Hajléktalankérdés a politikában címmel szervezett konferenciát a Friedrich Ebert Alapítvány és a Political Capital politikai elemző intézet szeptember 23-án. Az eseményen bemutatták a Political Capital elemzését arról, hogyan jelenik meg a hajléktalanság kérdése a politikában, majd külön kerekasztal-beszélgetésen vettek részt a témával foglalkozó társadalomtudósok, aktivisták, külön a politikusok. Az utóbbin képviseltette magát a Magyar Liberális Párt, a Lehet Más a Politika, az Együtt-Párbeszéd Magyarországért, a Magyar Szocialista Párt és a Jobbik.

A legfőbb tanulsága a konferenciának az volt, hogy legyen szó akár „jóindulatú” vagy „rosszindulatú” előítéletességről, a résztvevők többsége nem veszi figyelembe, hogy a hajléktalanság része egy sokkal tágabb morális és közpolitikai problémának, az otthontalanságnak vagy lakásszegénységnek.

fotó: Csoszó Gabriella

Ez persze nem csak ennek a konferenciának a sajátossága, hanem a hajléktalanságról szóló magyar politikai közbeszédnek általában. Anélkül, hogy részletesen összefoglalnám a konferencián elhangzottakat, néhány, a politikai gondolkodásban népszerű tévhitre reagálok annak reményében, hogy ennek alapján kirajzolódnak egy konstruktív és egyben erős morális alapokon nyugvó közpolitikai gondolkodásmód vonalai.

Lakásszegénység, nem hajléktalankérdés

„A hajléktalan büdös, szakállas, alkoholista férfi” – válaszolt A Város Mindenkié iskolai programján egy középiskolás tanuló arra a kérdésre, ki a hajléktalan ember. Bár elvárhatnánk a szakpolitikákat kitaláló és végrehajtó politikustól vagy a politikai karreirre vágyóktól, hogy ennél kifinomultabb képre alapozzák álláspontjukat, a politikai viták nagy része nagyjából ezen a szinten képzeli el a problémát. Pedig valódi megoldásokat egy társadalmi problémára nem lehet találni, úgy,hogy már maga a problémameghatározás félrevezető. Legyen szó „rosszindulatú”, büntetőjellegű értelmezésről vagy „jóindulatú”, a közterületen vagy szállón élők helyzetét pszichés leépülésükkel indokló, vagy a közterületen élést azzal magyarázó érvelésről, amely szerint valaki az utcán szeret és akar élni és ezt kell tiszteletben tartani, ezek a probléma ismeretének hiányából fakadó beszédmódok ellehetetlenítenek bármilyen érdembeli társadalompolitikai intézkedést.

Mert Magyarországon körülbelül 3 millió lakásszegénységben élő ember van, ennyi állampolgárt fenyeget a lakásszegénység legszélsőségesebb formája, a hajléktalanság veszélye. Már az is elég ahhoz, hogy valaki rövid időn belül szállón vagy közterületen találja magát, ha elveszti munkahelyét, újabb eltartott családtag kerül a háztartásba, emelkedik a rezsi, a lakbér vagy hirtelen felmondják szociális-bérlakásszerződését. Akik lehetnek férfiak, nők, idősek, fiatalok, fogyatékkal élők és épek, pszichiátriai betegek vagy egészségesek, dolgozók és munkanélküliek, stb. Ez nem szabad akarat, lelki állapot vagy gyengeség kérdése, hanem egy olyan helyzeté, amit közpolitikai eszközökkel a döntéshozóknak hatalmában állna megváltoztatni. Aki valóban a lakásszegénység megszüntetéséért küzd, annak azt kell képviselnie, hogy a hajléktalanság, a lakásszegénység nem egy ember személyiségének része, nem az adott személy lényege, hanem egy helyzet, amibe a gazdasági-társadalmi viszonyok miatt kerül.

Dehát akkor ne is vigyem le a „hajléktalannak” az ételmaradékot, ahogy szoktam?

Ez a reakció hangzott el a konferencián arra a megjegyzésre, hogy nem fedett padokra és fűthető hálózsákokra, hanem rendszerszintű, az emberi méltóság tiszteletben tartásán alapuló megoldásokra van szükség, hogy az embereknek ne kelljen az utcán élniük. Ez nem csak azt jelenti, hogy felelős lakáspolitika kell, hanem azt is, hogy az állampolgárok ne akkor kapjanak segítséget, amikor valakinek megesik rajta a szívük.

A szegénység egyik legmegalázóbb eleme az állandó kiszolgáltatottság mások akaratának, jó- vagy rosszindulatának. Ahhoz, hogy ez a kiszolgáltatottság megszűnjön, a szegény, otthontalan embereket szociális jogokkal rendelkező állampolgárokként, és nem olyan véglényekként kell kezelniük a döntéshozóknak, akiknek napi egyszeri étkezés juthat csak, akiknek egy üres, ágynemű nélküli matrac jár egy leselejtezett kórházi ágyon, akinek nap mint nap fel lehet róni, köszönje meg, hogy nem hagyják meghalni. Mert a jelenlegi szociális ellátórendszer csak annyit hajlandó adni, amennyi az életben maradáshoz szükséges, de ezért cserébe fenntartja és gyakorolja az állandó számonkérés és megszégyenítés jogát. Lehet, hogy az ételmaradékot hálásan elfogadja valaki, akinek nincs hol ennie, de maga a gesztus – hiszen ki másnak adnánk még ételmaradékot, egy kóbor kutyának? – nem lép ki a szegény ember mint szánalomra méltó véglény logikából.

Ahogy Demszky Gábor sem tette, aki ugyan nem vett részt hivatalosan a kerekasztal-beszélgetéseken, hozzászólásában kifejtette, hogy szociális bérlakásokat követelni „hülyeség”, és a hajléktalanszállókat tartja megoldásnak. Főpolgármesteri pályája alatt talán nem sikerült szállón dolgozó szociális munkásokkal beszélnie, akik elmondták volna nekik, hogy munkájuk során azt tapasztalják, a hajléktalan emberek csak „pörögnek” a rendszeren belül, mert egyszerűen nincs hova kiköltözniük onnan. Ha van munkájuk, akkor sem tudnak sokan piaci árú albérletet kifizetni, szociális bérlakásból pedig olyan kevés van, hogy lehetetlen megnyerniük a bérlakás-pályázatokat. Ennek ellenére nem születnek lakáspolitikai megoldások. Hiába szólnak mellettük szakmai érvek, ha a döntéshozók nem gondolják, hogy az egyszer otthontalanná vált emberek érdemesek lennének többre a napi két szelet zsíroskenyérnél, teánál, a kórházi ágyaknál, még akkor sem, ha ez valódi, tartós és méltóságteljes megoldás lehetne.

Az otthontalan már nem érdemes állampolgár, hanem bűnöző, mentális beteg, szánalomra méltó lény. És hiába mondják és bizonyítják az Egyesült Államoktól Finnországig szakemberek, jogvédők, érintett aktivisták, bizonyítják kutatásokkal, az életben tartáson túl eredményt felmutatni nem képes szállórendszerrel szemben sikeres Elsőként Lakhatást programokkal, saját tapasztalataikkal, hogy az a nézőpont, amely szerint az otthontalan ember érdemtelen szegény, és az erre épülő társadalompolitika semmit nem ér, megalázó és jóval drágább is mint állampolgárokként kezelni a szegény embereket. A politika megrekedt az ételmaradékoknál, amit ésszerű szakpolitikai irányként próbálnak „eladni”. Pedig a felelős társadalompolitika az összes állampolgár méltóságának elismerésével kezdődik. Minden mást ehhez kellene mérni.

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére