Több kutatásból tudjuk, hogy a szegénység Magyarországon nő, mélyül. Az emberek, családok egy része a közfoglalkoztatás miatt (annak ellenére!) szegény, mert az a pénz is a szegénységi küszöb alatt van. Más részük azért szegény, mert a közfoglalkoztatást az ennél is sokkal alacsonyabb, a minimális megélhetési szint alatti munkanélküli ellátások és segélyek egészítik vagy váltják ki. Egy harmadik csoport ellátatlan, mert megtagadták tőle valamiért a közmunkát vagy segélyt. További csoport az ugyancsak ellátás nélküli „passzív munkanélküliek”, akiknek már ahhoz sincs pénzük és energiájuk, hogy a másik városba menjenek a jelentkezni a munkaügyi kirendeltségeknél. És akkor még nem szóltunk arról a jó százezer emberről, akiknek rokkantnyugdíját „felülvizsgálattal” csökkentették, és további tízezrekről, akik 2013 óta csak a nyugdíjminimum 30-50 százalékát kitevő rokkantsági ellátásokat kaphatják. Ha mindenkit összeszámolunk, aki a fenti csoportokban van, több, mint egy millió peremen lévőt, a családtagokkal, gyerekekkel együtt több, mint 2,5 milliós tömeget kapunk. Mi lesz velük?

Kép: Origo

A kormányzat szavakban elkötelezett. A költségvetés írja: „Segély helyett munkát – ez a Kormány politikájának alapelve. A Kormány hosszú távú célja a teljes foglalkoztatottság elérése. Mindannyiunk érdeke, hogy 2018-ra senkinek se legyen szüksége jövedelempótló támogatásra, mert lesz munkája, amelyből megélhet, sőt gyarapodhat is.” És gondja van a gyerekekre is: „minden erőnkkel segítjük a gyermekes családok megélhetését”, továbbá „kiemelt szerepet kap a gyermekek jövőbeli köznevelési majd foglalkoztatási lehetőségeinek szilárd alapokra helyezése, az eltérő élethelyzetből, környezetből származó gyermekek esélyegyenlőségének megteremtése.”

A tények mást mutatnak. Az iskolarendszer a 19. század felé fordult vissza, az elitnek szóló gimnáziumokkal meg az inas-képzéssel. A 16 éves korhatár után kieső-kitaszított gyerekek száma már most nő. A büntető állam is hamar eléri őket a 12 éves büntethetőségi korhatárral, iskolarendőrséggel, az iskolai hiányzás többszörös büntetésével. Mindez erősíti az életesélyek már most is növekvő egyenlőtlenségét. A „munka társadalmának” teljes foglalkoztatása lassan 300 ezer fölötti közmunkást jelent. Ők is, a 19. századot idéző újraiparosítási folyamat részesei. Szegények maradnak, amikor van közmunka, mélyszegények, ha csak a segély van. De a mostani terv szerint 2015 és 2018 között fokozatosan meg kívánják szüntetni az összes segélyt.

E reform lényege a szociális jogok gyengítése. Nem itt van a helye annak, hogy azt a jó 200 éves folyamatot elemezzük, melynek során – legalább Európában, és legalább ott és akkor, ahol és amikor nem a diktatúrák vették át a hatalmat – erősödtek a jogok különböző típusai a polgári jogoktól a munkajogon át a szociális jogokig és tovább. A folyamat sok helyen torzulgat, nálunk radikálisan megfordult. Már érinti polgári, politikai, munka-és szociális jogainkat. Itt csak a szociális jogok sorsát futom át röviden. A szociális jogok megroppantásának folyamata az Alaptörvénnyel kezdődött. Az Alaptörvény szerint az állam már nem köteles a szociális biztonság megvalósítására, csak „törekszik” rá. Ennek megfelelően kimaradt a szövegből a szociális biztonság korábbi alapintézménye, a társadalombiztosítás. Azóta a nyugdíjbiztosítás meg is szűnt. A járulék adóvá vált, ami nem keletkeztet jogot. A társadalombiztosítás tetszőlegesen alakítható állami nyugdíjrendszer lett. Az univerzális, állampolgári jogok, mint a családi pótlék, kikezdhetőkké váltak.

Általánosodnak és szaporodnak a „rászorulók”, vagyis a szegények elleni támadások. A szegények segítséghez való jogát Magyarország történelmében először 1993-ban emelték törvényi erejűvé a Szociális törvénnyel. A jog ereje hullámzott, 2010 óta egyértelműen gyengül. Ebbe az irányba mentek a segélyezés mind megalázóbb feltételei (amilyen a lakókörnyezet tisztántartása), a közmunka és segély mind több magatartási szabályhoz, sőt, erkölcsi megítéléshez kötése. Csak emlékeztetőül álljon itt egy 2011. évi törvény egyik módosításának örökbecsű értékű indoklása, miszerint a közfoglalkoztatásban részt vevőkkel szemben feltételül szabható „az általánosan elvárható erkölcsi, magatartási szabályok betartása”. (Az erkölcs más alkalmazottnál nem követelmény.)

A joggyengítés eszköze a segélyezés áthárítása az önkormányzatokra vadonatúj szabályokkal. Minden eddigi segélyt – a temetési segélytől a lakhatási támogatáson át a rendszeres szociális segélyekig – egyetlen „önkormányzati segélybe” vonnak össze. Az önkormányzati segélyekről „az önkormányzatok saját hatáskörben dönthetnek és ez a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben az ő költségvetési felelősségük lesz”. Ezzel megszűnik a segélyekhez való, normatívan szabályozott jog, és vége a segélynyújtási állami kötelezettségnek is. Minden segély „adhatóvá” válik – a helyi önkormányzat tetszése szerint.

A szegények kirekesztését célzó ötletbörze még tart. Az MTI november elején hírül adta, hogy a „kormánypárti képviselőcsoportok tanácskozásán az is felmerült, hogy valamilyen módon kössék munkavállaláshoz a családi pótlékot. A frakció annak megvizsgálására kérte a kormányt, hogy ez lehetséges-e.” November közepén az egészségügyért felelős államtitkár (megítélésünk szerint is helyesen) kifejtette, hogy az általa benyújtott „egészségügyi program kifejezetten népegészségügyi szemléletű”, amihez a megelőzés és szűrés is hozzátartozik. November közepén egy „kiszivárogtatott kormányülési jegyzőkönyv” nyomán sajtóhír lett, hogy a tb egészségügyi ellátásból ki lehet (kell?) zárni azt, aki nem megy szűrésre. Az nyilvánvaló, hogy ez a feltételes kizárás az idősek mellett elsősorban az alulinformált, főleg falusi, szegregátumokban élő rétegeket sújtaná. Örvendetes, hogy maga az államtitkár csak kis részben osztja e nézetet. Mint mondotta, Magyarországon nem elsősorban büntető, hanem inkább jutalmazó intézkedésekkel ösztönöznék az egészségtudatosságot. Példaként azt említette, hogy „Aki rendszeresen részt vesz a szűrési programokban, annak az ellátási rendszerben jóval egyértelműbb és meghatározott útja van, ez akár előnyöket is jelenthet az ő gyógyulásában is. Az, aki nem hajlandó ilyenekben részt venni, cigarettával a szájában, oxigénpalackkal jelenik meg a tüdőgondozóban, annál azért el kell gondolkodni, hogy érdemes-e a több millió forint értékű különleges kezelést megadni, ha nem tesz érte az illető”. Ezzel új sztereotípia született a szegény betegek leírására. Épp oly jellemző, mint a segélyért Mercedesszel érkező, súlyos aranyláncokat viselő cigány. És mindkettő szembefordít a szegényekkel és jogaikkal.

A kirekesztés útjai megszámlálhatatlannak tűnnek. Ahogyan korábban írtam, sok-sok számítás ellenére nehéz következtetéseket levonni. A költségvetési tervezetből kiolvasható: a kormányzat alsó hangon másfél-két millió emberről deklarálja, hogy feleslegesek. Szabad prédák, életük-haláluk már nem a társadalom gondja. Ez a nemzetrombolás a kormány felmérhetetlen erkölcsi felelőssége.

Ferge Zsuzsa

A 2015-ös költségvetés szociális kiadásait elemző cikksorozat előző része: A szegény gyerekek útja a költségvetésen át a semmibe I. – A nagy blöff.