A közoktatást arra találták ki, hogy alattvalókat képezzen belőlünk. Mégis vannak emberek, akik ennek ellentartanak, és megpróbálják megmenteni a gyerekeket a gépezettől. Szeptember elsején gondoljunk jó szívvel az intézményrendszer csendes hőseire, akik a dicsőség reménye nélkül dolgoznak értünk.

Az ember önértékelésére, világképére, a pályájára óriási hatást gyakorolnak azok az emberek, akik kisgyerekkorában körülveszik. Az állam mégis úgy bánik a bölcsődei gyermekgondozókkal, mint a kapcával. Az óvodákba zsákszám öntik össze a gyerekeket, harmincfős csoportokba, és a hatalom úgy tesz, mintha két pedagógusnak, egy dadának és esetleg még egy pedagógiai asszisztensnek tök ugyanannyi munka volna öttel több vagy kevesebb gyereket ellátni. (Pedig már a két évvel ezelőtti 25 fős óvodai csoportlétszám is elfogadhatatlanul magas volt.)

Mintha kifejezetten büntetnék azokat az embereket, akik az igazán nagy felelősséget viselik. És vannak is szép számmal az ellátórendszer különféle bugyraiban – nem csak az oktatásban, de az egészségügyben, a hivatalokban, a közszféra változatos szolgáltatói között – olyanok, akik pocsékul bánnak a gondjaikra bízott emberekkel. Hívhatják ügyfélnek vagy diáknak, betegnek vagy partnernek, rengeteg ember hallotta már azt az érvet, hogy „ennyi pénzért mit vár”.

És valóban, egy olyan rendszerben, amelyik gyűlöli a gyerekeket, sőt, minden állampolgárt gyűlöl; gyűlöli a saját alkalmazottait és minden élő elemben versenytársat és veszélyforrást lát, nem könnyű embernek maradni. A döntéshozóknak jó esetben csak simán halálmindegy, mi lesz belőlünk, mire felnövünk. Rossz esetben kifejezetten ellenzik, hogy megvalósítsuk önmagunkat, hatással legyünk a környezetünkre, és kibontakoztathassuk a tehetségünket – hiszen ez esetben fenyegetést jelentünk a fennálló rendre.

Ez a rezsim a dilettánsok, a gonoszak és idióták rendszere, ahol a tehetségtelenség és a szűklátókörűség az elvtelen parancskövetés elvárásával párosul. Ez a rendszer gyűlöli és igyekszik felszámolni mindazt, amit a szó szakmai értelmében pedagógiának hívunk. A képessé tételt. Az önreflexiót és a mások elfogadását. Az együttműködést. (Együttműködni is csakis felfelé szabad, az urakkal.)

És ebben a rendszerben is (ahogyan az előző rendszerekben, amelyek felváltva voltak durván elhanyagolók és a mostanihoz hasonlóan diktatórikusak) mindig akadnak emberek, akik bértábla és köztanterv ide vagy oda, igenis odarakják magukat és megküzdenek a nehezen beilleszkedő gyerek helyéért a csoportban; ápolják a sokszor tanácstalan, megtépázott szülők lelkét, és számonkérés helyett visszajeleznek és támogatnak; nem hagyják, hogy a problémás kamasz lerázza őket valamilyen rendszerszerű kötelességmondattal, hanem utánamennek a problémának. Kipuhatolják  a gyerekközösségen belüli balhékat, és segítenek konfliktust kezelni, amivel erőszakos eseményeket és akár öngyilkosságokat előzhetnek meg. Meghallgatják, és bevált segítő szakemberekhez irányítják a családi konfliktusoktól megviselt tanulót. Akik az otthon az eredményekért hajcsárolt teljesítménygyereknek segítenek megtalálni és megragadni azt, amire ő valójában hivatva érzi magát.

Vannak, akik harmincöt év után is olyan lélekkel készülnek a kis elsőseik fogadására, mintha az összes csibe az ő sajátjuk volna. És vannak, akik huszonsokadjára is átolvassák a Nero, a véres költőt, hogy biztosan meglegyen a másnapi duplaórában az a lendület, amitől meggyullad az osztályterem, és a diákok érzik, hogy az olvasás merő szenvedély és megértés.

Vannak szigorú és szikár tanárok, magas elvárásokkal, akik a hideg stílusuk mellett is mindig biztosítják a támogatásukról a gyerekeket. Vannak viccesek, kedvesek, és vannak kiismerhetetlenek. Vannak, akik belátják, ha tévedtek, és nem haragszanak a tanulóra, aki erre rámutat, hanem megdicsérik érte.

És vannak olyanok, akiken mély szomorúság ül, amiért kiégtek és tudják, hogy nem lesz módjuk kipihenni magukat és újratöltekezni – de bekeményítés és csendőrtempó helyett egyszerűen csak őszintén elismerik a diákjaiknak, hogy ez a helyzet. És ezzel integritást és önreflexiót tanítanak egy olyan iskolarendszerben, amely éppen az önazonosságot tiltja a legjobban.

Vannak iskolaigazgatók, akik foggal-körömmel védik a tanáraik és a diákjaik jogait és hozzáféréseit, olyan oktatási kormányzatokkal szemben, amelyek a gyerekeknél már csak a pedagógusokat utálják jobban.

Még mindig vannak emberek, akik jóérzésből és jobb meggyőződésből a gondjaikra bízott emberekre figyelnek, és nem a hol embertelen, hol elégtelen direktívákra. Akiknek fontosabb a szakma, mint a szaktanterv.

Szeptember elsején gondoljunk jó szívvel azokra, akik most újra felveszik a műszakot, és a rossz elvárások és a pocsék körülmények dacára tisztességesen és nagyon keményen megdolgoznak azokért, akiket a legdrágább kincsünknek tartunk: a gyerekeinkért.

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére