„....ha valamit is megbántam, az eddigi jó magaviseletem. Miféle ördög bújt belém, hogy ilyen jól viselkedtem?” – írta Henry David Thoreau, a polgári engedetlenség politikai filozófiájának klasszikus szerzője. Minden bizonnyal így fogunk visszagondolni majd a Fidesz uralmának első négy és fél évére. Hogyan történhetett, hogy eltűrtük ezt a temérdek igazságtalanságot?

Az a közöny és tétlenség, ami a választási szabályok átalakítását kísérte egyrészt jól mutatja, hogy a 2010 előtti demokratikus intézményrendszernek mennyire sikerült kivívnia az állampolgárok elismerését és támogatását: milyen képviseleti rendszer az, amit a képviseltek nem tartanak méltónak arra, hogy megvédjenek? Másrészt, a képviseleti rendszerrel szembeni ellenállás hiányának súlyos következményei vannak a jövőre nézve.

kép: Huszti István, index.hu

Az elmúlt évek módszeres, elvetemült pusztítása közül is kiemelkedik az alkotmányos demokrácia fölszámolása. Nem azért, mert a politikai szabadságjogok önmagukban értékesebbek volnának a szociális jogoknál, hanem azért, mert jelentős részben az alkotmányos demokrácia fölszámolása – és ezen belül: a választásokról szóló szabályozás átalakítása – tartja fenn a Fidesz uralmát, és tesz ezáltal lehetővé minden további igazságtalanságot.

A Fidesz először az országgyűlési választási rendszert alakította át a saját hatalmi érdekei szerint: a második forduló megszüntetése az egyéni körzetek esetében, az arányosság csökkentése és a többségi elv erősítése, a választókerületek átszabása, a külföldről szavazókra vonatkozó diszkriminatív szabályozás, valamint az ellenzéki pártok kampányának korlátozása mind ezt a célt szolgálta.

2011. december 23-án szavazott a parlament az országgyűlési képviselők választásáról szóló új törvényről és számos egyéb igazságtalan intézkedésről, így például a hajléktalan emberek hatósági üldözését is magába foglaló szabálysértési törvényről és az egykulcsos adó kétharmados törvénybe betonozásáról. Aznap reggel – a Lehet Más a Politika tagjai és szimpatizánsai – a parlament autóbejáróinál élőlánccal tiltakoztunk mindez ellen.

Szép és fontos tiltakozás volt, de végül is sikertelen. Nem a törvények elfogadásának fizikai megakadályozásában, hiszen a szimbolikus polgári engedetlenségnek nem ez a valódi célja, hanem a politikai közösség figyelmének és igazságérzetének felkeltésében. Abban, hogy minél több embert tiltakozásra (esetleg ellenállásra) ösztönözzön. Az élőlánc résztvevőinek előállítását követő este ugyan hangos tömeg tüntettett a Kossuth téren (tíz napra rá pedig az Operaház előtt, miközben odabenn a Fidesz az új Alaptörvényt ünnepelte), de a tiltakozások hamar elcsendesedtek.

Az először múlt hét pénteken összeült Fővárosi Közgyűlés nyilvánvalóan és több szempontból illegitim módon került megválasztásra. A Fidesz a fővárosi képviseleti és választási rendszert néhány hónappal a választások előtt, a korábbi eredményekhez igazítva, egyoldalúan, érdemi egyeztetés és vita nélkül változtatta meg. Az új rendszer súlyosan sérti a választójog egyenlőségének elvét.

A helyzet súlyát jól mutatja azoknak az Alkotmánybíróknak a különvéleménye, akik nem értettek egyet azzal a többségi döntéssel, amely az új rendszer legtöbb elemét alkotmányosnak találta. Dr. Bragyova András szerint a Fővárosi Közgyűlés, ahogyan az új szabályozás alapján létrejön, „sem nem választott, sem nem fővárosi”. Dr. Paczolay Péter pedig így fogalmazott: „A jelen ügy nem egyszerűen alapjogi kérdést érint, hanem a demokrácia alapját jelentő választáshoz való jogot. Ezért az Alkotmánybíróságnak különös felelősséggel, az alkotmányos szempontok kizárólagos érvényesítésével kellett volna döntenie.” Ezek szokatlanul kemény szavak: az Alkotmánybíróság elnöke szerint tehát az alkotmánybírók többsége felelőtlenül és nem csupán szakmai érvek alapján alakította ki az álláspontját. Az ily módon hatályban maradt, az alkotmányosság, a szavazatok egyenlősége, és a jogbiztonság szempontjából egyaránt védhetetlen, tisztességtelen rendszer (ami egyébként még az Alaptörvény szövegével is ellentétes) jól szolgálta viszont a Fidesz érdekeit. 

Miféle ördög bújt belénk, hogy a fővárosi önkormányzati képviseleti rendszer jogfosztó átalakítását – ezt az előre bejelentett, intézményesített választási csalást – tiltakozás nélkül tudomásul vettük?

Az országgyűlési és fővárosi közgyűlési választások alapvetően arról szóltak, hogy a kormánypárt egy látszólag demokratikus eljárással legitimálja a hatalmát – és ez mintha senkit nem érdekelt volna különösebben. (Akadt azért kivétel: az önkormányzati törvény és a NER pontos kritikáját adta például a plusz egy online politikai műsor választási különkiadása.) Pedig úgy tűnik, ez az Orbán-rezsim egyik kulcsa: mindig pont annyira – és csak annyira – elcsalni a választásokat, amennyire szükséges. Hogy ne legyen elvben kizárt a kormányváltás, hihető legyen, hogy érdemes indulni, de nagy meglepetés ne történhessen. Kópiás Attila Steve szavaival: a Fidesznek nem az a stratégiája, hogy „egyszer beállították lejtősre a pályát és ezt kell megmászni, hanem az, hogy mindig olyan lejtősre állítják a pályát, amennyire kell, ahhoz, hogy ők nyerjenek.” Lehet persze, hogy ez az ellenzék egy tisztességes rendszerben sem tudta volna leváltani a kormányt, de miért gondolnánk, hogy ha az ellenzék erősebb volna, „akkor a Fidesz azok után, hogy kiosztott már magának két ászt azt hívén, hogy elég lesz, ne osztott volna ki még kettőt?”

Az a gondolattalanság, ami az ellenzéki közbeszédet jellemzi ezzel a helyzettel kapcsolatban (is), talán még az ellenállás hiányánál is súlyosabb probléma. Részben pont ez a gondolattalanság magyarázza az ellenállás hiányát. Ez az egyik oka annak a következetlenségnek is, hogy az ellenzéki pártok felváltva kiáltanak diktatúrát, gyakran pont tisztességtelen választások miatt, ugyanakkor elmulasztják feltenni a kérdést, hogy mi következik ebből, például a választásokon való részvételre nézve. Ez is demokrácia-deficit, hiszen a demokrácia nem csupán intézményeket jelent, hanem azt is: vitázunk arról, hogy mi a közjó, és hogy miként tudjuk azt előmozdítani. Ez a demokrácia-deficit viszont nem a Fidesz felelőssége: gondolkodni még szabad.

Például arról, hogy mit tehetünk egy olyan rendszerben, ahol immár nem csupán arról van szó, hogy a kormány visszaél a demokratikus felhatalmazásával, hanem ez a demokratikus felhatalmazás is nyilvánvalóan hiányzik. Ahol immár nem arról van szó, hogy ez a parlament és ez a fővárosi közgyűlés nem képvisel engem vagy téged, hanem arról, hogy legitim módon nem képviselhet – senkit.

Visszatérve Thoreau-hoz: a polgári engedetlenség egy legitim módon megválasztott testület által meghozott döntésekkel szemben is igazolt (sőt, lelkiismereti kötelességünk) akkor, ha ezek a döntések alapvető jogokat sértenek. A jelenlegi helyzet ennél is egyértelműbb: az állam döntéshozó szervei immár elvben is alkalmatlanok a legitim képviseletre. Mindez nem csupán morális igazolást nyújt a törvények erőszakmentes megsértését is felvállaló erőszakmentes ellenálláshoz, hanem azt is jelenti, hogy egyre nagyobb szükség volna rá – például pont a tisztességes választások intézményi feltételeinek a kikényszerítéséhez.

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére