Amikor a mostani tüntetéseket értékelik az értelmiségi szereplők, közírók, újságírók, pár kivételtől eltekintve nem is próbálják meg értelmezni, valójában mi történik, csupán a saját létező logikájukba illesztik be a történéseket. Vannak, akik a rendszerváltást sírják vissza, mások a pártpolitikai mezőben helyezik el a tüntetéseket, szervezetben, vezetőben, hierarchiában, mozgalomban, hosszútávú, a pártpolitikai mezőben értelmezhető célban gondolkoznak, miközben az eseményeket nem ez irányítja.

A mostani tüntetéseket lényegében az hívta elő, hogy a hagyományos politikai tér kiüresedett. A politikai elemzők azon csodálkoznak, miért a három választás után jött létre ez a tiltakozás, pedig pontosan ez magyarázza, miért most jött ez a fellángolás. A választás, mint a politikai véleménynyilvánítás tere, teljesen kiüresedett. Míg a korábbi választásokon legalább azt tudtad üzenni, mi nem tetszik neked, idén erre nem volt lehetőség a Fidesz által átírt rendszerben és ellenzék hiányában értelmetlenné váltak a választások, a feszültséget, amit a rossz kormányzás hozott, máshol kellett kiadni. Maradt az utca.

Csakhogy a pártpolitikai tér teljes kiüresedése, a pártok hiteltelensége miatt nem ennek az üres térnek a megtöltése zajlik. Aki a rendszerváltás előtti hangulatból, 2006-ból, a magyar politikatörténet egy-egy eseményéből kívánja megérteni ezt a szituációt, téved.

Tegye a szívére a kezét bárki: azért ment ki az utcára, mert új pártot akar létrehozni, vagy hozzájárulni ehhez? Esetleg valamelyik mostani párt hatalomra jutása érdekében? Nem, csupán a felháborodás, a düh vitt ki minket az utcára. A cél nem a hatalom birtoklása, hanem pontosan a hatalom korlátozása, és vannak példák, amikből kiindulhatunk.

Franciaországban 5 éve jelent meg a Felháborodottak című könyv, ami röviden összefoglalva a nyugati társadalom igazságtalanságairól szólt. Ennek alapján robbantak ki Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban is órási tiltakozások, amelyek az utóbbi két országban a hagyományos baloldali politikai kultúra részévé váltak, de Spanyolországban egy teljesen új mozgalmat hívtak életre. Ez a mozgalom a mai napig aktív különböző csoportokban, akik a korrupció, a megszorítások ellen százezreket visznek az utcára.

Egyiptomban Mubarak kormányzása szintén elégedetlen fiatalok százezreit vitte az utcára, az interneten szerveződő megmozdulások végül a diktátor bukásához vezettek, de a tiltakozók az utcán maradtak a Muszlim Testvériség ellenében is, majd a katonai puccs után tovább folytatják az ellenállást a katonai juntával szemben.

Az USA-ban a politikai rendszer igazságtalansága, az egyenlőtlenségek, a bankok ellen ment az utcára – egy demokrata, méghozzá az első fekete elnök kormányzása idején – az Occupy Wall Street mozgalom, és kezdte el megváltoztatni az amerikai baloldal politikájának alaptételeit.

Mindhárom mozgalom más és más (és egyébként sok más szerveződést is említhetnénk, a legismertebbeken kívül), de mindháromban vannak közös pontok. Az elégedetlenség kifejezése, az internet mint alap szervezési pont, a pártok elutasítása, a hierarchia, a vezető és a hatalomba való törekvés hiánya.

Ha valóban példát akarunk keresni a mostani történésekre, nem a múltunkba kell visszanéznünk, hanem kitekintenünk a világba. Nyilván nem szükségképpen arról van szó, hogy a tüntetők ismerik ezeket a mozgalmakat, belőlük merítenek példát, de a szerveződés spontaneitása, a düh kifakadása miatt a mostani tüntetések sokkal közelebb állnak ezekhez a megmozdulásokhoz, mint a magyar belpolitika történéseihez. Hiszen ezek a megmozdulások mind a tüntetők szociológiai összetételében, mind az elérési csatornákban, mind az üzenetekben nagyjából úgy néznek ki, mint a jelenlegi „magyar ősz”.

De egyes hasonlóságokra persze a magyar belpolitikában is találunk példákat az elmúlt évekből, és ez nem véletlen. A Hallgatói Hálózat és Az Alkotmány Nem Játék tüntetései sok szempontból hasonlóak voltak a mostani tüntetésekhez, de ez a szervezői körök átfedéseiből adódik, és nem maguknak a megmozdulásoknak a dinamikájából, amik teljesen más alapokkal rendelkeznek; míg azok a tüntetések végig adott szakpolitikákról szóltak, most a szakpolitikák, konkrét ügyek, csak lehetőséget adnak a felháborodás kifejezésére. A szintén sokat emlegetett Milla pedig csak a tömeg nagyságában mutat hasonlóságot a mostani eseményekkel, ők félévenként tudtak nagy tömegeket az utcára vinni (az első néhány, pár héten belül lezajlott Milla-tüntetésen lényegesen kevesebben voltak), és más volt mind a tömeg összetétele, mind az a düh-faktor, ami a mostani tiltakozásokat hajtja.

Ezért is furcsák azok az elemzések, amelyek most az eddig megszokott keretekből kiindulva, a megszokott értelmezési tartományban vezetik le, mi fog történni. Egyrészt itt nincs szó egységes mozgalomról, csak a megnövekedett politikai aktivizmusról, másrészt pedig nem lehet a szűk pártpolitikai térben értelmezni a dolgokat. Nem a 2018-as választások miatt ment ki senki az utcára, nem 4 év elégedetlensége tört a felszínre, hanem az egész jelenlegi politikai elittel szembeni elégedetlenség. Hiszen ha nem így lenne, akkor a most elégedetlen emberek leszavaztak volna valamelyik ellenzéki pártra. A létező kevés kutatásból, és a tüntetésen készített interjúkból pedig tudjuk, ez többnyire nincs így.

Itt a cél, ahogy feljebb írtuk, nem a hatalom megszerzése, hanem a hatalom korlátozása. A jelenlegi tüntetések célja, hogy megmutassa a kormánynak, hogy egyáltalán van ellenállás vele szemben. A mostani tüntetéssorozattól ezért jelenleg mást elvárni, abba mást belelátni, túlzás.

Az viszont lehetséges, hogy a most megszerzett tapasztalatokat, kapcsolatokat összeszedve, a kialakult politikai teret használva valaki vagy valakik pártot, pártokat fognak létrehozni. Van példa erre a spanyol Podemosnál, amely az elégedetlenség élére állva egy kutatás szerint jelenleg a legnépszerűbb erő Spanyolországban. De itt most egyelőre nem ez történt, és hiba ebből az irányból megközelíteni a történéseket.

Most annyi történt, hogy megteremtődött a társadalmi igény a politizálásra, a politikába való beleszólásra, és megtört az az apátia, amely a politikát körbevette. A felháborodás társadalmi bázisa jött létre Magyarországon, és hogy ez mozgalommá, párttá válik, egyáltalán leírható lesz-e a magyar politikában hagyományosan használt kifejezésekkel, a jelenlegi eseményeket értékelve lényegtelen és valószerűtlen. A kérdés inkább az, fenntartható-e ez az állapot, működtethető-e a düh, ami az emberekben munkál, és mi lesz a kifutása a tüntetéseknek.

És persze mindemellett ott az igény a társadalmi változásra, vízióra, jövőképre, hitelességre, bizalomra, szakpolitikára, egy normális politikai elitre, demokratikusabb politikai rendszerre, kormányzásra. Ami magának a kormányváltásnak az igényét is magával hordozza. De ez nem a tüntetések dolga, és aki ezt ezektől a tüntetésektől, tüntetőktől várja, csak a politikai csodavárás kategóriájában gondolkodik, olyan feladatra kényszeríti a szervezőket, amiknek nem tudnak megfelelni. Aki erre vár, csak új Bajnai Gordonokat, Millákat, LMP-ket tud előállítani, de valódi változást nem. Mert a valódi változáshoz, idő, tudás, tanulás, nagyon sok munka kell.