A közelgő önkormányzati választások miatt még sürgetőbb a kérdés, meddig hagyjuk, hogy Putnik Lázárok, Orosz Mihály Zoltánok képviseljenek bennünket. Az ámokfutó érpataki polgármester már jóideje közismert, Putnik Lázár pedig az újszentiváni fantomlakók esete után azzal lett híressé, hogy változatos eszközökkel próbálja ellehetetleníteni azokat, akik szerinte „átlépték a határt”, azaz nyilatkoztak a sajtónak a polgármester „szennyeséről”.  Három többgyerekes családanya pl. már nem hordhat betont és nem bonthat tetőszerkezetet közmunkásbérért, védőfelszerelés és szabályos bérpapír nélkül, mert elszomorították Putnik uraságot polgármestert.

kép: vasárnapi hírek

Rögtön elismerem, sosem jártam még egyik községben sem, és a polgármestereket leszámítva, bízom benne, hogy mind a kettő klassz hely. Közelebbről a nevezett városatyákat sem ismerem, talán akadnak rejett értékeik, csak épp a népképviseletre, köztisztségre alkalmatlanok, ahogy azt már több ízben bizonyították. Bármilyen jó tulajdonságuk lehet, ha saját hatalmukat egyes emberek megalázására és megfélemlítésére használják, nem maradhatnak székükben (és akkor a bizonyított vagy valószínűsíthető törvénysértéseket még nem is említettük). Újszentiván és Érpatak tragikus módon feltehetően nem is egyedi esetek, csak színes képeslapok a mai magyarországi állapotokról.  

Első körben persze az lenne a legjobb, ha jövő vasárnap a szavazók úgy penderítenék ki Putnikot és Oroszt, tisztségükre méltatlan társaikkal egyetemben a hivatalukból, hogy lábuk sem éri a földet. (Legszebb álmainkban persze vizsgálat is indul a szabálytalanságok miatt, egyesek pedig végre megérdemelten börtönbe is kerülnek – de most hagyjuk az álmokat.) Lehet, hogy nem így lesz – ki tudja, milyen az ellenjelölt; ki tudja, kiknek kedvezett Putnik az elmúlt években; ki tudja, hány szavazatot adhatnaknak le fantomok a lehetséges 1556-ból; ki tudja, hányan gondolják majd úgy, hogy a voks változtathat a sorsukon. Újszentivánnak azonban még Lázár újraválasztása esetén is van rá módja, hogy tisztára mossa a „falu szennyesét” – amit a helyszínen két riportot is készítő Átlátszó szerint a helyiek nem nagyon teregetnének ki. Valójában ez a Putnikok, Oroszok és társaik szennyese, és nem mellesleg, a közös szennyesünk is. A tisztítása is a mi dolgunk lenne. A polgármesteri önkényhez ugyan az állam szolgáltatta a törvényi keretet, de mindannyiunk felelőssége, ha választott képviselőink a rájuk ruházott hatalommal a létező leghitványabb módon élnek vissza. A közmunka intézményes kialakítása a kizsákmányolás melegágya (még akkor is, ha sokak számára még ezt is érdemes vállalni az életmentő 55 ezer forintért), de egy közösség, jelen esetben a falu lakosai megtehetnék, hogy pl. jelképesen felügyelik a közmunka körülményeit, és véleményüket a polgármesterrel is közlik.

Hajlamosak vagyunk megfelejtkezni róla, de nemcsak a mi életünk függ a politikai vezetők döntéseitől, hanem egy polgármester is függ a választóitól. A nyomásgyakorlásra pedig sokkal több eszköz áll a rendelkezésünkre, mint ahogy az a mindennapokból kitűnik. Még a legkiszolgáltatottabbaknak is. Egyszerűen azért, mert mi vagyunk többen. :) Ha például az újszentiváni asszonyok kirúgásának másnapján senki nem veszi fel a munkát, ha a tiltakozás mellé esetleg odaállnak a tisztességes bérért foglalkoztatott önkormányzati dolgozók is, Putnik talán feleszmélt volna, hogy nagyon elment vele a ló. De a falu lakói ma is megtehetik, hogy akárcsak öten, tizen, ötvenen felkérik a polgármestert, szüntesse be a retorziókat azok ellen, akik szerinte „átlépték a határt”. Öt embert viszonylag egyszerűen ki lehet csinálni, de minél többen állnak melléjük, annál nehezebb a feladat. Nem csak a szolidaritásról van szó: könnyű belátni, mennyire rossz lehet egy olyan helyen élni, ahol baj érhet, ha elmeséled, milyen igazságtalanság történt veled. És biztos lehetsz abban, hogy ha a hatalom megengedheti magának, hogy semmibe vegye a szomszédaid egészségét, biztonságát, emberi méltóságát, ráadásul megpróbálja lerombolni az egzisztenciájukat, ha nem tartják a szájukat - mindez bármikor veled is megtörténhet.

Megtörténhet Újszentivánon és Érpatakon, és még egy rakás helyen. Sőt, Lázár s Orosz utódjának polgármestersége alatt is.

De csak addig, amíg hagyjuk.

Minél inkább hozzászokunk ahhoz, hogy részt vállaljunk a lakóhelyünk ügyeiből, és ez egy faluban tán még könnyebb is, mint egy tízezres lakosú városrészben, annál nehezebb lesz bármit megcsinálni. Egy faluban, ahol szinte mindenki ismeri egymást, legalább látásból, könnyebb lehet petíciót aláiratni, közösen falugyűlésre menni, pénzgyűjtő akciót szervezni vagy közös segélykasszát létrehozni.

Paco Ignacio Taibo II mexikói regényírónak van egy könyve, amiről folyton Magyarország jut az ember eszébe. Az elején felkérik a népszerű krimiírót, hogy legyen rendőrfőnök egy olyan városkában, ahol egy baloldali csapat nemcsak a választásokat nyerte meg, de még a latifundisták földjeit is lefoglalta, hogy megélhetést teremtsen a polgároknak. Az író elvállalja a felkérést, annak ellenére, hogy több elődje is koporsóban nyugszik, ő pedig még pisztolyt se fogott a kezébe, ráadásul a felesége is válással fenyegetőzik. A regény végén a vörös polgármester és csapata, írónkat is ideértve viszonylag vidáman mennek börtönbe – mert a gazemberek közül néhányat sikerült lekapcsolni, mert közben barátok lettek, mert legalább megpróbálták, és mert csapatban küzdeni még akkor is jobb, ha néha nem mi nyerünk.

A mi falvainkban ugyan még nem kell stukerrel mászkálni, nem lövetnek a tüntető tömegbe – szóval Mexikó még messze van. Másrészről Érpatakon felégethetik a házadat, és meg is verhetnek, a börtön pedig a polgármester bosszúja nyomán még az újszentiváni postás vagy a polgárőr számára is elképzelhető közelségbe került, miközben az omerta az úr. Most kellene a kipécézett áldozatok mellé állni, most még a siker esélyével léphetünk fel a Putnik Lázárok, Orosz Mihályok ellen. Ha így haladunk, a történet vége talán így is, úgy is a börtön, akkor pedig menjünk inkább csapatban és vidáman.  

Addig is, ez az írás szerény tisztelgés Újszentiván és a fejünkben élő sztorik névtelen hősei előtt. Sok erőt és főképp támogatást kívánunk a küzdelmükhöz. Reméljük, nem bánják, ha néhányuk nevét is ideírjuk.  Akikre ma büszkék lehetünk: Bányai Istvánné, Schemmel András Flóriánné, Vargáné Minyó Anikó, Bényi Nikolett, Ribánszki Katalin … és a sort szabadon folytathatja mindenki.    

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére