Szerinted be kellett volna engedni Érpatak polgármesterét a melegfelvonulásra? A kordonok megvédenek vagy inkább elválasztanak? Egyáltalán kiknek szól a prájd? Létezik buzi közösség az év 365 napján, “most és minden nap”?

Előző bejegyzésünkben arról írtunk, hogy a prájd (és médiabeli megjelenítése) milyen választóvonalakat rajzol ki a felvonulók és ellentüntetők, valamint egyes felvonulók közt. Most a kommunikáció és közösségépítés témáján keresztül azt a kérdést vetjük fel, van-e rá mód, hogy ezeket a különbségeket és törésvonalakat enyhítsük.

(Fotó: Dörgő Zsuzsi/Budapest Pride)

5. Amíg Pest belvárosában, a kordonok közt csinálják

A közvélemény polarizációja, az ország kettészakadása miatt a buzifelvonulást évek óta kordonok közé zárva tartják meg. Azonban egyre több vitát vált ki a melegközösségen belül és a szimpatizáns heterók között is a kordonozás kérdése. Már korábban is merültek fel kérdések a rendőrségi biztosítással kapcsolatban, azonban idén többen is (köztük a szervezők) megkérdőjelezték, hogy a rendőrség jól végezte-e a dolgát. Sőt sokan teszik fel maguknak azt a kérdést is, hogy érdemes-e egyáltalán így felvonulni, hogy a helyszínen szinte senki nem látja a felvonulást, csak maguk a résztvevők, mindenki más csak a médiából értesülhet róla.

A rendőrség eddig minden alkalommal mulasztásokat követett el a felvonulók biztonságos megérkezése és távozása biztosításában: minden évben hallani ismerősöktől, hogy kit hogyan és hol vertek meg a csapatokba verődött ellentüntetők. Idén különösen sok támadás történt és a hírek alapján a rendőrök egy része egyszerűen tétlenül állva nézte ezeket végig. Bár a verekedni vágyók évről évre egyre kevesebben vannak, a rendőrség mégsem teljesíti a feladatát - mindenki döntse el maga, hogy nem tudja vagy nem akarja.

Ez annak fényében is különösen érdekes, hogy a rendőrség a felvonulást az ellentüntetők számához képest szemmel láthatóan túlbiztosítja az egész belváros lekordonozásával és a hosszú rendőrsorfalakkal. A nagyszámú rendőr sok felvonulóban félelmet kelt, és ezen az egyes rendőrök részéről előforduló gúnyolódások sem segítenek túlságosan. A túlbiztosítás miatt minden évben vannak, akik nem tudnak csatlakozni a felvonuláshoz, mert nem tudnak időben eljutni a bejutási ponthoz, később pedig akkor sem engedik be őket pl. a buli helyszínére sem, ha kordon belső oldaláról kijön valaki értük. A túlzott “óvintézkedések” következtében ráadásul a közlekedés sokkal hosszabb időre bénul le, mint arra valójában szükség lenne, sok embert a saját lakásába se engednek be, így ez a kormány részéről sikeres fegyver, hogy a nem felvonuló lakosságot a buzik ellen fordítsák.

A kordonok továbbá elzárnak bennünket a járókelőktől, a környezetünktől és az ún. ellentüntetőktől, így egyik csoporttal sincs meg a közvetlen párbeszéd lehetősége, miközben egy tüntetés fő célja a társadalommal folytatott kommunikáció lenne. Vannak, akik úgy gondolják, hogy kedvező számunkra, ha nem halljuk és látjuk az ellentüntetőket, mert csúnya dolgokat kiabálnak, és ez belerondít a szórakozásunkba. Mi úgy gondoljuk, hogy attól, hogy mi nem érintkezünk velük, és nem veszünk róluk tudomást, a probléma nem szűnik meg, sőt. A felvonulás karanténba zárása szimbolikus is: azt jelzi, hogy a buzik és a támogató többnyire liberális értelmiség bezárkóznak, csak a saját szólamaikat hallgatják meg, és képtelenek bármiféle párbeszédre.

Idén a menetkísérő önkéntesek például minden esetben rászóltak azokra a felvonulókra, akik visszakiabáltak vagy beszélgetést kezdeményeztek az ellentüntetőkkel – feltehetően ezt a feladatot kapták. Ez egyben azt az üzenetet közvetíti a felvonulóknak: hogy hagyjuk, hogy a rendőrség hermetikusan elzárjon minket a külvilágtól és várjunk arra, hogy az állam megvédjen minket, mi meg se próbáljuk megvédeni magunkat. Hagyjuk azt is, hogy a rendőrség birkaként tereljen egy útvonalon mindenféle tájékoztatás nélkül. Ez a hozzáállás véleményünk szerint nem csak elszeparál minket a társadalomtól, hanem ki is szolgáltat minket a rendőrségnek és az államnak – ez pedig nem számolja fel az elnyomást, hanem sokkal inkább fenntartja azt.

