Talán érdemes ezt azzal kezdeni, hogy mondjuk ki, gyerekek bántalmazása, szexuális, fizikai, lelki erőszak formájában az egyik legsúlyosabb bűn. A gyerekek biztonságáról, jóllétéről való gondoskodás a társadalom legnagyobb értéke kellene legyen. Magyarország ebben igen rosszul teljesít, sorolhatnánk onnan, hogy nálunk alsó hangon több százezer gyerek éhezik (az OECD adatai szerint az elmúlt 12 hónapban a gyerekes családok 47 százalékánál fordult elő, hogy legalább egy alkalommal nem sikerült elegendő élelmet beszerezni), és folytathatnánk azzal, hogy elkeserítően hagyjuk embertelenül szenvedni az abúzusban élő gyerekeinket. Segítőként nap mint nap látjuk, ahogy a gyerekeinkről gondoskodni hívatott, ezt a feladatot korábban felvállaló emberek árulják el és bántalmazzák őket, az ellátó- és igazságszolgáltatási rendszer diszfunkcionális, a közvélemény tájékoztatására hívatott, ezt a feladatot elvállaló magyar sajtó pedig legtöbbször a saját ostoba tévhiteinek, beteges fantáziáinak terjesztésében jeleskedik.
Ennek nem kellene így lennie. Egyre több szakmai útmutató, információs anyag, kutatás összefoglalója érhető már el magyar nyelven, ha korrekten akarunk tájékoztatni és akár újságíróként, akár magánemberként az emberi jogokat és az áldozatok védelmét szeretnénk szem előtt tartani, van honnan meríteni. A MUSZÁJ Munkacsoport, a Patent Egyesület, és a NANE oldalain szakirodalom ajánló és számtalan hasznos cikk található, incesztus és családon belüli erőszak áldozataival dolgozó szakemberek írásai, magyar és nemzetközi anyagok. Összeszedek itt néhány alapállítást, ez az abszolút minimum, és innen tessék továbbtájékozódni. A dolog előnye, hogy utána korrekt cikkeket és egyéb sajtóanyagokat lehet előállítani, a (nevezzük nevén) áldozathibáztató szemét helyett.
Az aranyszabályok a MUSZÁJ Munkacsoport honlapról
Mit tegyünk, ha gyerekkori szexuális abúzus áldozata vagy az őróla valóban gondoskodó felnőtt hozzánk fordul a történetével? Tartsuk észben, hogy az áldozat védelme a legfontosabb, ami különösen hangsúlyos akkor, ha gyerekekről beszélünk. Az áldozatokat védő és támogató hozzáállás ugyanúgy elvárt az újságíróktól, mint az áldozat környezetében lévő többi embertől, mindenkitől:
“Higgyen az áldozatnak!
Higgyen akkor is, ha az áldozat néha bizonytalan abban, pontosan mi is történt vele, ha emlékei homályosak, vagy ha ön úgy gondolja, az elmesélt történet annyira szélsőséges, hogy hihetetlennek hangzik.
Fejezze ki, hogy megérti, milyen fájdalmas ezt elmondani, és biztosítsa róla, hogy végig fogja hallgatni.
Fogadja el az áldozat feltételeit, hogyan, mikor és mennyit akar elmondani. Lehet, hogy elsőre csak a tényről számol be, mert még nem tart ott, hogy többet meséljen. A teljes történetet talán nem mondja el soha, talán csak évek múlva.
Adjon neki hangot, hogy a szexuális abúzus soha nem az áldozat felelőssége. Tegye ezt meg akkor is, ha az áldozatnak bűntudata van, ha önmagát hibáztatja.
Ne álljon az elkövető mellé, az áldozatnak szüksége van rá, hogy teljesen az ő oldalán álljon.
Fejezze ki együttérzését, az elkövetővel szemben érzett haragját, fájdalmát. Az áldozatnak nagyon fontos, hogy ön hogyan fog reagálni a történetére.
Fogadja el és tartsa tiszteletben, hogy a felépülés, gyógyulás rengeteg időt és energiát vesz igénybe mind az áldozat, mind a támogató környezet részéről.
Biztassa a túlélőt, hogy kérje szakember segítségét, hívjon fel segélyvonalat (listát talál a honlapon).
Készüljön fel rá, hogy az áldozattal való kapcsolata meg fog változni, mivel ő változni fog annak hatására, hogy képes a traumájáról beszélni.
Az áldozat nem pusztán áldozat, hanem továbbra is az az ember, akit ön egyszer megismert. Ne változtassa meg róla kialakult véleményét az, hogy megtudta, gyerekkorában szexuális abúzust szenvedett el!
Tájékozódjon a gyerekkori szexuális abúzus természetrajzáról!” Ez utóbbiról például itt!
A hamis vád-statisztikákról
A legutóbbi ismert incesztus-ügyekkel kapcsolatban tele van a sajtó a “sose lehet tudni”, “nem bizonyítható” jellegű megszólalásokkal, valamint a hazug, bosszúszomjas anyákról szóló hosszas, szemmel láthatólag már-már élvezettel megírt fejtegetésekkel. Ez a téves hozzáállás ráadásul gyakran jelentkezik a bíróság, a rendőrség, sőt, még a kirendelt pszichológus “szakértők” munkájában is. Ehhez képest, talán érdemes lenne megint csak a kutatásokhoz és szakmai anyagokhoz fordulni, hogy az ártatlanság vélelme mellett az áldozatok védelme is megvalósulhasson:
“A bíróságok munkájában is megjelenik az a közkeletű felfogás, amely szerint válófélben lévő nők bosszúból vagy hogy előnyhöz jussanak (például nekik ítéljék a gyerek felügyeleti jogát vagy a lakást), gyakran vádaskodnak azzal, hogy a férfi partnerük szexuálisan bántalmazza a gyereküket vagy őket. (...) Arról is hallani, hogy a partnerkapcsolaton belüli nemi erőszak ügyekben is csak rosszindulatú nőkről lenne szó. Lássuk, milyen tudományos érvek támasztják alá ezeket a feltételezéseket.
Magyarországon nem gyűjtenek adatokat külön a családon belüli erőszakról, így az ilyen esetek nyomon követése nehézkes. Emellett a Patent Egyesület jogsegélyszolgálatának esetei alapján jellemző, hogy az ilyen esetekben a hatóságok nem, vagy csak felületesen nyomoznak, és a Patent és a NANE Egyesület által közösen jegyzett 2007-es kutatásból az is kiderül, hogy a nyomozás leginkább azt firtatja, hogy a nemi erőszak sértettje, valamint az incesztus sértettjének gondviselőjeként eljáró anya hazudik-e vagy beteg személyiségű-e, miközben sokkal ritkábban vizsgálják a gyanúsított igazmondását és személyiségét (Wirth, 2009). A kutatási eredmények szerint ráadásul az ilyen vizsgálatokra felkért igazságügyi pszichológus szakértők többségének vannak olyan nézetei, amelyek alapján felmentés jár az incesztus vagy a nemi erőszak elkövetőjének, vagy az áldozatot kell hibáztatni. [Például, hogy az áldozat “csábította el az elkövetőt”, de gyakori az abúzus elbagatellizálása (“tilosba tévedt kezek és egyéb testrészek”), esetleg hogy az elkövetőnek is nagyon nehéz, hiszen gyerekkorában maga is abúzus-áldozat volt. Ám ezek egyike sem elfogadható magyarázat egy bűncselekményre.] Ez elfogultságot jelent a gyanúsított pártján. Ezért ha lennének is adatok arról Magyarországon, hogy milyen gyakorisággal használják a magyar nők az incesztus vagy a nemi erőszak hamis vádját, akkor sem lennének megbízhatóak.”
Hazai termés híján egy kanadai import: “Kanadában két, nagy reprezentatív mintán alapuló kutatást is végeztek állami megrendelésre az incesztus-ügyekkel kapcsolatos hamis vádak tárgyában. Egy 2003-as adatokon alapuló kutatásból az derül ki, hogy a bejelentett incesztus-eseteknek mindössze 4%-a rosszindulatú hazugság. Hasonló eredményekre jutott egy 1998-as adatokra alapuló, kanadai reprezentatív vizsgálat is, amely kifejezetten a gyerekelhelyezési és láthatási ügyekben vizsgálta az incesztus vádját. Ebből az derül ki, hogy az ilyen ügyeknek csak 12%-ban van szó szándékos hamis vádról. A 12%-nyi szándékos hamis vádon belül, a szándékos hamis vád 43%-át a felügyeleti joggal nem rendelkező szülő (aki tipikusan az apa) terjeszti elő, 19%-uk ismerősöktől származik, és csak 12%-uk (az összes eset alig 1,5%-a) származik a felügyeleti joggal rendelkező szülőtől (aki tipikusan az anya), valamint 2%-uk a gyerektől. Vagyis nem igaz, hogy az anyák a gyerek fölötti felügyelet megszerzésére használják az incesztus hamis vádját – a közkeletű felfogással ellentétben épp az apák teszik ezt.”
A szülői elidegenítési tünetegyüttes valótlanságáról szintén a MUSZÁJ Munkacsoport honlapján:
“Egyes jogászok és pszichológusok azzal festenek félrevezető képet a hamis vád gyakoriságáról, hogy a szülői elidegenítési tünetegyüttesről (PAS) beszélnek. E szerint az anyák bosszúvágytól vezérelve készakarva elidegenítik a gyerekeiket az apjuktól, és bebeszélik nekik, hogy mondják azt, hogy az apjuk megerőszakolta őket, vagy bántalmazó. Ezt a tünetegyüttest nem ismeri el semmilyen komoly szakmai szervezet, így a pszichiátriai és lelki megbetegedések világszerte használt statisztikai és diagnosztikai kézikönyvét (DSM) kiadó Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) sem. A legtöbb kutatás szerint a PAS-nak nincs tudományos alapja, és ezért nem ajánlják az amerikai bíróságoknak és hatóságoknak, hogy bizonyítékként elfogadják.”
Az itt leírtak csak kis ízelítőt adnak abból, hogyan lehet hatékonyan, az áldozatokat védve és őket segítve beszélni, írni a gyerekek elleni szexuális abúzusról és fizikai, lelki erőszakról. Elengedhetetlen volna dolgozni magunkon, az előítéleteinken és félelmeinken, hogy egy igazságosabb és biztonságosabb világban élhessünk, amelynek feltételen mérőfoka az, hogy hogyan bánunk a gyerekeinkkel.
Az idézeteket válogatta és a bevezetőt írta Lóránd Zsófia. Az itt leírtak a Kettős Mérce szerkesztői közösségének álláspontját is tükrözik.
Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.