Az Alaptörvény és a kormány migrációs stratégiája köszönő viszonyban sincs a miniszterelnök bevándorlással kapcsolatos nézeteivel. De az „illiberális bevándorlás-politika” nem csak a törvényekkel ellentétes, hanem a történeti hagyománnyal és az elemi erkölcsi parancsokkal is.
(Fotó: Botos Tamás, 444.hu)
A miniszterelnök a nagyköveteknek augusztus 25-én tartott eligazítása során kitért országunk bevándorlás-politikájára, miszerint „nem is akarok én ebből titkot csinálni, hogy itt egy kőkemény, a bevándorlást legkevésbé sem támogató hatósági és belpolitikát fogunk folytatni”. Az „illiberális bevándorlás-politika” meghirdetése után talán még nem késő érveket felhozni a menekültek befogadásának erkölcsi és jogi kötelezettsége, valamint a bevándorlás pozitív társadalmi és gazdasági hatásai mellett. Egyértelmű a beszédből, hogy a miniszterelnök kiindulási pontja hibás, és összekeveri a menekült és a bevándorló fogalmát, holott ez a kettő az otthonukat különböző okokból elhagyó migránsok két külön csoportját takarja. A menekültek mindig valamilyen kényszerítő ok miatt indulnak el, míg a bevándorló több ok miatt is dönthet a migráció mellett, de választása önkéntes.
Abban tökéletesen igaza van a miniszterelnöknek, hogy a migráció kérdése rendkívül izgalmas, és erkölcsi problémákat is feszeget, éppen ezért tanácsos valóban tükörbe nézni és elgondolkodni egy-egy ilyen nyilatkozat előtt.
A bevándorló tipikusan munkavállalási, tanulási, családegyesítési céllal – értsd: hogy szeretteivel együtt élhessen a célországban – indul útnak, e döntése racionális: mint mi mindannyian, jobb életet akar magának és családjának, és úgy kalkulál, hogy arra idegenben nagyobb esélye van. Elég csak a londoni magyar munkavállalókra (brit szempontból: bevándorlókra) gondolnunk. A menekült ezzel szemben kényszervándor, nem szeretné elhagyni otthonát, de akár az életét is kockáztathatja, ha marad. E tekintetben a menekült döntése inkább ösztönös – hiszen nem akar meghalni –, ezért a menekült elsősorban biztonságot keres az életét fenyegető üldözés elől, és csak másodsorban a jobb életet, jobb anyagi helyzetet, magasabb fizetést, jobb társadalombiztosítást stb. A továbbiakban én a menekültek megsegítésének kötelezettsége mellett érvelek, nem is lesz nehéz dolgom, mert ez világosan következik mindabból, ami ma is államiságunk és jogrendünk lényege saját magyar történelmi tapasztalataink nyomán.
A miniszterelnök állításaival szemben nem holmi jogi hókuszpókusz vagy kriptoliberális találmány a menekültek befogadása melletti érvrendszer, hanem az emberi társadalmak történelmi emlékezetének és óvatosságának eredménye, a világ különböző részeit időnként felforgató háborúkra adott elemi embertársi válasz. Ha úgy tetszik, ősi parancs, amely azonban a XX. század második felétől a Holokauszt borzalmai után kristályosodott ki nemzetközi jogi normákban. Egy, a keresztény erkölcsre előszeretettel hivatkozó politikustól elvárható lenne, hogy azzal tisztában legyen: a keresztény ember megsegíti az üldözöttet, a fáradt vándort, nem pedig eltaszítja magától. A jó (keresztény) ember nem hagyja a menekültet az út szélén, de még a határon sem, hanem befogadja. Aki amellett érvel, hogy nem kell megsegíteni a menekülteket, annak nem működik a történelmi emlékezete sem, mert ugyan hogyan vehetné bárki biztosra azt, hogy soha többé nem pusztít háború majd Magyarországon? Hogy soha nem kell majd nekünk összecsomagolni az életünket egy bőröndbe, és biztonságot és békét remélve nekivágni a világnak, bízva abban, hogy szerencsés esetben egy nálunk befogadóbb és elfogadóbb ország polgárai között kezdhetünk új életet? Emlékezzünk a cári seregektől nem függetlenül menekülő Kossuth Lajosra, a Horthyt és szövetségeseit nem kifejezetten szívlelő Bartók Bélára és még sok ismert és ismeretlen magyar menekültre, akik akár a második világháború, akár az ’56-os forradalom elől találtak menedéket másutt.
Az erkölcsi parancson túl jogászként, egy jogvédő szervezet munkatársaként hiszek abban, hogy a jog az önkény gátjaként segít szabadságjogainkat érvényesíteni. Ahhoz, hogy világos jogi alapokat találjunk a talán célszerű felütni hazánk és nemzetünk gránitszilárdságú Alaptörvényét, kezdhetjük is a Nemzeti Hitvallással. Az egyszerű jogalany, mint én, okkal tételezheti, hogy ez a magyar jogrend alapja, köztük különösen is kedves lehet a miniszterelnöknek. A nemzeti hitvallás szerint „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét.” Sehol sem találom a szövegben, hogy ez a kötelesség csak magyar állampolgárok irányában állna fenn, így kénytelen vagyok arra gondolni, hogy egy ide érkező menekült esetében is valljuk, hogy kötelesek vagyunk megsegíteni. Többes szám első személyben, azaz a mi közösségünk, és ebbe a miniszterelnök és én is beletartozunk.
Érdemes felidéznünk az Alaptörvény I. cikkét, amely szerint „AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani.” Ismét elbizonytalanodhatnék, hogy vajon az EMBER (így csupa nagybetűvel!) sérthetetlen alapvető jogainak védelme kizárólag a magyar emberekre vonatkozik, vagy a háború elől menekülő külföldi embertársainkra is. Mindaddig, amíg azt nem hallom a miniszterelnöktől, hogy az ember fogalmát megszorítóan értelmezi, és embernek kizárólag a magyar állampolgárságú személyeket tekinti, kénytelen vagyok azt gondolni, hogy az alaptörvény ismét engem igazol: a menekültek is emberek, kisbetűvel vagy nagybetűvel, ezért megilleti őket is alapvető jogaik védelme, és ez az állam elsőrendű kötelezettsége.
Az alaptörvény XIV. cikke ezek után végképp világosan fogalmaz: „Magyarország – ha sem származási országuk, sem más ország nem nyújt védelmet – kérelemre menedékjogot biztosít azoknak a nem magyar állampolgároknak, akiket hazájukban vagy a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetve politikai meggyőződésük miatt üldöznek, vagy az üldöztetéstől való félelmük megalapozott.”
A szöveg szerint nem szabhatóak külön feltételek a védelem megszerzéséhez, így a miniszterelnök állításával szemben nem kell például tudósnak vagy akadémiai tagnak lenni ahhoz, hogy a menekült Magyarországtól védelmet kapjon. Hiszen egykoron számos magyar menekült vált új otthona megbecsült polgárává, lett légyen tudós, művész vagy politikus: de az erkölcsi (és jogi) parancs nem ismer másodrendű embert.
Ajánlom a kormányfő figyelmébe a menekültek helyzetét és az aláíró államok kötelezettségeit szabályozó, Magyarország által is ratifikált 1951-es ENSZ egyezményt, valamint a magyar országgyűlés kétharmada által elfogadott menedékjogi törvényt, amely Magyarország nemzetközi kötelezettségeire, a nemzeti migrációs hagyományokra és a nemzetközi közösség befogadó szellemiségére hivatkozik preambulumában. Ha Magyarország a nemzetközi közösség része, akkor akként is kell viselkednie, és minden ezzel ellentétes híresztelés vagy hangulatkeltés helyett tiszteletben tartania a játékszabályokat. A jogász végzettségű miniszterelnök minden bizonnyal emlékszik a nemzetközi jog egyik alaptételére, pacta sunt servanda elvére: a szerződéseket be kell tartani, s ez egyben a polgári jogrend és erkölcs egyik legfontosabb, ha úgy tetszik, vastörvénye.
A jogi dokumentumokon túl a szakpolitikában is találhatunk arra bizonyítékot, hogy a hétfői beszédben elhangzottak szöges ellentétben állnak a kormány eddigi menekült (és bevándorlási) politikájával. A 2013. őszén a 1698/2013. Kormányhatározattal elfogadott 2014–2020-as időszakra vonatkozó Migrációs stratégia is számos ponton ellentétes a miniszterelnök kijelentéseivel. „Magyarország külpolitikai stratégiájából kiindulva – »több értelemben is hatnak az erősödő migrációs folyamatok. (...) A hazai népességfogyás és alacsony foglalkoztatottság mellett a növekedést, az újraelosztást, a nyugellátás fenntarthatóságát a képzett munkaerő ellenőrzött bevándorlása is segítheti...«. A migráció egyfelől a szabad áramlás része, amelyben a tőke, az áru és a szolgáltatások mellett a munkaerő és a személyek áramlása is jelen van, másfelől gazdasági jelenség, amelynek hatásai kimutathatók a humánerőforrás gazdálkodásban, a társadalombiztosításban, az oktatásban, de még a sportigazgatásban is. A migráció kötelezettséget is ró az államra annak érdekében, hogy hatékonyan biztosítsa a migránsok emberi és alapvető jogait tekintet nélkül státuszukra.”
Kíváncsi vagyok, hogy mindezek fényében hogyan működik tovább a menekültügyi és bevándorlási szakigazgatás, ha a hétfői beszéd szerint minden eddiginél keményebb, rendészeti szemléletű bevándorlás-politika a követendő.
Rendkívül kártékony, ha az ország politikai vezetői elvtelen módon rúgják fel az évtizedeken keresztül csiszolódott szakpolitikai irányelveket. Európai összehasonlításban jelenleg is igen megszorító a magyar menekültügyi politika, ennek szigorítása csak egy kíméletlenül embertelen rendszer létrehozásával elképzelhető, már annak, aki erre képes és hajlandó. Az Európai Unió tagjaként és több nemzetközi emberi jogi egyezmény részes államaként véleményem szerint ez az út járhatatlan és borzasztóan veszélyes, a történelmi tapasztalatok fényében pedig teljességgel vállalhatatlan.
Iván Júlia
Magyar Helsinki Bizottság
Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.