Emlékszem, amikor először láttam a tévében a felvételeket arról, hogy milyen pusztítást végzett az iszap, akkor még csak megdöbbentem, de nem fogtam fel a súlyát. Emlékszem, amikor először jártam Devecserben és Kolontáron, illetve az átszakadt 10-es kazettánál. Soha nem felejtem el azt a szagot, ami akkor és még nagyon sok hónapig érezhető volt a két településen. De nemcsak a szag maradt meg, hanem az íz is, amit mindenki érzett ott a szájában, ami semmihez nem hasonlítható, és a képek, amiket az első napokban láttam, amik soha nem fognak kitörlődni az emlékezetemből. A ház Kolontáron, amiben állt az iszap és az iszapból fényképek, emlékek és tárgyak buktak elő.

De én így is csak egy külső szemlélő vagyok, azok az emberek, akik átélték a katasztrófát, a mai napig ott élnek a tragédia emlékeivel, a mai napig minden október 4-re emlékezteti őket. Sokuknak a 10-es kazettára néz a háza, és nem tudnak elmenekülni ezek elől az emlékek elől.

Sokan még ma is árulják a házukat, sokan a mai napig elköltöznének, de nem tudnak. Az iszapkatasztrófa hatására leértékelődött az ingatlanok ára, a mai napig nagyon nehéz házat eladni Kolontáron, de még Devecserben is. Az emberek egészségügyi után követése kb. egyenlő a nullával, a pszichológiai után követés szintén. Pedig mindkettő nagyon fontos lenne.

A mai napig nem tudni, hogy pontosan hogyan történt a katasztrófa, és milyen hibák és mulasztások vezettek ide. Folynak a perek a MAL Zrt. és annak vezetői ellen, de egy ilyen katasztrófát nem lehet egy az egyben egy cég nyakába varrni, miközben az állam különböző szervein keresztül folyamatos ellenőrzésekkel követte az iszap tárolását, a gyár működését.

A mai napig rengeteg kártérítést nem fizettek ki, és sajnos a közvéleményben is sikerült olyan hangulatot kelteni, hogy „mit akarnak ezek még, már annyi mindent kaptak”. Nem, nem kaptak. Igen, vannak, akik új házhoz jutottak, de milyen áron? A kormánynak az volt a taktikája, hogy rábeszélje, rákényszerítse az érintetteket arra, hogy ne költözzenek el, maradjanak ott. Néhány embernek, a kitartóbbaknak sikerült elérniük, hogy máshol kezdhessenek új életet, de a többségnek ez nem sikerült. A legtöbben azok közül, akiknek a kocsiját rongálta meg az iszap, a mai napig nem lettek kárpótolva. A sok gyógyszeres kezelést nem fizeti ki senki azoknak, akiknek a mai napig szüksége van rá. Ezek az emberek felépítettek egy életet, amit nem tudnak újrakezdeni, nem ugyanabban a helyzetben vannak, mint az, aki például eladná a házát Zalaegerszegen, hogy Sopronba költözzön. Hatalmas hátránnyal indulnak az újrakezdéshez. Kaptak viszont egy csónakázótavat, amin még soha senkit nem láttam csónakázni. Kaptak rengeteg mementót, amit én inkább turistalátványosságnak neveznék...

Négy év telt el, nagyon sokan elfelejtették, mi történt, de akik ott élnek, akik ezt átélték, soha nem felejthetnek. De ami a legszörnyűbb, nem látom azokat az intézkedéseket, amik garantálnák, hogy egy hasonló tragédia ne történhessen meg újra máshol az országban. Nem látom, hogyha ez a tragédia holnap megtörténne újra, máshogy, másképp, jobban kezelné az állam a helyzetet, és csak egy picivel is nagyobb megértéssel és szolidaritással fordulna az érintettekhez.

Kalocsai Kinga

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére