Az izraeli-palesztin konfliktus újabb tragikus fejezete esetleg fordulóponthoz érkezett a hétvégén: a vasárnap éjszaka ülésező ENSZ BT azonnali és feltétel nélküli tűzszünetet kért a felektől. A korábban, szombat reggeltől 12 órára meghirdetett humanitárius célú fegyvernyugvás 24 óráig sem tartott, de lehetőséget adott a gázaiaknak, hogy visszatérjenek házaikba, és mentsék, ami menthető – néhányuknak csak most nyílt módja rá, hogy a romok alól kiszabadítsák családtagjaik holttestét. A palesztin egészségügyi minisztérium adatai szerint majd 1150 a halottak száma; Izraelben pedig 3 civilt öltek meg a Hamász rakétái és 42 katona esett el a harcokban. (A napokban Ciszjordániában is újabb halálos áldozatokkal jártak az utóbbi évek leghevesebb tiltakozó megmozdulásai.) 

A 3 héttel ezelőtt, július 7-én indított szárazföldi offenzíva kezdetén a közvéleménykutatások szerint az izraeliek többsége támogatta a hadműveletet; ahogy általában is igaz, hogy az országban kisebbségben vannak azok, akik úgy gondolják, a konfliktus enyhítéséhez az izraeli politikának is változnia kellene. Közéjük tartozik Jehuda Saúl, az izraeli hadsereg volt tisztje, aki a Breaking the Silence nevű, a hazájuk honvédelmi stratégiájával kritikus ex-katonák egyesületének egyik alapítója. A Le Monde napilapban múlt héten megjelent tribünjének fordítását közöljük.

kép: wikimedia commons

2012 novemberében indította meg Izrael a Hamász ellen az „Amúd Anán” névre keresztelt hadműveletet, ami szó szerint „felhőoszlop”-nak fordítható, miközben külföldön leginkább a „Védelmi oszlop” elnevezést használták. Néhány napja kezdtünk meg egy új, „Erős sziklafal” kódnevű hadműveletet, amely hivatalosan a „Védelmi él” néven ismert. Mindkét megnevezés hivalkodóan defenzív, de amikor meghallom a gázai hadműveleteknek adott neveket, főleg a nemzetközi használatra választottakat, akkor eszembe jutnak az évek, amelyeket a hivatalosan Izraeli védelmi erőknek (IDF) nevezett hadseregben töltöttem.

Eszembe jut az a szakadék, amit maga az IDF elnevezése által jelképezett etika és a Ciszjordániában a gyakorlatban lebonyolított hadműveletek között húzódott. A számunkra kijelölt feladat elvileg önvédelmi volt. „Megelőző” akciókat hajtottunk végre, amelyek megakadályozhattak volna bizonyos terrorista tevékenységeket. Én és a barátaim azonban hamar megértettük, hogy a hadművelet nevében rejlő „védelmi” jelző csak arra szolgált, hogy leplezzen számos, különféle és nagyrészt vitathatatlanul támadó jellegű akciót.

Móse Yaalon, abban az időben vezérkari főnök, ma védelmi miniszter arra buzdított bennünket, hogy „perzseljük fel a palesztin öntudatot”. Az utasítás értelmében feladatunk az volt, hogy megfélemlítsük és megbüntessük a teljes palesztin közösséget. Ezek az akciók azon a meggyőződésen alapultak, hogy a civilek tartózkodnak majd a lázadástól, ha brutalizáljuk, elnyomjuk és megfélemlítjük őket. Más szavakkal: a „felperzselt öntudat” valójában „rettegő öntudat”-ot jelentett.

A célunk az volt, hogy megfélemlítsük és dezorientáljuk a lakosságot

Az ún. „megelőzés” keretében, a barátaim és én megtanultunk minden palesztin emberre ellenségként, egyúttal a támadások legitim célpontjaként tekinteni. Amikor bevetésre indultunk, hogy „megmutassunk jelenlétünket”, célunk az volt, hogy megfélemlítsük és dezorientáljuk a civil lakosságot, hogy tudatosítsuk bennük: ellenőrzésünk alatt tartjuk őket. Ezt úgy igyekeztünk elérni, hogy az utcákban járőrözve találomra behatoltunk házakba, a nap vagy az éj bármely órájában. Ezeket az akciókat a hírszerzés semmilyen pontos értesülése nem támasztotta alá.

Máskor úgy „előztük meg” a terrorizmust, hogy kollektív büntetést mértünk ártatlan palesztinokra. Ilyesmi történt például az Adora telepen, azután, hogy egy palesztin férfi megölt ott egy kislányt. Néhány órával tette elkövetése után lezártuk az Adora közelében lévő Tufah települést. Egy teljes napon át, egyenként átkutattunk minden házat. Letartóztattuk a férfiakat, és a falu iskolájába vittük őket kihallgatásra. Nem találtunk semmit, de ma, újra átgondolva az egészet, rájöttem, hogy nem is az volt a cél. A házkutatással és a letartóztatásokkal célunk csupán a megfélemlítés volt.

Gázából izraeli civilekre rakétákkal lőni szörnyű tett, és nem igazolható semmivel. Férfiak, nők és gyerekek életét veszélyeztetik az egész országban, már többeket megsebesítettek, és megöltek egy izraelit. De ezek a rakéták nem teszik egy tömegpusztítás legitim célpontjaivá Gáza összes lakosát, ahogy egy gyerek meggyilkolása sem kellett volna, hogy legitim célponttá tegye Tufah lakosait, igazolva az önkényes letartóztatásokat és házkutatásokat. Eddig több száz, nagyrészt civil palesztin halt meg az izraeli támadásokban.

Továbbra is az önvédelem jelszava alatt, már napok óta az izraeli ellenőrzés alatt álló civil lakosságot támadjuk. Ugyanis a 2005-ben végrehajtott kivonulás ellenére, majdnem teljes az ellenőrzésünk a gázai légtér, a vízkészletek, az övezeten belüli tamponzónák, illetve a be- és a kifelé irányuló személyi- és áruforgalom felett. A lakosság nyilvántartása is izraeli kontroll alatt van, így egy palesztinnak, ha eléri a 16 éves kort, személyi igazolványa igényléséhez az izraeli hatóságoktól kell engedélyt kérnie. Ez a szinte mindenre kiterjedő ellenőrzés olyan, rendszeresen kivitelezett katonai műveletek formájában is megnyilvánul, amelyek rettenetes kárt okoznak nemcsak a paramilitáris infrastruktúrában, hanem a Gázában élő civil lakosság körében is.   

Itt az ideje véget vetni a megszállásnak

Ezt a valóságot nem kényszerítették ránk. Azokból, a vezetőink által hozott döntésekből ered, amelyeket a palesztin területek és az ott élők feletti ellenőrzés érdekében hoztak. Nagyon jól ismerem ezeknek a döntéseknek a következményeit, mert egyszerű katonaként részt vettem a megvalósításukban. Megtanultam, hogy egy effajta kontroll fenntartása az erő folyamatos alkalmazását igényli. Megtanultam, hogy nem lehet erkölcsi alapunk arra, hogy több évtizeden át erővel rákényszerítsük egy idegen kormány fennhatóságát egy többmilliós lakosságra.   

Az, hogy a Gáza elleni ismétlődő hadműveleteknek az önvédelemre utaló elnevezéseket adunk, semmit nem változtat ezeknek a támadásoknak a jellegén. Számottevő változás csak a megszállás megszűntetésével következhetne be. Azt valóban nehéz megmondani, hogy a megszállás végeztével eltűnnek-e majd a veszélyek, amelyek az Izrael déli részén fekvő városokra és falvakra leselkednek. Az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetünk, az az, hogy a megszállásnak egyelőre nincs vége, és ha nem változik semmi, akkor egy vagy két év múlva újra arra leszünk ítélve, hogy egy újabb, a jelenlegihez hasonló véres támadást hajtsunk végre.  

Semmilyen nyelvészeti trükk nem változtat ezen a valóságon, azon a valóságon, amelyben Izrael nem elégszik meg a védekezéssel, hanem támad is – és nemcsak a nehéz napokon, hanem minden egyes nap. Ahelyett, hogy a magyarázatokkal és az önigazolással foglalkoznánk, tennünk kell azért, hogy másképp menjenek a dolgok. Eljött a pillanat, amikor ki kell mondanunk: a megszállásnak véget kell vetni.

(A francia fordítást Gilles Berton készítette. Egy másik ex-katona álláspontja a The Independent hasábjain.) 

franciából fordította: Szekeres Ferenc

Korábbi írásunk a témában: Tel-avivi levelek - helyszíni beszámoló Tel-avivból

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére