Most itt minket hülyének néznek. A mondat október 4-én, a városligeti Múzeumi Negyedről a Humán Platform szervezésében létrejött vitafórum kb. 100. percében hangzott el, egy XIV. kerületi lakostól. Magáról a vitáról talán beszámolunk egy másik alkalommal, most csupán egyetlen élményt emelnénk ki az aznap szerzett tapasztalatokból. Ez pedig György Péter esztéta, egyetemi tanár személyéhez kötődik, aki dr. Baán László kormánybiztos oldalán a projekt mellett érvelt aznap este, többek között a következő gondolatmenettel:

Egy metaszempontot kénytelen leszek figyelmükbe ajánlani, tulajdonképpen 3 dolog keveredik ebben a vitában, nem azért mondom, mert vindikálnám a jogot, hogy szabályozzam a vita menetét, csak reflexiót teszek rá. Az egyik az, hogy van a beszédnek az a szintje, ami a városlakók érdeke, és ebben nem nagyon tudunk vitatkozni egymással, mert egyszerűen mindenkinek… természetes, vagy inkább alkotmányos, vagy emberi joga, hogy azt mond a saját érdekéről, amit akar, és az nem nagyon kritika tárgya, az érzületi probléma. Ez azért nagyon nehéz, mert ezen a szinten ebből nem lesz soha az életben vita, mert ha valakit sért az a dolog, ami a lakókörnyzetében történik vele, akkor nem akar vitatkozni, mint arra – engedelmével [Az idézett XIV. kerületi lakoshoz fordulva], az ön felszólalása, egyébként teljesen joggal, egy példát mutat.

A probléma az, hogy a város, mint szövet, az nem a városlakóké, akármilyen kegyetlen. És ez mindig minden vitában így van, és ez mindig mindenkit halálra sért, mert mindenki a saját jelenében él, és TÖK ingerült lesz, ha a jövőnek a nevében beszélnek – azt hiszem, ezt hívják urbanisztikának, meg ezt hívják várostervezésnek. Olyan várost, amely a saját jelenébe zárva él, az ilyen várost, azt nem építészetnek hívják, hanem azt kell mondanom, nem Gesellschaftnak, hanem Gemeinschaftnak, faluközösségnek hívják, mert nem nagyon innovatív. Nagyvárosok, metropoliszok demokratikus érzületi közösségekre nem képesek épülni, mert ott beláthatatlan mennyiségű használó van. És én ennél precízebben semmit nem értek. És ráadásul mindez, nevezzük nevén a gyereket, mondom, nem vagyok bolond, teljes joggal, széjjelválaszthatatlanul mindez összerakódik azzal, hogy mindenkinek van egy érzülete az aktuális kormánnyal kapcsolatban, amit megint nagyon nehéz erről leválasztani.

…Ami engem motivál a dologban, ez tagadhatatlan, az egy racionális kalkulus. Nehogy abbahagyják, könyörgöm, csak azt akarom a figyelmükbe ajánlani, hogy a racionális kalkuláció az egy másik vitát jelent. És Péter…[megszólítva egy korábbi hozzászólót...] a fészkes fene sem bántotta a platánfákat, arról nem is beszélve, hogy azokat oda valaki ültette, te!”

Kezdjük a végéről, a racionális kalkulus felől. A projekt védelmezői nagyjából abból indultak ki, hogy az összegyűlt hallgatóság nem érti vagy félreérti a projekt lényegét, alulinformált és persze amatőr, azaz nincs tisztában a lényeges szakmai, urbanisztikai, építészeti, turisztikai, múzeumszervezeti szempontokkal. Ahogy érezhetően növekedett a teremben a feszültség, a „Liget Budapest” hívei egyre ingerültebben és alkalmasint arrogánsabban adták a tudtunkra, mennyire elhibázott nagyjából minden ellenérv, hisz minden probléma megoldásra kerül, és a Liget jobb lesz, mint volt. A kételkedők hiedelmeikből épített rémálmok miatt aggódnak, illetve mint az idézett szövegből is kiderül, azért, mert „érzületi”, irracionális nézőpontból, egyfajta természetes, de lássuk be, primitív szenvedéllyel viszonyulnak a kérdéshez. Effajta érzületekre pedig sem várost, sem demokráciát nem lehet építeni.

Alaposan és higgadtan végiggondolva a dolgot sem egészen világos, milyen racionális kalkulus alapján kellene bíznunk a Múzeumi Negyed felhúzásnak pozitív hozadékában, ha az Orbán-kormányok eddigi kulturális teljesítménye fialta a Nemzeti Színházat, a Magyar Művészeti Akadémia státuszát és a Kerényi-pitypangot, a Fekete-demokráciát, a Vajna-kaszinót, vagy a Remény színházának üres székeit? Vajon ésszerű lenne eltekinteni a ténytől, hogy az építőipari projektekre fordított közpénzek és uniós támogatások jelentős része (is) zsebbe, illetve offshore-ba megy? Vajon amatőrizmus tartani annak a kormánynak ökológiai elképzeléseitől és gyakorlatától, amely részben lebetonozott tövű fákkal cserélte fel a Kossuth téren kiirtott parkot, atomreaktorokra építené az energetikai jövőt, és felszámolja a kishantosi biogazdaságot? Miért lenne elszabadult fantáziálás kételkedni az egyelőre kielégítetlen igények figyelembevételében, ismerve a kormány demokratikus beidegződéseit és szervezési képességeit, az álegyeztetések, civilüldözés gyakorlatát? Mi garantálja, hogy ezzel a kiemelt projekttel jobban járunk, mint mondjuk a Szabadság téri emlékművel, aminek még az átadásához sem sikerült elegendő konszenzust felhalmozni?

