Valami megváltozott Magyarországon. A Fidesz 2014-ben három választást is megnyert, s az ellenzék totális összeomlását látva úgy tűnt, akár egy évtizedre is berendezkedhet. Az apátiának mégis hamar vége lett, a netadó tervezett bevezetése ellen hirtelen tömegek kezdtek el tiltakozni, tüntetések szerveződtek szerte az országban. A központi kérdés mára az lett, hogy kik azok, akik tüntetnek, és valójában mit akarnak.

(Fotó: Origo.hu)

A legérdekesebb fejlemény, hogy noha a tüntetések tematikája azonos a baloldali-liberális ellenzék (és a hozzá kötődő véleményformáló értelmiségiek) által napirenden tartott ügyekkel (trafikügyek, stadionépítések, paksi szerződés, kitiltási botrány, oktatáspolitikai ámokfutás), az elvileg „baráti” oldalról is többen feltűnő tanácstalansággal, sértettséggel és ellenszenvvel kezelték a „közfelháborodás napján” történteket. A felszólalók és a tüntetők megkapták a magukét. Az elsőnek nem tetszik, hogy a szónoklatok egy része demagóg. A második szerint nem tűnt fel a színpadon az új miniszterelnök. A harmadik szerint már a munkanélküli segély eltörlésének hírére is az utcára kellett volna vonulni. A negyedik szerint túl sok volt a hipszter, az ötödik szerint meg a komcsi, lehetne ezt folytatni egy darabig (egészen az ízléstelen CCCP-pólóig), de nem ez a lényeg.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a tüntetők valójában az ellenzéki pártok számára jelentenek konkurenciát. A tüntetések tétje lassan nem az Orbán-kormány megbuktatása lesz (aki ezt várja, illúziókba ringatja magát). Nem véletlenül hangzik el egyre gyakrabban, hogy az emberek az „elmúlt 25 évvel” szeretnének leszámolni – az elmúlt 25 év meghatározó liberális szereplőinek mostani reakciói alapján egyébként teljes joggal. Az emberek most unták meg, hogy a politikai elit gyámkodik felettük, hogy a politikusok megállás nélkül hazudoznak, hogy az ország belefullad a korrupcióba. A tüntetőket most Orbán, Szijjártó, Lázár és a többiek arroganciája vitte az utcára, de a politikától távol maradók nem véletlenül tettek magasról a „baloldali összefogásra”, amelynek (nyelvileg és ideológiailag egyébként szabályos) világmagyarázata jó ideje nem érdekli őket. Ezúttal is lépten-nyomon azzal a leereszkedő hangvétellel találkozunk, ami miatt sokak zsebében évek óta kinyílik a bicska. Nem kell ahhoz tartalomelemzés, hogy lássuk: az említett politikai-értelmiségi garnitúra számos értelmező szövegéből üvölt az elitista gőg.

Hogy a felszólalók közül többeket az indulat vezetett? Hogy nem csomagolták be eléggé a mondandójukat? Persze, hogy nem: a hétfői a „közfelháborodás napja” volt, „népmozgalmi” aktus, annak minden esetlenségével és nyersességével, fiatalos hévvel, túlzásokkal. A szónoklatok színvonala lehetett volna magasabb, a demagógia pedig kevesebb, de az elvárások is irreálisak voltak. Elég csak rákattintani a Galamus-csoport oldalára: Mihancsik Zsófia stilisztikai tanácsai szerint nem érdemes valakit „háromszor is elküldeni a picsába”, majd rögtön üzen is a „mesterkélt”, „szerepmázas” szónokoknak: „Önkontroll, kedveseim!” (vö. „leereszkedő hangvétel”). Nála csak Herényi Károly jobb, aki arra buzdít, hogy a „szegény Kiss Péter” és Navracsics Tibor választókerületében sorra kerülő időközi választáson „ki kell kényszeríteni a teljes ellenzéki összefogást”, mert itt „kezdődhet érdemben a kétharmad lebontása”.

Nem, kedves Herényi Károly, kedves Galamus-hívők, kedves mindenki, aki Kuncze Gáborral együtt sértve érzi magát. Nem az a kérdés, hogy négy év vagy huszonöt – a tüntetők is tudják, hogy az elmúlt négy évnél nincs lejjebb. S már rég nem az a kérdés, hogy miként lehetne elvtelen alkukkal és kamarillapolitikával legalább technikailag kikényszeríteni a kétharmad lebontását. Ez maximum a DK-Együtt-MSZP politikusai és talpnyalói számára létkérdés. Valódi változás csak akkor történhet Magyarországon, ha a politika végre visszanyeri eredeti jelentését (azaz, hogy a közügyeket az állampolgárok együtt vitatják meg a lehető legtöbb színtéren), és az emberekben kifejlődik az a demokratikus attitűd és civil kurázsi, ami a rendszerváltás összes eredménye ellenére sem vált meghatározó értékké, s ami védetté tehetné őket a hatalmi túlkapásokkal szemben. Ehhez új mentalitásra, új gondolatokra, új szereplőkre van szükség. És legfőképpen időre. Akik most az utcákra vonultak, minden amatőrizmusuk és radikalizmusuk ellenére hitelesen állnak ki önmagukért, s valamiféle önszerveződést próbálnak létrehozni. Ez kudarcot is vallhat, de akár ki is fejlődhet belőle politikai program, egységes politikai cselekvés (Várady Zsolt iwiw-alapító felbukkanása jó jel, s egyben szimbólum: a tüntetők sokkal jobban értik azt a világot, amelyben élünk, mint a politikai osztály bármely szereplője).

A „közfelháborodókkal” szembeni fanyalgás, a baloldali-liberális politikai elit tagjainak sértődöttsége árulkodó: a századik pofontól sem józanodtak ki, még mindig nem értik meg az emberek üzeneteit. A tömegek szavazata jól jönne, de amikor az emberek a saját véleményüket artikulálják (radikálisan, fésületlenül), akkor befogják az orrukat, lenézik és újra kioktatják őket a demokratikus minimumról meg arról, hogy mi a helyes és mi a helytelen (vö. „elitista gőg”)? Másfelől a dolgok ezzel kerültek végleg a helyükre a „tömeg” és a „rendszerváltó értelmiség” viszonyában. A reakciók utólag is igazolják a választópolgárok bölcsességét, akik immár nem tőlük várják, hogy megvédje őket a Fidesz önkényuralmi húzásaitól. Ideje volna venni az adást.

A cikk eredetileg a pozsonyi Új Szó november 22-i számában jelent meg.

Kiss Tibor Noé