2014. október 23. Egy olyan országban élünk, ahol az utóbbi, bő 24 óra leforgása alatt, többek között a következő történt:

Az ország kormánya új költségvetést terjesztett be, benne egy néhány sorban definiált internetadóval, ami, hogy ne szaporítsuk a szót, nem csupán saját korábbi véleményével plusz jelenlegi vállalásaival ment szembe, de mindazzal, amit a gazdasági racionalitás, modernitás, progresszió és esélyegyenlőség fogalmán értünk manapság. Bármi is legyen a javaslat értelme – figyelemelterelő gumicsont, egy későbbi kompromisszumhoz igazított nagyotmondás, vagy tényleg csak egy spontán ötlet, mert „kellett a pénz” – biztosan nem tudatos stratégiához illeszkedő adópolitika. (Ha ez mégis egy stratégia, akkor mindent elmondtunk róla itt.)

Ugyanebben a törvényjavaslatban szerepelt az az elképzelés is, ami ugyancsak ellentétes a modernitás, a progresszió és az esélyegyenlőség szabta iránnyal – és ezúttal a kormány még közelebb kerül a magánéletünkhöz - amely évi mintegy 50 ezer Ft adókedvezménnyel jutalmazná azokat a fiatal házasokat, ahol legalább az egyik fél először járul anyakönyvvezető elé. A társadalom szempontjából tehát értékesebbként, támogatandóként jelöl ki egyeseket – akik ugye eleget keresnek ahhoz, hogy az adókedvezmény lehetőségével éljenek, és nem elváltak, nem melegek, vagy mondjuk nem olyanok, akik inkább nem szeretnének összeházasodni. Bár a házasságkötések száma néhány éve újra növekszik Magyarországon, de a lakosság többsége már 2004 óta nem él házasságban, és a gyerekek majd fele sem ott születik. A legtöbb válás épp a Fidesz által kiemelt „fiatalok” csoportjában, azaz 20 és 29 éves kor között történik.

Nehéz eldönteni, mi az ijesztőbb: ha a Fidesz-KDNP saját szavazóit jutalmazná ekképp, vagy az, ha tényleg azt reméli, normatív módon szabályozhatja az együttélés formáit: a szerelmesek pénzért majd szívesebben mennek anyakönyvvezetőhöz (egy később verzióban esetleg bizonyos egyházak oltára elé), és ez jó.

A költségvetés tervezetében akad még egy sereg bizarr, retrográd vagy népnyúzó ötlet, de ezekről majd máskor.

Alig néhány órával azután, hogy a kormány felszólított bennünket: „Ne netezz, házasodj!”, egyik kedvenc lapja, történelmünk legsötétebb bugyrait idézve megnyitotta a „Norvégosok” ellen folytatott koncepciós eljárás újabb fejezetét. A Magyar Nemzet néven futó újság, amelynek weboldalán egy szignó nélküli cikk számolt be, érezhető buzgalommal ennek a számos illegális és illegitim elemet tartalmazó „nyomozásnak” az eredményeiről. Önmagában az a tény, hogy hetek óta tudható, a kormánypárti sajtóból fognak először értesülni a meghurcolt érintettek az ellenük felhozott vádakról, hátborzongató – és leírjuk újra: a XX. századi magyar és európai történelem legtragikusabb korszakaira emlékeztet.

Újabb néhány óra elteltével maga a kormány második embere bonyolította le – a feltehetően egy államközi hatalmi harcban zsarolási alapnak tekintett – civil szervezetek vezetőinek nyilvános meghurcolására és az állami önkény változatos eszközeivel való vegzálására épülő stratégia következő lépését. Lázár János színészi képességei, cinizmusa és elvtelensége nagy alakításaként maradhat meg az élőben közvetített sajtótájékoztató, ahol a „norvég ügy” mellett a miniszter arról is újfent tanúságot tett, mennyire semmire tartja a nyilvánosságot, amely előtt elvileg ugyebár számot kellene adnia arról a tevékenységről, amelyet a mi megbízásunkból végez a közjó érdekében. Lázár János az elmúlt év legsúlyosabb és a költségvetés számára feltehetően ezer milliárdos nagyságrendű kárt okozó korrupciós ügyéről, amelynek mellesleg jelentős szerepe lehet abban, hogy az utóbbi 20 év legdurvább diplomáciai botrányában vergődik, egyelőre úgy fest tehetetlenül és dilettánsan a kormány, az ország egyik leghatalmasabb szövetségesével – szóval a NAV-ügyről a miniszter érdemben annyit tudott mondani a megnyugtatásunkra, hogy ő nem tudja, mi az a „zöld dosszié”, és nem nagyon van ideje újságot olvasni. .

Egy hasonló válasz után jobb helyeken az ember kézbe vehetné a felmondó levelét, a mi miniszterünk azonban feltehetően büszke volt magára.

A nap végén még arról is értesülhettünk, hogy több miskolci roma családban olyan magasra csapott már a reménytelenség, hogy csapatostul indulnak Svájcba menedéket kérni.

Ez a bő 24 óra tulajdonképpen nem is volt igazán kivételes, a fentiekhez hasonló hírekhez – amelyek napról-napra, hétről-hétre azt igazolják, milyen ideológiai és hatalmi önkény, dilettáns rögtönzés, a hibákat arcátlansággal párosító szolgalelkűség, esetenként nyílt gazemberség jellemzi kormányunk és a pórázára kötött szervezetek mindennapi tevékenységét – alkalmasint hozzá is szokhatnánk, hiszen folyamatos felháborodásban vagy hányingerben létezni amúgy is nehéz. Az ember dönthet úgyis, hogy nem hallgat rádiót, nem olvas újságot és minden erejével a saját boldogulására koncentrál.

De még az utóbbi esetben is viszonylag gyakran fordulhat elő, hogy úgy találja, a saját környezetében is a boldogulás egyik legfőbb akadálya az a hatalmi rendszer, amellyel tárgyalni, szükség esetén szembe szállni nehéz vagy lehetetlen. Ez a probléma persze nem Fidesz-specifikus, csak a jelenlegi kormányzás szembesített bennünket azzal, mennyire eszköztelenül állunk szembe a hatalmi önkénnyel, ami nem feltétlenül az egyébként egyre penetránsabb és ezerarcúbb párt-, kormány- vagy állami konglomerátumtól ered (miközben az államnak akadnak még viszonylag függetlenül és kiszámíthatóan, a lehetőségek szerint korrektül működő szervei, pl. a bíróságok). Hanem esetleg olyan helyi potentátoktól, akik beágyazták magukat ebbe struktúrába. Sőt, ami még ijesztőbb, egyáltalán nem látszik, mitől lenne több eszközünk a hatalmi önkénnyel való szembeszállásra, vagy „csupán” a különféle politikák alakítására, egyszóval egy jobb ország építésére, ha Orbán Viktorék valamilyen csoda folytán katapultálnának.

Az elmúlt 5 év legfontosabb és legdrámaibb felismerése éppen az, hogy nincsenek olyan eszközeink, amellyel érdemben tudnánk befolyásolni a magyarországi politika alakulását, és ha egy következő kurzus restaurálná is a fékeket és ellensúlyokat alkotó intézményrendszert, az sem zárná ki, hogy egy újabb vállalkozó hajlamú fiatalember és klikkje túszul ejtse az államot és végső soron bennünket is.

Ha ebben egyetértünk, és továbbra is Magyarországon szeretnénk élni, nem nagyon marad más választásunk, mint az, hogy hozzá lássunk vagy még tudatosabban elkötelezzük magunkat amellett a lassú és módszeres munka mellett, amelynek célja az állampolgári érdekképviselet, a közügyekbe való szervezett és hatékony beleszólás fórumainak, eszközeinek, hálózatának és intézményrendszerének kialakítása. A rengeteg, már létező kezdeményezés; a közügyekkel valamiképp összefüggő tapasztalatok, gyakorlati és elméleti tudás; a szolidaritás, összefogás és közös építkezés sejtjeinek és helyi hálózatainak megerősítése, összekapcsolása és fejlesztése.

Ennek az építkezésnek is lehetne jelképes állomása – sok más mellett – a szociális ágazatokat tömörítő szervezeteket összefogó Humán Platform szervezésében, és szerteágazó szövetségek és támogatás révén létrejövő „Tedd magad szabaddá!” tüntetés. Ennek a folyamatnak szeretne a továbbiakban is aktív részese és hírvivője lenni a Kettős Mérce, és ezért hívunk téged is, sok szeretettel, kedves Olvasó: Csatlakozz!

Ha hiszel vagy szeretnél hinni abban, hogy az állampolgároknak joga és valamiképp feladata is, hogy a közügyeket úgy próbálja alakítani, hogy Magyarország egy igazságosabb, nyitottabb hely legyen; ahol a közpolitikák valamiképp a „szabadság, egyenlőség, testvériség” értékei alapján tényleg abban az irányban hatnak, hogy mindenki úgy érezze, lehetőség és nem küzdelem ebben az országban élnie – gyere ki ma délután a Blahára, hogy együtt ünnepeljük a szabadságért való küzdelem egyik nevezetes napján.

Holnap pedig folytatjuk.

Semmit rólunk nélkülünk. Csak együtt lehetünk szabadok.