Tudjuk, hogy a kordonok kérdése nem egyszerű, és sok ember biztonságérzetéhez szükségesek. Ugyanakkor fel kell szólalnunk a feltehetően kormányzati utasításra történő stratégiai túlbiztosítás és a rendőrség a felvonulókat veszélybe sodró tevékenysége miatt. Át kell gondolnunk, hogy van-e értelme egy belvárosi karanténba zárt bulinak, amely leképezi és valószínűleg fenntartja a megosztottságot. Véleményünk szerint segítené a párbeszéd megindulását a különféle társadalmi csoportok között, ha fel tudnánk vonulni kordonok nélkül és sokkal kevésbé kellene magunkat kiszolgáltatni a rendőrségnek. Ezért azt is fontos lenne átbeszélnünk a közösségen belül, van-e más mód arra, hogy felvonuljunk, hogyan képzeljük el, illetve ha nincs, kiegyezünk-e a jelenlegi helyzettel, vagy érdemes-e felvonulnunk a jelenlegi keretek között.

6. Kié a Pride? - Buzi közösség, szerveződés és kommunikáció

A közvélemény általában egy nagy tömbként tekint a melegekre és nagyon sok esetben csak a prájd-hét alatt kap információkat. Ezzel együtt a melegmozgalom belső történései, dilemmái sem jutnak el a szélesebb nyilvánossághoz. Sajnos a médiumok nem nagyon adnak felületet az ilyen viták lefolytatásához, de a mozgalmon belül sem nagyon igyekszünk kihasználni az ilyen lehetőségeket: pedig az átláthatóság, a belső kételyek és viták megjelentetése és támogatása csak erősebbé tenné közösségünket, és eloszlatná azt a képet, hogy buzik teljesen egyformák, ugyanúgy gondolkodnak, csak libsik és burzsujok.

Ha valami kérdésünk, felvetésünk van a prájd-héttel kapcsolatban, csak az általunk ismert szervezőknek tesszük fel (ez pedig erősíti a klikkesedést). Elfogadjuk az előre legyártott válaszokat, identitáskategóriákat, sémákat. Vagy LMBTQ-k vagyunk, vagy nem is tartozunk a közösségbe. Vagy teljes mellszélességgel támogatjuk a felvonulást vagy inkább meg se szólalunk. Gondolatainkat pedig több esetben véka alá rejtjük, pedig az építő kritika mindig előremozdít, mintsem visszafelé.

A Budapest Pride szervezői az elmúlt évek során nagyon jól kidolgozták, hogyan kommunikáljanak a sajtóval és a szélesebb nyilvánossággal, viszont nem mindig elég hangsúlyos a közösség felé való párbeszéd, pedig ez még az előbbinél is sokkal fontosabb lenne. Idén például nem születtek nyilvános válaszok arra, hogy miért változott meg az indulás kezdőpontja a Kossuth-térről az Alkotmány utcába, és miért került eltávolításra egy “provokatív” kép az egyik kiállításról, annak ellenére, hogy ezeket formális és informális csatornákon több résztvevő és aktivista sérelmezte. Fontos előrelépés viszont, hogy több figyelmet fordítanak a műhelybeszélgetésekre, a felvetett témák, és a megszólalók köre tágult, ami több teret enged a belső vitáknak.

Felmerül az a kérdés is, hogy kié a fesztivál valójában, illetve kik csinálják? Az “LMBTQ” közösségé? A szervezőké? Egyrészről tudjuk, hogy egy nagy és sok szervezéssel járó fesztivált nehéz bázisdemokratikus eszközökkel létrehozni. Ugyanakkor azt szeretnénk, ha a fesztivál nem olyan esemény lenne, amibe az LMBTQ közösség “be van csatornázva”, hanem ami a közösségé, és értük van. Az utóbbi években egyre több jelét láttuk a centralizációnak (központosításnak): tapasztalatunk szerint a szervezői csapat szeretné aszerint formálni a programok nyelvezetét, kommunikációját és eszközeit, hogy azok megfeleljenek a Budapest Pride általuk megfogalmazott értékeinek és “víziójának”. Szeretnénk, ha a kommunikáció nem elsősorban egyoldalú tájékoztatásban és nyilatkozatokban, hanem egyenrangú felek párbeszédében nyilvánulna meg.

7. Nem csak egy hét együttlét!

Nagyon pozitív üzenetnek tartjuk a Budapest Pride idei szlogenjét, amely arra mutat rá, hogy nem csak a fesztivál alatt fontos a buzitéma, hanem az év 365 napján. A szélesebb társadalomhoz ugyanis többnyire maximum a felvonulás híre jut el. Fontos, hogy közösségünk is azon dolgozzon, hogy könnyen utat találjanak maguknak a többszörös elnyomástól szenvedő LMBT+ emberek is. Egy olyan esemény, amelynek fontos eleme az identitás “felvállalása” nagyon sok buzi számára veszélyes vagy csak egyszerűen nem vonzó. Ezért azon is el kellene gondolkodnunk, hogy a fesztiválhéten, a történeti hónapon és a civil szervezetek programjain kívül milyen lehetőségeink vannak ezeknek az embereknek a megszólítására. Emellett a szélesebb társadalom eléréséhez szintén szükség lenne a felvonulás mellett más eszközökre is.

Valami miatt sokan azt gondolják, hogy az internetes ismerkedés korában nincs szükség közösségépítő programokra, kezdeményezésekre, ahol egymás segítése és a kötetlen beszélgetés kerül előtérbe. A Buzi Újhullám ifjabb tagjai és a bennünket megkeresők egy része ezeket a programokat hiányolják a mozgalomból. Többen éreztük például úgy, hogy se a felvonulás, se az utána következő piknik nem nyújtottak közösségi élményt, nem segítették elő a buzik egymás közti és szimpatizáns heterókkal való ismerkedését. Pedig fontos lenne, hogy ne csak okulni lehessen a workshopokon, hanem előtte-utána megbeszélni a témát egy-egy társasággal kötetlenebb formában, akkor is, ha a résztvevők még nem nagyon ismernek senkit a közösségből. Kevés ilyen lehetőség van, de azoknak óriási a jelentősége: az olyan programok, mint a Labrisz-lazulók, a szimpozionos beszélgetések és a Vándormások kirándulásai jó alkalmat biztosítanak arra is, hogy a közösség részévé válhassanak a melegségüket frissen felfedező emberek. Ezek az események is, többek közt témájuknál fogva, egy-egy szűkebb kört szólítanak meg, ezért több hangsúlyt kellene fektetnünk arra, hogy minél több és többféle legyen, amik közül tudunk válogatni az ízlésünknek megfelelően.

Ehhez azonban a saját pozícióinkból fel kell adnunk valamennyit. Ne várjuk el, hogy mindenki a liberális középosztály nyelvét beszélje (“LMBTQ”, stb), ami egyébként olyan gyorsan változik, hogy csak a legtájékozottabbak tudnak lépést tartani a legújabb politikailag korrekt kifejezésekkel. Ha bizonyos szavakat és véleményeket tabunak tekintünk, és kizárjuk azokat az embereket a beszélgetésből, akik az általunk elfogadott kifejezéseket nem ismerik, nem fogjuk az előítéleteket csökkenteni, legfeljebb egy látszatelfogadást kikényszeríteni. Véleményünk szerint nem csak egyoldalú üzenetátadásra kellene koncentrálnunk, például arra, hogy láthatóak legyünk a médiában, hanem kölcsönös érzékenyítésre és szemléletformálásra lenne szükség. Ugyanez igaz a közösségen belüli kommunikációra is. Ne gondoljuk, hogy tudjuk, mi kell a buziknak, és merre kell tartanunk. Legyünk nyitottak azokra is, akik nem hisznek a módszereinkben, például nem tartják jó eszköznek a felvonulást. Fontos lenne, hogy ne csak a jogi, figyelemfelhívó vagy kulturális vonalra fektessünk hangsúlyt, hanem az egyének igényeire is. Ezek a dolgok persze nekünk is nap mint nap feladják a leckét.

Folytatás?

Blogposzt-sorozatunkkal az a célunk, hogy vitát indítsunk a melegmozgalmat érintő kérdésekről. Tisztában vagyunk azzal, hogy kiváltság az, hogy valakinek ideje, energiája és késztetése van arra, hogy ilyen dolgokon gondolkodjon, és könnyen és akadálymentesen elmondhassa a véleményét úgy, hogy azt meg is hallják. Nem gondoljuk, hogy ezekkel a blogposztjainkkal sokkal többféle réteget be tudnánk vonni, hiszen a blog műfaja is egy szűk réteghez jut el. Mégis szeretnénk, ha a lehetőségekhez képest minél többféle hang hallatszódna, ezért arra kérünk mindenkit, ossza meg véleményét nyilvános fórumokon, blogokon, online és nyomtatott sajtófelületeteken. Kíváncsian várjuk egyrészről az aktivisták és meleg szervezetek tagjainak, másrészről azoknak a válaszát is, akiknek nincs blogjuk vagy lehetőségük, hogy azt a sajtóban megjelentessék. Őket arra kérjük, küldjék el nekünk írásukat email-címünkre, és mi a Kettős Mércével és más blogokkal egyeztetve megpróbáljuk azokat kihangosítani.

Ha élőben szeretnéd megosztani véleményed a melegmozgalom múltjáról, jelenéről, jövőjéről, gyere el a Buzi Újhullám fórumára a Leszbikus Identitások Fesztiválján. A részleteket itt találod.

Buzi Újhullám