amely egy, a Tel-Aviv viszonylagos biztonságában élő ember tollából származik. Egy pillanatra sem állítom, hogy egyáltalán el tudnám képzelni a Gázai övezetben uralkodó életkörülményeket. Itt minden nagyon más. A Hamasz rakétáira figyelmeztető szirénák gyakoriak, és valahogy hétköznapivá váltak. A polgárok fegyelmezettek, és mikor meghallják a jelzést, tudják, 90 másodpercük van a legközelebbi bunker eléréséhez. Tíz évvel ezelőtt a zsidó állam nem rendelkezett ezekkel a fejlett rakétavédelmi rendszerekkel, ám mára az emberek zöme sokkal nagyobb biztonságban érzi magát. Ez a tényállás északon, Tel-Avivban. Délen viszont mindenki sokkal inkább ki van téve a veszélyeknek, az elbújáshoz rendelkezésre álló idő is jelentősen rövidebb. Több települést ki is ürítettek a hatóságok. A legnehezebb helyzetben a déli kibucokban élő zsidók, illetve a beduinok vannak.

Amikor a „nemzeti érdek” kerül terítékre, az izraeliek zöme jobboldali, és készséggel ismételi a kormány által felszolgált szólamokat, miszerint a palesztinok megérdemlik a sorsukat, mert 2006-ban a Hamaszra szavaztak, amely egy terrorszervezet, és amely civileket használ pajzsként. És persze azt is hallani, hogy Izrael sokkal humánusabb, amikor civilekről van szó. Hogy miért? Mert például 30 másodperccel a rakétatámadások előtt „figyelmezteti” a gázaiakat oly módon, hogy egy kisebb bombát robbant fel a házuk tetején. Az izraeli hadsereg pontossága és a bunkerek hiánya miatt persze kérdéses, hová is menekülhetnének ezek az emberek. Ráadásul a Gázai övezet a világ egyik legsűrűbben lakott földdarabja, 1,8 millió ember él egy 40 kilométer hosszú és 6 kilométer széles területen.

Az izraeli társadalom megosztott, de egy fura, nem arányos módon. Ittlétem alatt alkalmam volt részt venni a helyi baloldal utcai tüntetésein. Rengeteg különböző embert ismertem meg: diákokat, LMBTQ-aktivistákat, afrikai menekülteket segítőket, újságírókat, jogvédőket, katonákat, akik a korábbi megszállások borzalmairól meséltek, ügyvédeket, akik a haderő által letartóztatott palesztinok védelmét látják el. Egy izraeli katona elmesélte, hogyan próbált meg robbanóanyaggal bejutni egy ajtón, amelyet épp egy anyuka készült kinyitni, és mit látott azoknak a tizenéves gyerekeknek a szemében, akik végignézték anyjuk halálát.

A baloldal tüntetésein arabok és zsidók együtt vesznek részt: azt skandálják, hogy tudnak együtt élni, hogy a kormánypolitika fasiszta gyökerekből táplálkozik, és hogy a béke lehetséges. Mindazonáltal a baloldali polgárok egy folytonos belső vívódásban élnek, és sokszor visszariadnak a véleményük kifejtésétől, mert tudatában vannak annak, hogy nem harcolhatnak annak a zsidó államnak a létezése ellen, amely szabadságjogaikat végül is megteremti. Ezért inkább csak általánosságokban beszélnek a békéről, vagy a palesztinok megsegítésének apró, konkrét útjait keresik.

Minden balos tüntetés mellett egy jobboldali ellentüntetés is megrendezésre kerül. Olykor az erőszak sem hiányzik. Július 12-én a szirénák menekülésre kényszerítették a rendőrséget, a két csoport pedig összecsapott: néhány baloldali aktivistát szélsőjobboldali szimbólumokat viselő zsidó ellentüntetők bántalmaztak.
A politikai helyzet nagyon összetett Gázában és Izraelben egyaránt, még ha a hétköznapi életben tapasztalt valóságok között ég és föld is a különbség. Gázában például a Hamasz nemcsak katonai szárnnyal rendelkezik, de egy adminisztratívval is, amely rengeteg kormányzatszerű feladatot is ellát. A szervezet fizeti az orvosokat, tanárokat, bürokratákat, és az egyetlen jövedelemforrást jelenti palesztin családok tömegeinek. Ugyanakkor a korrupció és a térségbe érkező nemzetközi adományok révén a Hamasz vezetői szörnyen meggazdagodtak. Gaza City-ben hatalmas luxusvillákkal rendelkeznek, a források egy jelentős része pedig a családjaik kasszájában végzi.

A gázai palesztinok teljesen ki vannak szolgáltatva ennek a szervezetnek, és bár kiábrándultak belőle, nem rendelkeznek valódi választási lehetőséggel. Gáza ma egy szabadtéri börtön, amelynek határai teljesen le vannak zárva. Az izraeli hadsereg három oldalról tartja zár alatt, nincs repülőtér, de ha lenne is, a légteret szintén Izrael ellenőrzi. A katonai diktatúra bevezetése óta a déli, egyiptomi határ is bezárt, igaz az elmúlt egy évben is csak 14 napra nyitották meg a kairói hatóságok. A Hamasz földalatti járatokat ásott délre, itt „importálják” a túléléshez szükséges javakat is, a szigorú blokád miatt egyébként mindenki innen szerzi be az élelmiszereket, építőanyagot stb. A katonai szárny pedig Izrael fele ásott hasonló alagutakat, ezeken keresztül próbál terrorakciókat végrehajtani.

Tel-Avivban sem sokkal egyszerűbb a politikai felállás. A hosszú ideig erős és tekintélyes vezetőként látott Netanjahut most jobbról támadják, amiért nem kezelte elég gyorsan a mostani válságot. Saját kabinetjén belülről is a baloldallal szembeni meghunyászkodással vádolják, szóval az erőszakos fellépés nemcsak ideológiai program, hanem a személyes karrier megmentésének függvénye is. A Hamasz és Netanjahu gyakorlatilag egymást táplálják, egymás létezésének szükségszerűségét teremtik meg a választók előtt.

A terepen a helyzet tehát nem mindig hasonlít arra, amit a sajtóban láthatunk. Tel-Aviv utcáin az emberek nem esnek annyira pánikba egy rakéta láttán, mint amennyire gondolnánk. Gázában pedig a civil áldozatok száma napról napra emelkedik, mostanra valószínűleg elérte a 700-at. Az ENSZ emberi jogi tanácsa háborús bűnöket emleget. Netanjahu legújabb, három – két palesztin és egy zsidó – állam létrehozására irányuló javaslata nem tűnik realista megoldásnak. A geopolitikai játszmák sem adnak okot túl nagy optimizmusra. De ami a legnagyobb probléma, hogy az izraeli társadalmon belül, főként a bevándorló, új állampolgárok körében nagyon erős a radikális, a zsidó állam hódításhoz való jogát támogató vélekedés, ami belátható időn belül lehetetlenné tesz bármilyen tartós kompromisszumot.

Vlad Levente Viski

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére