A tegnapi napon orosz reguláris csapatok lépték át az ukrán határt, a NATO műholdfelvételekkel bizonyította a történteket, a kelet-ukrajnai szeparatisták pedig elismerték, “nyaralás helyett” több ezer orosz katona vesz részt a harcokban Ukrajnában. Az ukrán elnök az EU segítségét kéri, Litvánia összehívta az ENSZ BT ülését, Csehország és Lengyelország tetteket követel Ukrajna védelmében. Kijevben tüntetnek és reménykednek.

Ebben a pillanatban a magyar külügy egy eldugott közleményben, „ha beigazolódik” kezdettel, azt írja, hogy ha valóban orosz csapatok léptek be Ukrajna területére, azt eszkalációnak tekintik. És Magyarország a politikai megoldásban érdekelt. Ennyi telik tőlünk.

(Fotó: BorsOnline)

Pedig világos, hogy hónapok óta segítik orosz egységek, orosz tanácsadók, orosz fegyverek az ukrajnai szeparatistákat. Pontosan tudjuk, hogy az orosz titkosszolgálat több tagja ma is vezető pozíciót tölt be a kelet-ukrajnai szakadárok között. Majdnem biztosra vehető, hogy a maláj gépet orosz fegyverrel lőtték le. A magyar kormány ma mégis úgy viselkedik, mint Putyin előretolt helyőrsége az Unióban és a NATO-ban.

Magyarország érdekei nem keletre vezetnek minket. A nyugati demokráciákban vannak gondok, pontosan azért mert demokráciák, és fel lehet vetni a gondok lehetőségét, és lehet gondolkodni a megoldáson. Az EU működése nem teljesen demokratikus, de van lehetőségünk hosszú távon demokratikussá tenni. Az EU működése kritizálható, de figyelembe veszi a magyar állampolgárok érdekeket. A NATO és az USA külpolitikája kérdéses, vitatható, elítélhető. De ez össze se vethető Oroszországgal, ahol oligarchák, minidiktátorok uralkodnak az országon, és a jelenlegi helyzet hiába jobb, mint a jelcini időkben, az energiahordozók nélkül, a jólét szikráját se tudná adni az orosz politika és gazdaság.

A magyar demokrácia két legitim népszavazáson döntött a NATO és az EU tagságról, így ennek a külpolitikai iránynak a megválasztáshoz, is legalább ilyen legitimációra van szükség.

Ez a döntés pedig nem csak kapott pénzről, szavazati jogról szól, hanem együttműködésről is. A népszavazásokon értékeket és szövetséget vállaltunk, ennek feladása, az a külpolitika, amit a kormány folytat csak új legitimációval írható újra.

De nem csak erről van szó, gazdasági érdekeink se keltre, hanem nyugatra irányítanak minket. Az uniós támogatások nélkül, amelyekből több tízmilliárd forintot nyertünk – és amelyeknek többségét a mindenkori magyar kormány lényegében fölösleges beruházásokkal kiöntötte a kukába – a magyar gazdaság még inkább rossz helyzetben lenne. A magyar export nagyon-nagy része még mindig nyugatra húz minket, a távol-keleti és közel-keleti piacok egy részét pedig szintén, nyugati szövetségeseinken keresztül tudjuk elérni. A KGST megszűnt, az orosz piac nem tudja kielégíteni Magyarország exportigényét.

Egyetlen dolog fűz minket szorosan Oroszországhoz Orbán személyes igényein, a rendszer fenntartásának igényén kívül: az energiakitettség. De ebben a tekintetben, a paksi atomerőmű, a Déli Áramlat melletti elkötelezettség után ez a függőség éppen nem csökken, hanem nő. Pedig ez teremthetné meg viszonylagos függetlenségünket.

A tárgyalópartnerek helyett, az orbáni politika egy olyan putyini rendszert választ, amely gyarmatként, nem egyenrangú, hanem kihasználandó félként tekint ránk. A 10 milliós energiahordozó nélküli Magyarország nem lesz partnere Oroszországnak, és ha még azt is gondoljuk, másodrangú tagország vagyunk az unióban, ott legalább tagok vagyunk, szavazati aránnyal, vétójogokkal, döntési lehetőségekkel, nem egy gázcsaptól függve.

Az energiakitettség és gyarmati kiszolgáltatottság felismerése lenne igazán az az ország érdekeit hideg, számító fejjel szolgáló Realpolitik, amit Orbán a nagykövetek előtt tartott beszédében felvázolt. Ehelyett a kormány az orosz kiszolgáltatottság és a keleti nyitást tartja ilyen racionális külpolitikának, pedig ezt az irányt a baloldali szimpátiákkal nem vádolható Rajcsányi Gellért Mandineres elemzése is a “nagyot álmodó unortodox Münchausen bárók” aránytévesztéseként jellemzi.

A putyini Oroszország nem jólétet és szabadságot hoz Magyarország számára, hanem az önrendelkezés feladását. Ahogy pillanatról-pillanatra eszkalálódik a helyzet Ukrajnában, úgy sodródunk a nem-cselekvéssel, pillanatról-pillanatra kelet felé. És minden ilyen pillanatban jelenlegi szövetségeseink megkérdezik, vajon tényleg szövetségesek vagyunk? És megkérdezik ezt a befektetők is. Ennek a folyamatnak pedig egy idő után az lesz a vége, hogy nem fognak szövetségesként, megbízható partnerként tekintetni ránk. És igazuk lesz. Mert a jelenlegi ellenséges Oroszország előretolt helyőrségének nincs keresnivalója az EU-ban, se a NATO-ban. Ma Magyarország még válaszúton jár, a kérdés mit választ.

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére