A kormány újraiparosító politikája láthatóan kiterjed a történetkutatás területére is. Az elmúlt évben gombamód szaporodó intézetek (Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet, Veritas Intézet) mellett egy egész ipari holding is alakul a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, közismertebb nevén a Terror Háza szervezésében. Ide tartozik a bűnös kommunisták listájával a köztudatba berobbant Kommunizmuskutató Intézet is.

(Fotó: Válasz.hu)

Az alakuló, iparszerű kutatás célja is egyértelműen politikai, nem véletlen, hogy a Terror Háza és szatellitjei, állítólagos hivatásuk ellenére, meg sem kísérlik a betörést a történettudományi kutatások egyik nemzetközileg is népszerű területére, a fasizmuskutatásba. (Így aztán persze megint lehet majd szidni a CEU-t, ahol „természetesen” folynak ilyen témájú munkák.) Fő csapásirányuk a kommunizmus „leleplezése”, egy áldozati ellenmitológia kialakítása, a Holokauszttal szemben a kommunizmus bűneinek kijátszása egy a történetírásban ma már erőteljesen vitatott, totalitarizmus paradigma jegyében. Vagyis annak bemutatása, hogy a rendszer az első perctől az utolsóig, minden országban, a mindennapok legalsó szintjéig elnyomó és bűnös volt, ezért pusztán az elnyomás technikái és az állami erőszak megismerése révén rekonstruálható nem csak a működése, hanem a korszak társadalmi valósága is.

A Kommunizmuskutató Intézet listája jól érzékelhetően illeszkedik ehhez a felfogáshoz, egyúttal pedig kiválóan mutatja annak legfőbb veszélyét is: az egyszerű, kételymentes ítélkezést, az egyéni életutak kontextusból való kiszakítását, a korszakban megfigyelhető változások jelentéktelenné tételét, egyszóval a homogén kommunizmusképet. Ez megfelel az alacsony hozzáadott értékű ipari tömegtermelés céljának, mint azt az említett lista esete is mutatja.

Igaz, az adatbázis, ahogy szerzői nevezik, emellett a szemérmetlen lenyúlás szocialista ipari hagyományát is feleleveníti, mivel forrása nem csupán Nyírő András tudósításokban említett segédkönyve volt a Politikai Bizottság tanulmányozásához, hanem egy 1993-ban megjelent, Politika for Windows című CD-Rom. Viszont az is egyértelmű, hogy az „új” adatbázis szerzői két év alatt semmit sem tettek hozzá a két évtizedes adatokhoz, noha ma már a teljes levéltári anyag kutatható.

Persze ha nem történetírásról, hanem a bűnösök leleplezéséről van szó, akkor látszólag nincs is erre szükség. Itt pedig egyértelmű a bűnösök pellengérre állításának szándéka, mind kimondva, mind implikálva azt. Például azzal, hogy az adatbázis összeállítói valamiféle titkot sejtetnek – talán titkos társaságot, bűnszervezetet –, noha az MKP, az SZDP, az MDP és MSZMP vezetőinek listája soha nem volt titkos 1945 óta. Sőt, az állampárt vezetőjének lenni büszkeség volt, senki nem titkolta, megválasztásukat megírta az újság, és persze olvashatták azok is, akik beszerezték a vaskos kongresszusi kiadványokat.

Az adatbázis azonban sokkal komolyabb problémákat is felvet, és ezek jól jellemzik a mögötte álló történelemszemléletet – pontosabban történetpolitikát – is. A sajtóban sokat olvashattunk az olyan abszurd bejegyzésekről, mint Faragho Gábor vezérezredesé, a csendőrség (!) felügyelőjéé (az 1944 szeptemberében Moszkvába küldött fegyverszüneti delegáció vezetője), vagy id. Antall Józsefé, aki kisgazda politikus, miniszter és országgyűlési képviselő volt. Ez azonban valójában nem tévedés, hanem az ipari kommunizmuskutatás választott megközelítéséből fakad. Az adatbázis alkotói jól láthatóan egységesen kommunista korszakként kezelik az 1944. december 21-én megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány és a rendszerváltás közti időszakot. Mivel id. Antall és Faragho (vagy rajtuk kívül az adatbázisban szintén előfordult Vörös János, 1944 márciusát követően a Magyar Királyi Honvédség vezérkari főnöke) miniszterek voltak valamelyik átmeneti, még csak nem is kommunista dominanciájú kormányban, így ők szükségszerűen kommunista bűnösök is.

Ez a megközelítés természetesen gondolkodás nélkül egyenlőségjelet tesz az 1944 végétől 1947-ig vagy 1948-ig tartó felemás módon demokratikus, de még sem diktatórikus korszak és a diktatúra közé. Ez azonban nem az egyetlen probléma ezzel a homogenizáló megközelítéssel. Azzal, hogy azonos módon méretik meg a kommunista hatalomátvétel korszaka és a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek is, az adatbázis összeállító egyáltalán nem vesznek tudomást arról, hogy az harmincas évek végétől született generációk számára a szocialista rendszer már jórészt adottság volt. Karriert csinálni is csak annak elfogadásával lehetett. Mivel a „bűnösök” adatbázisa nem csak párt-, hanem állami vezetőket is tartalmaz, akik közül többen jól láthatóan elsősorban bürokratikus és kevésbé politikai karriert futottak be (még akkor is, ha a politikai lojalitás ehhez alapfeltétel volt) ugyanolyan felelősséget tulajdonít a hatalomátvételt lebonyolítóknak, a koncepciós perek végrehajtóinak és a rendszerbe beleszületetteknek, ami erkölcsi értelemben is abszurd, nem csak történetileg. Ennek a szemléletnek a másik, nehezen hihető következménye az, hogy a nyolcvanas évek reformerei is ugyanolyan megítélés alá esnek, mint Rákosi Mátyás. Például az az MSZMP KB tag, aki 1989 áprilisától 1989 októberéig, a párt megszűnéséig tartozott az egyre kevésbé állampárt vezető testületéhez.

De árulkodóak az üres, adatok nélküli életrajzok is. Vajon a zalaegerszegi hűtőipari vállalat laboránsnője, aki minden bizonnyal a női és beosztott dolgozói kvóta betöltésére került a KB-ba tényleg Kádár Jánoshoz mérhetően felelős? Ez nem csak súlyosan méltánytalan beállítás, hanem elemi szakmai hiba is, hiszen arról árulkodik, hogy az adatbázis nyilvánosságra hozóit nem is érdekelte a rendszer működése, a hatalom gyakorlóinak szándéka arra, hogy mind az Országgyűlés, mind a párt testületei reprezentálják az egész társadalmat, hiszen a párt a társadalom vezető erejeként lépett fel. Az így kiválasztott, természetesen pártszerűen megbízható kádereket egy sorba állítani a Politikai Bizottság tagjaival vagy a KB titkárság vezetőivel bűnösként nem csupán abszurd, hanem a bűn modern jogi fogalmának és megítélésének semmibevétele is. Még csak nem is a történetírásnak a jog szolgálatába állítása, hanem puszta önkényes ítélkezés.

Mindez persze nem is olyan meglepő, ha elolvassuk az alaptörvény történet- és emlékezetpolitikai téziseit. Eszerint Magyarországon 1944 után egynemű, sötét diktatúra volt, 1990. május 2-ig. Aki szerepet vállalt ennek „működtetésében”, az bűnös. Miként bűnös szervezet az MDP és MSZMP, sőt, elődpártjaik, elsősorban a kommunista pártok. Csakis ez a felfogás magyarázhatja meg az adatbázis legabszurdabb életrajzi bejegyzését, Demény Pálét. A „Demény-frakció” vezetője tagadhatatlanul kommunista volt. A Horthy-korszakban többször is megjárta a börtönt, és szervezetével értelemszerűen illegalitásban működött, már jóval a világháború előtt. 1944 novemberében(!), a nyilasok uralta Budapesten megállapodott Rajk Lászlóékkal a párt két szárnyának egyesítéséről, majd a főváros felszabadulásának napján, 1945. február 13-án Péter Gábor letartóztatta és csak 1956 októberében szabadult. Vezető tisztséget soha nem töltött be. Igaz, mint az adatbázis említi, a megszállt, és nyilasok uralta Magyarországon a másik szárnyhoz tartozó párttársai az egyesítést követően az illegális párt KB tagjának tekintették. Ami az Alaptörvény szellemében a legsúlyosabb bűn. Bizonyára megérdemelte, hogy Rákosiék csak úgy börtönbe vetették.

Egry Gábor
történész

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére