Az elmúlt napok a budapesti ellenzéki összefogásról, és ennek különböző szintű MSZP általi megbombázásáról szóltak. De előbb Horváth Csaba öncélú kamikáze küzdelmének, majd a fővárosi MSZP hatalmi harcának következtében, és az áprillis választás előtti alkudozások után, a másik két pártról is az a látszat alakult ki, hogy kisstílűek. És az, hogy így látjuk őket, nem véletlen.

A magyar politika az elmúlt 10 évben átalakult, jelenleg ennek az átalakulásnak járunk a végén. A politika morális aspektusa és a közügyek intézéséről szóló része lényegében kiveszett a politikáról folytatott diskurzusból, és már az elemzők és újságírók is úgy láttatják a politikát mint csupán hatalmi harcok terepét.

Mikor láttunk utoljára bármilyen politikai párttól,  vastagon beleértve a Fideszt is, olyan döntést vagy döntési lehetőséget, amelynek meg tudták volna indokolni a fontosságát és hasznosságát, és amiről tudtuk, mit jelent, mit okoz, mihez vezet 1-3-5-10 éves távlatban?

Mikor láttunk utoljára politikustól olyat, hogy elsődlegesen nem saját hasznát nézve, pusztán morális okokból hozott döntést, majd nem hátrált ki belőle, következetesen végigvitte az utat, amit választott?

Az elmúlt évek magyar politikája, és a politikát közvetítő sajtó hozzáállása is arról szól, ki hol tud pozíciót és szavazatot szerezni azon képzelt dialógus szerint, amit állítólag a magyar választópolgárok elvárnak, miközben a választópolgárok valós akarata sehol nem jelenik meg. Egyáltalán nem esik szó arról sem, hogy egy-egy döntés hosszútávon jó-e az országnak, a településnek, vagy akár egy politikai közösségnek, csak a hatalmi szempontok szerinti rövidtávú megközelítés van jelen.

Pedig az a párt vagy politikai közösség lesz képes Orbánék riválásává válni, és ami még fontosabb, az országot jó irányba vinni, amely megfelel a következő feltételeknek. Van perspektívája, tudja, mit akar kezdeni az országgal, és azt is, ehhez hogy tud eljutni, ezt el is tudja magyarázni, mégpedig úgy, hogy az hiteles legyen először a saját táborának, majd a teljes politikai közösség számára, ezután ezeket az intézkedéseket végre is tudja hajtani, az eredményeket meg tudja tartani, a hibákat ki tudja javítani, és ezt újra is tudja kezdeni más és más témákban.

Ez pedig sokkal több, mint hatalompolitikai kérdés. Ez egyrészt hitelességi, tehát morális alapot feltételező kérdés, másrészt vízió kérdése, tehát szakpolitikai és kommunikációs kérdés. És  harmadrészt hatalompolitikai kérdés, azaz, miként lehet ezt végrehajtani, hogy tudja megszerezni és jól használni a hatalmat az a párt, amely az előző kettővel rendelkezik.

Csakhogy, a magyar politikában ma senki nem rendelkezik az első két hozzávalóval. Egyetlen politikai erő sem rendelkezik az önfeláldozás, a valós szolgálat, a hitelesség képével, és egyetlen politikai erőnek sincs olyan víziója, ami valódi szakpolitikákra alapozva tudná, milyen országot akar látni négy év múlva, és oda hogyan kell eljutni. Tehát, lényegében nincs is politika Magyarországon, a szónak a közösség ügyeinek intézéséről szóló pozitív értelmében, csupán hatalmi harcok vannak.

A kormány politikája csupán kommunikáció, a folyamatos ellenségkép fenntartása egy olyan vízióval, ami legfőképp saját hatalmának megtartásáról szól, másodsorban pedig egy olyan kiváltságos osztály felépítéséről, amely hatalmon tartja a Fideszt.

A Jobbik politikája a különböző helyzetben lévő állampolgárok összeugrasztásáról, a politikai közösség egyes tagjai közötti hatalomtechnikai csemegézésről szól, miközben senki se lehet biztos abban, hogy kormányon nem ugyanolyan önös hatalmi pozíciót építene-e ki, mint a Fidesz. Javaslataik pedig, a nemzeti mázra felhúzva, egy-egy téma radikális felvetéséről, és hangos, de bizonytalan, vagy láthatóan káros megoldási javaslatáról szólnak, amelyek valószínűleg egyenként sem oldanák meg a problémákat, de összeségében, a vízió szintjén, végképp nem adnak választ az ország problémáira.

Az LMP politikájának egyetlen meghatározása, az általuk felvázolt két táborral szembeni hatalmi önmeghatározás. Az a víziószerűség, amit kialakítottak is csupán arról szól, hogy ‘a többiek hülyék, mi majd megoldjuk’, de lényegében hiteles, az ország teljes közösségének tett tartalmi ajánlatuk nincsen.

De legrosszabb helyzetben a magukat baloldali ellenzéknek definiáló pártok vannak. Amelyek közül a DK emelkedik még ki saját önmeghatározásában, de az ő üzenetük is lényegében csak a hatalomról szól, a “nyugodt békeidők visszaidézéséről”, a 2010 előtti állapotok visszaállításáról, “amikor mi kormányoztunk”. Más pártnak az ellenzéki térfélen sincs olyan gondolata, ami a fenti négy feltételből legalább egyet teljesítene.

Pontosan ez is látszik a pártok kommunikációjában. Lényegében csak a kormányra adott reakciók, de még inkább a hatalmi vetélkedés kérdései látszanak. Ezért, első körben, akár felelőssé is tehetjük a kormánypárti túlsúlyú médiát, de a pártok összes megszólalását követve se látszik semmi, ha lebontjuk a kommunikációs máznak se nevezhető, összetákolt roncsderbit.

Amit az MSZP ebben a pillanatban művel, az maga számára a legkárosabb, de ennél fontosabb szempont, hogy a teljes baloldal hitelvesztéséhez vezethet.  A 10-12 önkormányzati helyről szóló vita igazából nem is rémkép, ami arról szólna, hogy ezek a pártok nem mondanak semmit, azon kívül, hogy hatalmat akarnak maguknak, hanem lényegében a valóság. Ezek a pártok nem is tudnak mit mondani.

Ha valóban lenne komoly elgondolás arról, mit akarnak kezdeni az országgal, akár lehetne megérvelhető  az a 10-12 hely, de ameddig az egyetlen érvük az, hogy “nekünk ez jár”, és a másik két párttól az egyetlen válasz az, hogy “de ez nekünk is jár”, és nem az, hogy a választók azt várják el tőlünk, hogy ezt és ezt képviseljük, számukra jár a képviselet (tehát nem csupán a politika hatalmi aspektusára való hivatkozás), igazából lényegtelen is, ki kapja meg a koncot, mert tartalom nélkül, ez csupán az időleges túlélést jelenti.

Ezek a pártok pedig, saját feltüzelt választóikon és a jobb híján rájuk szavazókon kívül, semmit se tudnak elérni addig, ameddig saját maguknak sem tudják megmondani, mit szeretnének ezzel az országgal, és hogyan akarják ezt elérni. Ha pedig ez megvan, jöhet a nehezebb rész, ennek a kommunikációja és a hatalom megszerzése. De ez a sorrend nem felcserélhető. Mert aki csupán a hatalmat akarja megszerezni, és egy mondatot nem tud mondani arról, miért akarja azt, az azon a pályán versenyez, ahol esélye sincs a Fidesszel szemben.

Ha csupán a hatalompolitikai kérdések kerülnek napirendre, a Fidesz megverhetetlen lesz, hiszen ezen a pályán ők a legjobbak, és egyedül nekik van errőforrásuk élni a hatalommal. Ha pedig a politika témája egyes egyedül a hatalom, hát ki másra szavaznának a választók, mint arra a pártra, aki ebben a legjobb?

Kattints ide és íratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére