Kertész Imre kitüntetése kapcsán a jobboldali és szélsőjobboldali sajtó mellett, független és baloldali újságok is átveszik azt a hoaxot, miszerint Kertész Imre megtagadta magyarságát. Pedig ez ennél sokkal bonyolultabb kérdés, még ha azt nem is számítjuk, hogy Kertész ezt nem mondta.

(Fotó: Szombat.org)

Kertész: Én az európai kultúra terméke vagyok. Egy dekadens, ha így akarja. Egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz. Elég az, hogy engem az Ön honfitársai zsidóvá tettek. A faji és a nemzeti hovatartozás számomra nem érvényes. - Így hangzott az interjú anno, amelynek kiemelt részét az MTI így fordította 2009-ben: “Ne minősítsen engem magyarnak.”

Lényeges különbség a ne minősítsen magyarnak, és a ne kössön Magyarországhoz közötti, és ha valaki elolvassa az egész interjút, rájön, hogy Kertész Magyarországhoz való viszonyát nem Kertész cselekedetei, hanem Magyarország határozta meg.

A magyarság régi terhei - a hazugság és az elfojtásra való hajlam - jobban érvényesülnek, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik.

Az idézett bekezdésnél pedig talán nehéz “magyarabb”, a jelenlegi közállapotokat jobban leíró mondatokat találni. Az elfojtás, és az ebből kiinduló politikai gyűlölet, amelynek célpontja a képzelt fasiszta és a képzelt kommunista/liberális/zsidó, hergelik a magyar társadalmat a politikai nemcselekvésre, és helyette az ellenség folyamatos figyelésére, felderítésére és elpusztítására.

Kertész pedig, Nobel-díja után, ennek a háborúnak lett kiemelt alakja. Mind bal, mind jobboldalról ezen háború harcosának képét vetítették rá, eredeti gondolatainak, amik a feldolgozásról és az ellenségkép-kereső diktatúrák felépítéséről szóltak, pont az ellenkezőjét képzelték szavai mögé.

Ne feledjük el, azok, akik 2009-es interjúja után boldogan hátradőltek, hogy a legfontosabb zsidó végre kiiratkozott önként a magyarságból (mintha ez egy lehetőség lenne), már 2002-től kezdve Imre Kertészeztek, már a Nobel-díj, az első magyar irodalmi Nobel-díj kiosztása után próbálták kiközösíteni Kertészt a magyarságból, és ezzel próbálták a zsidók magyarországi történetét kiközösíteni a magyarságból, nem véve észre azt, hogy Kertész története, pontosan nem a zsidóság, hanem a polgári Magyarország története. A Kádár-rendszer tiltólistájával, az elfelejtéssel, az elnyomással, a diktatúrák belső feldolgozásával, a belső ellenállás megteremtésével, a szabadság mindenkori, minden körülmények közötti kívánásával.

De baloldali és liberális barátaink se jártak el jobban Kertésszel, akik a holokauszt-írót, és a holokausztért járó szellemi kárpótlást látták Kertészben, akik nem is figyeltek mondanivalójára, csupán arra, hogy ő egy zsidó, akire Magyarországnak büszkének kell lenni.

Pedig Kertész életműve sokkal többről szól a Holokauszt leírásánál, vagy elmesélésénél. Kertész történetei az ember tehetetlenségéről és alkalmazkodásáról szólnak, a belső szabadság megőrzésének lehetőségéről még a legnehezebb pillanatban is, és arról, lehetséges-e ezzel a szabadsággal túljutni a legkeményebb borzalmakon is, és arról, mi történik az emberrel, ha ezt a szabadságot nem tudja megtartani, hogyan válik egyszerűen a rendszer részévé, működtetőjévé. Kertész írásai a polgárról szólnak, aki próbálja megőrizni értékeit a politika és a történelem változásaitól függetlenül.

Kertész Imre a magyar irodalom legnagyobb sikerének elhozója, így lett a magyar politika áldozata, és talán nincs szimbolikusabb annál, mint hogy most a Fidesz-kormány akarja őt kitüntetni, pontosan azért, hogy tovább használja. Nem tudjuk, Kertész miért veszi át a díjat, de remélem, talán tíz emberrel többhöz eljut a gondolat arról, mit tesz a szabadság feladása az emberrel, és remélem, hogy Kertész, a díj átvételével, nem válik szomorú, önbeteljesítő jóslattá.

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére