A szerető gondoskodásnak, amellyel a nemzeti együttműködés állama a gyermekeivé fogadott egyetemek iránt viseltetik, a kancellár újszülött pozíciója vált a jelképévé. Pedig a történet nem a kancellárkérdésnél kezdődik, és nem is ott végződik. Az egyetemi autonómia sajátos felfogása az alaptörvényben jelent meg – ott rögzítették az elavult, liberális, az európai egyetemek bolognai chartájának szolgai módon megfelelő általános autonómia helyett, hogy az egyetemeket tudományos, akadémiai ügyekben illeti meg autonómia, és nem hagytak kétséget afelől, hogy a gazdasági és következésképp az alapvető stratégiai kérdésekben a fenntartó, azaz majdnem a teljes felsőoktatásban, az állam akaratának kell érvényesülnie.

(Fotó: Nol.hu)

Ezt a bölcs irányelvet váltotta készpénzre az az ötlet, hogy legyen az egyetemeknek kancellárjuk – a neve ugyanaz lesz, mint Németországban, ha a helyzete kicsit más is. Legyen ő a kormányfő kinevezettje és a kormány alkalmazottja, bármely gazdasági kihatással járó döntés esetében a rektor és a szenátus mellé rendelt jogkörrel. (A díszdoktori cím adományozása tehát kimarad a kancellár egyetértését kívánó döntések közül – olvasóinktól várjuk, tudnak-e más olyan döntést az egyetemi vezetés által meghozhatók közül, amelynek nincs gazdasági kihatása.) Hozza be az egyetem irányításába a kancellár azt a menedzseri szemléletet, amit már a többedik kormány hiányol az egyetemek vezetésében, és nem is hangzik rosszul. Egy menedzsernek mindent költség-haszon számítások alapján kell mérlegelnie: mibe kerül egy adott tevékenység a cégnek, és milyen hasznot hoz a konyhára. Csak egy kis bibi van vele: az, hogy a kormány legújabb felsőoktatási stratégiájából egy ponton kibukik, hogy nem ismer más hasznot a felsőoktatásból, mint azt, ha nem kerül túl sokba. („Fokozatváltás a felsőoktatásban”, 37.o.) Ami bizony azt jelenti, hogy a menedzseri szemlélet ruhája alatt a fiskális szemléletet találjuk, ezt a régi ismerőst. Nem a költség-haszon viszony optimalizálása, hanem a költségek minimalizálása az igazi cél.

Van azonban két újabb eszköze is a központi akarat érvényesítésének. Az egyik a konzisztórium, amely átveszi a jelenlegi szenátustól a felügyeleti jogkört azokban az ügyekben, amelyek a kancellár intézkedési jogkörébe tartoznak. Elnöke a kancellár , tagjai a kormány kinevezettjei. Ez a testület egyben az egyetemi vezetők és választott képviselők mellett a szenátus egy részét is alkotná. A konzisztórium kérdésében az államtitkár mintha hajlana az alkura – ami azt jelenti, hogy valami ilyesmi lesz, és lehet majd örülni, hogy nem olyan kemény, mint ami az eredeti javaslat volt.

A másik az új bűvszó, a feladatfinanszírozás. Lassan bontakozik ki, hogy mi is ennek az igazi értelme. Vegyünk egy egyszerű példát: az állam úgy dönt, hogy neki pont harminc biológusra van szüksége. Kiadja a feladatot x egyetemnek, hogy képezzen harminc bálnalógust, kiszámítja, mennyibe kerül ez önköltségi áron és az összeget átutalja az egyetemnek. Az egyetem autonóm mozgástere megmarad abban, hogy ezt az összeget hogyan osztja be,bálnát vesz belőle inkább, vagy számítógépet, és a képzés tartalmának megválasztásában is marad számára tér, továbbá felvehet még önköltséges, esetleg külföldi hallgatókat, akik a bálnatudományi képzésért hajlandók ezt a pénzt maguk kifizetni. Csak az lesz megmondva, hogy az állam hányat rendel és ezért mennyit fizet. Keretszám, az nincs – a kapacitáskorlát, ami keretszám helyett lett bevezetve, megmarad a feladatfinanszírozás mellett is (a kettős biztosítás mindig jobb, mint az egyszeres - a kapacitások tekintetében persze a minisztérium dönti el, hogy x egyetemnek ugyanazokkal az oktatókkal, ugyanazokban a termekben filozófusok vagy erkölcstantanárok képzésére van-e inkább kapacitása).

Magamfajta idősebbek, akik láttak már illiberális rendszert, tudják, hogy nem kell mindettől annyira félni. A kancellár a kormány kinevezettje, de mégis az egyetemen fogja végezni a munkáját, mindenképpen lesz valami elkötelezettsége amellett, hogy működjön az intézmény. Ha egyszer felülről küldték, hát kapcsolatai is kell, hogy legyenek felfelé, biztosan el tud intézni ezt meg azt. Az öt év múlva szükséges bálnatudósok számának, meg a képzés költségének meghatározása a kormányzat hatásköre – mind a kettő meghatározható objektív és pontos kritériumok szerint, kb. azzal az egzaktsággal, mintha a vásári papagájt kérnénk meg rá, hogy a különféle számokat tartalmazó borítékokból húzzon ki a csőrével egyet. No de hát lehet annak a papagájnak súgni, tudjuk ezt mindnyájan jól. Magyarul, az egész működési mechanizmus nagyjából a magyar államszocializmus 1968 előtti működési módjára emlékeztet a legjobban, amikor papíron a központi tervező bölcsesség mondta meg, hogy az állami tulajdonú vállalatok mit, mennyit és mennyiért termeljenek – de a valóságot a tervalkuk rendszere tartotta úgy-ahogy működésben és valamennyire elviselhető formában.

Máté András