Végezetül pedig, miért lenne irracionális, szakmaiatlan amatőrizmus abból kiindulni, hogy a fenti, korántsem fiktív, hanem egészen valószínűsíthető kockázatok helyett más utakat érdemes keresni. Bizonytalan kimenetelű fejlesztések helyett azt újragondolni, „átcsomagolni”, amit már felépítettünk. Gondolatokat, szolgáltatásokat, hozzáadott tartalmat termelni a már meglévő értékeinkhez. Egy korántsem objektív és korántsem megbízható tanácsadó cég bizonytalan minőségű kalkulációira felhúzott, absztrakt turisztikai koncepció helyett a budapestiek és a várost használók valós és sürgető igényeire alapozni. Miért lenne butaság több időt adni magunknak az intézményes és publikus egyeztetésre és visszacsatolásokra, mielőtt valami visszafordíthatatlant teszünk? Miért lenne abszurd elvárnunk az érintett szakmák és az értelmiség képviselőitől, hogy kész koncepciók és meghozott döntések marketingje helyett, érvek és ellenérvek strukturált paneljeivel, de alternatívákat felkínálva és az állampolgárok igényeire nyitottan közreműködjenek a társadalmi vitában?

Persze ehhez az kellene, hogy ezek a kiváló szakemberek elhiggyék, hogy korántsem vagyunk hülyék, és egyéni érdekeinkhez irracionálisan ragaszkodó individuumok, hogy el tudunk tekinteni „érzületeinktől” a szakpolitikai döntések megítélésekor. Ahogy azt is, hogy a modern metropolisz életereje, kohéziója épp abban rejlik, hogyan sikerül kitalálni és elsajátítani a helyi közösségekből és intézményesített párbeszédekből, kísérletekből apránként alakuló városépítő gyakorlatot.

Meglehet, a projekt védelmezői abból indulnak ki, hogy a város kulturális, urbanisztikai és turisztikai fejlesztésének egyetlen módja az, ha belemegyünk egy mutyizós, parkfeltúrós, fakivágós, a történelmi hagyomány pántlikájával átkötött megaépítkezésbe. Lehet, úgy gondolják, mindaz, amit sok éve nem sikerült okosan fejleszteni, most kénytelen-kelletlen mozgásba lendül, és ha adódnak is majd nehézségek, Baán László személyesen véd meg bennünket az utóbbi 6, 10, 20, 40 év démonaitól. Lehet, ők azt is tudják, vannak ennél rémisztőbb ötletek is a kormányzati tarsolyokban, vagy ha nincs múzeumi negyed, ez a 140 milliárd is megy a lecsóba, stadionra.

A kormánybiztos ezzel persze nem érvelhet nyilvánosan, de egy független értelmiségitől azt várnánk, ha vállalja a részvételt egy hasonló vitában, ragaszkodjék bizonyos elméleti igényességhez.

A projektet jelenlegi formájában nem támogató három meghívott, Mélyi József művészettörténész, kritikus, illetve Berkeczi István és Zimborás Gábor építészek beszámoltak kételyeikről, és a feltárt problémák megoldásának függvényében készen álltak álláspontjuk módosítására. György Péter a tervekkel szemben megfogalmazott fenntartásokat változatos eszközökkel, retorikai fordulatokkal és kultúrtörténeti lábjegyzetekkel kísérve nyilvánította lényegében mellékesnek, és az est végére több ízben és egyértelműen tudtunkra adta, hogy valójában MI vagyunk a probléma. Mi nem akarunk vitatkozni, mi vagyunk amatőrök, mi nem FOGJUK FEL, hogy a Liget ma 100 éves fáit is ültette egyszer valaki (mintha egy múzeum átépítésekor felszabdalnánk a régi képeket, hogy elférjenek az újak). Mi nem értjük, hogy nem vagyunk Abu Dhabi, nem bérelhetjük tehát 15 évig a Louvre kincseit, s mesterséges szigeteket sem építhetünk a turisták idevonzására. Mi nem tudjuk - mert nincs egy évünk egy speciális szemináriumra - mi is a gond a barnamezős Tate Modernnel vagy a Guggenheim-lánccal, ahogy azt sem vettük még észre, hogy fájdalom!, Munkácsy nem ér fel Leonardo da Vincivel. Faluközösséget építenénk, ergo elutasítjuk az innovációt, és ami a legborzasztóbb: azt hisszük, van esély demokráciára egy metropoliszban. Csak nem akarjuk megszavaztatni ezt a projektet? Mégis kivel? Mi ez itt, Svájc talán? Tisztában vagyunk vele, milyen végtelenül bonyolult processzus felépíteni, hogy minden áldott héten népszavazás legyen? Halljuk egyáltalán, mit beszélünk?

Higgyük el, a win-win, azaz mindkét fél számára nyereséget termelő folyamat voltaképp ez a vita. Amelyben a kultúráról, urbanisztikáról és a város szövetéről precízen gondolkozó értelmiségi önzetlenül, és türelmét voltaképp csak ritkán elvesztve, nyilvánvalóan tudtunkra adja – valójában nem hisz a közérdek fogalmát alakító demokratikus társadalmi egyeztetésben. Az az érzésünk – és ez néha dühítő, néha komikus, olykor pedig mi szégyelljünk magunkat helyette is – azért, mert úgy hiszi, mi, vele ellentétben, nem vagyunk alkalmasak a közérdek meghatározására. És miközben ezt bizonygatja, mintha tényleg hülyének nézne bennünket.