A kelet-ukrajnai küzdelmet nem csak a harcmezőn és a diplomáciai tárgyalóasztaloknál folytatják, de már az elemzők is beásták magukat az ideológiai lövészárkokba. És mint oly sokszor, a nyugati konzervatív vélemények morális természetű konfliktusról, a jó és a rossz erőinek összecsapásról beszélnek. Pedig a dolog ennél azért ennél profánabb kérdésre, konkrétan a nagyhatalmi erőviszonyok átrendeződésére tett kísérletre vezethető vissza.

Forrás: World Conflict Films, youtube.com

Ebben a kontextusban sokkal érhetőbb Tamás Gáspár Miklós HVG-n közölt írása, amely sokakban komoly megütközést keltett, elsősorban két állítás miatt, amelyek röviden a következőképpen összegezhetőek: először, hogy Magyarország és általában Kelet-Európa az kelet-ukrajnai konfliktus körül kialakuló helyzetben semmiképpen nem kerülhet győztes pozícióba, másodszor pedig nincs olyan oldal ebben a konfliktusban, amellyel azonosulni lehetne, a mindent átitató nacionalizmus miatt. Pap Szilárd István ezen az oldalon részletesen reflektált is Tamás írására, elsősorban morális érvekre hivatkozva utasította el Tamás "nincs kiút" koncepcióját.

Az "Ukrajna és mi" viszont egyáltalán nem az a légüres térben lebegő, egyénieskedő esszé, aminek Magyarországon tűnik. A felvetett tétek igenis reálisak, és tulajdonképpen nem másról van szó, mint arról, hogyan viszonyuljon egy európai baloldali a szomszédban zajló, ukrajnai konfliktushoz. Senki sem tagadja, hogy ez nem könnyű feladat. Sokan, sokfelől próbálták a kérdést megközelíteni, jobbára a nemzetközi erőtér és a történelmi helyzet szemszögéből. Ha különböző viszonyítási pontokat szeretnénk a konfliktus megértéséhez találni, akkor érdemes a főbb reakciók között három irányt elkülöníteni. Az irányok közös nevezője az, hogy a beavatkozást az oroszok szemszögéből vizsgálják, és ezzel kapcsolatban egy fő kérdésre keresik a választ:

Mi késztette az orosz elnököt az Ukrajnában való aktív beavatkozásra éppen most és éppen így?

Az első, igen népszerű válasz az intencionalizmus. Nagy karriert futott be nálunk is Anne Applebaum lengyel-amerikai történész Washington Postban publikált rövid jegyzete. Applebaum mint az excentrikus, amerikabarát lengyel külügyminiszter, Radosław Sikorski felesége, és mint a GULAG-gal foglalkozó, alapvetően antikommunista konzervatív történész is azonnal Hitlert és 1939-et idézte fel Putyin inváziójával kapcsolatban. Ez nem véletlen, 1939 egy közös pont, közös élmény nyugat-európai, lengyel és valamilyen mértékig az amerikai olvasó számára is. A legtöbbjüknek a szétesés, tragédia és szenvedés szimbolikus kezdőidőpontja, amikor még nem sejthető a tragédia. Ahogy Applebaum írja:

Az elmúlt néhány hét folyamán orosz csapatok keltek át Délkelet-Ukrajna határain, egy eddig ismeretlen ország, Új-Ororszország zászlaját hordozva. Az Orosz Tudományos Akadémia, bejelentette, hogy még az ősszel történeti munkát jelentet meg Új-Oroszországról, feltehetően Nagy Katalinig vezetve vissza eredetét. Azt beszélik, hogy Új-Oroszországról készült különböző térképek is közkézen forognak már Moszkvában. Ezek közül egyesek Harkivot és Dnyipropetrovszkot is feltüntetik, városokat, melyek még mindig több száz mérföldre vannak a harcoktól. […] Ezt az államot orosz katonáknak kell megteremteniük - hogy mennyinek, az attól függ milyen keményen harcol Ukrajna, és ki segít neki …

Applebaum persze nem arról ismert, hogy a kelet-ukrajnai konfliktus, vagy a januári Euromaidan ügyében egy percig is hezitált volna kijelenteni, hogy az orosz vezetés szándéka egyértelmű. A májusi kelet-ukrajnai lázadás óta megjelentetett publicisztikáiban az oroszok döntései, tettei mind egyetlenegy logikába illeszkednek, egy ördögi tervet látunk írásaiban kibontakozni, amelyet Putyin boszorkánykonyhájában jó előre kiforraltak alkimistái, az ideológusok, akik egyszerre tűnnek elég bolseviknak és nácinak is ahhoz, hogy minden európait halálra rémítsenek. Most viszont ebben a logikában is elment a falig, a metaforát mintegy tökéletesre csiszolva: 1939, Lengyelország legutóbbi felosztása, amikor a náci német megszállást alig pár héttel követte a sztálini szovjet megszállás; és a lengyelek persze előképei Európa égésének.

Applebaum logikájában Putyin szándékosan és előre megfontoltan követ el mindent, évtizedekre előre jól kifundált tervek szerint, lépésről lépésre: a totális háború pedig, ha a cikk óvatosan javasolgató stílusa mögé nézünk, erkölcsi és reálpolitikai szükségszerűség egyaránt. Ez a gondolatmenet figyelmen kívül hagyja (ugyancsak szándékoltan), hogy még a legsúlyosabb válság-időpontokat is tárgyalások környékezték, a diplomáciai kommunikáció, üzengetés pedig folyamatos volt, és európai részről éppen a lengyel külpolitika volt az, amely rengeteg úton és módon nyilvánvalóvá tette, semmiféle tárgyalást nem hajlandóak Putyinnal megfontolni az Ukrajnai befolyásról való teljes lemondásig. 

A lengyel-amerikai történésznek azt a nézetét, hogy a szeptemberi események a harmadik világháború előre jól megfontolt, egyoldalúan és szándékosan kiprovokált kezdetét jelentenék, még más nyugati konzervatívok sem osztják teljesen. Ők a kelet-ukrajnai konfliktus egy második magyarázatában gondolkodnak. Timothy Snyder, aki ugyancsak történész, és ugyancsak a második világháború előtti és alatti Ukrajna szakértője, miközben ugyancsak az orosz agresszió és terjeszkedési vágy elleni kirohanást fogalmazott meg, már korántsem biztos abban, hogy amit Putyin tesz, az előre kitervelt nemzetközi bűncselekmény - sokkal inkább egy, az orosz hatalomtechnika hagyományaiból következő, ideologikus agyrém, amely éppen saját orwelli ellentmondásai miatt megy el a falig. Ahogyan írja:

Túl gyakran kíséreljük meg azt, hogy Putyin gondolataiban olvassunk. Ahelyett hogy a megismerhető tények világában élnénk, megpróbálunk a Nagy Testvér elméjében lakozni. De, alapvetően kit érdekel, mi van Putyin fejében? Tudja ezt valójában bárki, akár ő maga is? És még ha tudnánk is, mi van Putyin fejében ma, valóban megbízható kézikönyvet kínálna ez ahhoz, hogy megértsük, mi lesz benne holnap? Miféle esélyünk lenne szabadságra és tisztességre, ha egyetlen egy ember agyából indulnánk ki? Mégiscsak egy olyan emberről beszélünk, aki képes gyerekeknek szóló rajzfilmekben szerepelni, és olyan műsorokat megrendelni, amelyek lehetséges isteni mivoltát tárgyalják.

Snyder, aki nemrégiben publikált, a helyzetet elemző cikkében azt állítja, némileg visszacsatlakozva az “érdemes-e Sztálin agyával foglalkozni?” hidegháborús kérdéséhez, hogy noha a beavatkozás és az Oroszország jelentette fenyegetés békés úton megállíthatatlan, amit csinál az nem egy ördögi terv, hanem inkább egy belső válságokból kialakuló abszurd dráma, amellyel szemben a “tisztesség és szabadság” (értsd a Nyugat) mint az ésszerűség megtestesítője áll.

Mindkét írás - mind az Applebaum, mind pedig a Snyder által jegyzett - a nyugati “héják” álláspontjának tipikus képviselője: szerintük helyi, Kelet-Ukrajnáért folytatott küzdelem morális természetű, és a kétségtelenül agresszív, totális Oroszország az egyedüli felelős a helyzetért.

Annyival érdemes tehát szerintem Tamás Gáspár Miklós gondolatmenetét kiegészíteni, hogy álláspontjával szemben, nem egyértelműen és kizárólagosan az etnicista nacionalista gondolkodásmód az, ami háborús pártot összetartja. Sokkal egyértelműbbnek látom egyfajta korai hidegháborús oroszellenesség feléledését, amely nyugati szempontból körülbelül úgy néz ki, hogy van a tisztességes, ésszerűen gondolkodó nemzetekből álló de egységes Európa, amelyet ismét fenyeget a vad, brutális és ésszerűtlen Oroszország (a gondolat alapvetően 1917-ből ered, és Szovjet-Oroszország megalakulására reagált). Ennek fontos eleme a nemzeti érzések felélesztése Romániától Észtországig, ugyanakkor csupán elem, nem pedig összetartó erő. A liberalizmus és a nacionalizmus egyfajta egyszerre régies és nagyon újszerű keveréke az, ami igazán összetartja ezt a tábort.

Az igazán érdekes kérdés szerintem az: hogyan lehet ezzel szemben egyáltalán érvényes módon érvelni?

Aki követte azt, mi minden és hogyan történt január 16-a óta Ukrajnában, annak számára teljesen világos, hogy Oroszország akcióinak mentegetése vállalhatatlan és igazolhatatlan. Azt sem tagadja nagyon senki az orosz propagandaforrásokon kívül, hogy a tulajdonképpeni agresszor itt Oroszország, és a beavatkozás legalább annyira történt gazdasági, mint ideológiai okok folytán.

 "Képzeljék, el, hogy Oroszország és Kína összefog egy nagyszabású katonai együttműködés megvalósítására, és megkísérlik bevonni Kanadát és Mexikót!"

Ez az idézet már John J. Mearsheimertől, a Chicagói Egyetem politikatudomány-professzorától származik. Az érv talán ismerős lehet, a helyzet, amiben elhangzik már kevésbé. Mearsheimer azon kevesek közé tartozik az amerikai közvéleményben, akinek részben régivágású, de mégiscsak baloldali, beavatkozás-ellenes hangja valamennyire áthallatszott a Putyin okozta jogos riadalmon.

A hidegháborús politikai gondolkodás veteránjaként Mearsheimer megpróbálja árnyalni a Hitlerrel vont amerikai és európai (lengyel) párhuzamokat, és inkább egyfajta nacionalista Leonyid Brezsnyevként láttatja az orosz elnököt, aki az Ukrajnában történt forradalomban, sőt már az EuroMajdan mozgalomban is jogos fenyegetést láthatott. Sokan idézik manapság Zbigniew Brzezinski amerikai stratéga szállóigéjét, mely szerint:

Oroszország Ukrajna nélkül többé nem eurázsiai birodalom

Amely nagyjából annyit jelent, hogy anélkül csak ázsiai. Ráadásul Putyin, akármennyire is egyeduralkodó despotának tűnik, bizony nincs egyedül az orosz politikai csatatéren. Ott vannak például a még nála is keményebb orosz nacionalisták, akiknek a nyomására folyamatosan reagálni kényszerül, többek között látványos katonai akciókkal. 

Eredetileg senki sem akar háborút, azután mégis az lesz

Mivel mindkét fél jogosan tart a másik katonai erejétől, és követeli saját befolyási övezetének tiszteletben tartását. Mearsheimer szerint éppen ez történik most. Az EU-Ukrajna társulási szerződést is közvetlen amerikai fenyegetésként élte meg, a Majdant pedig pusztán, mint amerikai terjeszkedést értelmezi. Hiszen az fordított helyzetben éppen így tenne. Amerika és európai konzervatívok és liberálisok ugyanis a regionális, brutális orosz beavatkozást, mivel az ezúttal nyugat felé tart, tényleg úgy értékelik, mint az elkerülhetetlen európai szintű fegyveres konfliktus biztos jelét. Egyvalamit biztosan elértek: az ukrán konfliktus előtt lassú de biztos mederben folyó orosz-EU gazdasági társulás a szankciók politikájával meghiúsult. A gazdasági szankciók nehezen állítják meg Oroszországot, de elhárítják az akadályokat a TTIP, az USA-európai szabadkereskedelmi szerződés elől. Ez utóbbi az eddig kiszivárgott munkaanyag alapján nem lesz jó nekünk.

A hatalmi átrendeződési kísérlet ára pedig Ukrajna megvívott forradalma volt, ami pusztító háborúvá vált.

Noha feszültségek csillapodni látszanak egy tulajdonképpen be nem tartott és semmitmondó fegyverszünet hatására, a harcok Kelet-Ukrajnában nem mérséklődtek. A további eszkalálódás veszélye folyamatos, főleg úgy, hogy Vlagyimir Putyin szándékait egyre kevesebben sejtik.