A miniszoknyánál és a vodkásüvegnél jóval nagyobb veszélyt jelent a nőkre a dilettáns magyar rendőrség.

Hűen kifejezi a magyar rendőrség elképzeléseit a nemi erőszakról az a filmtrilógia, amit az Index fedezett fel pár napja: a Baranya Megyei Rendőrkapitányság videói az áldozatot hibáztatják, tinédzserlányokat oktatnak ki arról, hogyan kellene elkerülniük az erőszakot. Az erőszak túlélői olyan hatóság gondjaira vannak bízva, olyanoktól kellene segítséget, támogatást és védelmet kapniuk, akik a munkájuk: a bűn üldözése helyett gyakran az áldozatok szavát vonják kétségbe, sokszor megalázó és újratraumatizáló eljárások alá vetik őket, és ilyenformán a struktúra szintjén cinkosak az elkövetővel. 

Egy jobban sikerült megelőző kampány Nagy-Britanniából

Pedig nincs az a miniszoknya, ami akár csak hasonló mértékben veszélyeztethetne bárkit, mint egy dilettáns, rosszhiszemű hatóság, amely szánalmas macsótempójában odáig merészkedik, hogy tinilányokat leckéztető álszent videósorozattal véljen tenni az erőszak megelőzéséért.

Ökölszabály: az erőszakért az erőszaktevő a felelős.

Amennyiben a magyar rendőri testek tenni kívánnak a nemierőszak-esetek megelőzése érdekében, úgy felvilágosító kampányukkal bátran fordulhatnak a potenciális erőszaktevőkhöz. Őket kell informálni afelől, hogy a tettük bűn, méghozzá enyhítő körülmények nélküli, elfogadhatatlan bűn.

Ehhez persze ezt a rendőrségnek így is kellene gondolnia.

 Szexuális visszaélés, erőszak áldozata lett vagy segíteni szeretne egy érintettnek?

Hívja a KERET koalíció szexuális erőszak segélyvonalát a 06-40-630-006-os számon
hétfőnként 10-14,
szerdánként 14-18,
péntekenként 10-14 óráig.

A telefont a NANE Egyesület képzett ügyeletesei veszik fel.

Nem csak a statisztikák, de sajnos azonban a Zsanett-ügy óta már kézzelfogható bizonyítékunk is van arról, hogy ők ezt esetenként máshogy látják. Egy rendőrök által elkövetett csoportos nemi erőszak vádjának ügyében halvány látszateljárást folytatott a hatóság a saját embereivel szemben, sőt, különösen megalázó és visszataszító kommünikék láttak napvilágot, például a vádlottak menyasszonyairól, akik puszta létezése volt hivatva bizonyítani, hogy a vádlottak nem követhettek el erőszakot.

Pedig az erőszak nem a szexről szól, hanem a hatalomgyakorlásról. Ugyanúgy áldozatául eshet nő, férfi és gyerek (bár jellemzően inkább nők szoktak), gyenge és erős, bizonytalan és határozott ember, mint ahogyan arra sorra látjuk is a példákat. A legtöbben ismerik is a támadójukat, sokuknak családtagja az elkövető.

Ha tehát hatékony kampányt tervezünk a szexuális erőszak megelőzésére, úgy célba kell vennünk az elkövetőket. Ugyanakkor nem ártana felvilágosítani a területen dolgozó szakembereket, például magukat a rendőröket is, sőt, a bírói karra is ráférne némi ködoszlatás. Jó szívvel ajánlom, hogy keressék meg a témában valóban jártas, áldozatokkal ténylegesen foglalkozó szakembereket. A NaNE, a Nők a Nőkért az Erőszak Ellen Egyesület például tart képzéseket rendőröknek is. Bátran beiktathatják az előadásaikat továbbképzésként, sőt, kívánatos volna a tudásukat a rendőrtiszti képzés törzsanyagába is felvenni.

Mert a következő bűnös az erőszaktevő után a hatóság. Tehetnek róla. Ugyanis ők tehetnétek ellene.

Ugyanitt hadd jegyezzem meg, hogy nyilvánvalóan vannak a rendőri karnak olyan tagjai, akik tisztességesen bánnak a gondjaikra bízott áldozatokkal, tudják, mi fán terem az erőszak, és odafigyelnek arra, hogy ne okozzanak kárt a munkájukkal. Nagy szomorúság, hogy ellenszélben kell dolgozniuk.

Veszélyeztető körülmények

Vannak persze bizonyos veszélyeztető körülmények, amelyek fokozzák az erőszak előfordulásának valószínűségét, és fontos volna gondolnunk ezekkel. Az áldozathibáztató baromságokkal ellentétben azonban nem a tinédzserlányok öltözködése, kihívó magatartása, alkoholfogyasztása a neuralgikus pontok, hanem az a nőgyűlölő társadalom, amely elhiteti az elkövetővel, hogy megengedheti magának az erőszakot, majd áldozathibáztatással mentegeti őt.

Se vágynak, se csábításnak, se módosult tudatállapotnak nincs helye ebben az érvelésben. A szex kurva egyszerű dolog: ha akarom, akkor lehet, ha nem akarom, akkor nem lehet. Ha öntudatlanul fekszem valahol, akkor természetesen nem egyezhetek bele, így nyilvánvalóan nem lehet velem szexelni. Állati egyszerű, nem? Ha bizonytalanul elhúzódom, azzal nem egyeztem bele, tehát nem lehet velem szexelni. Ha nem mondok semmit, hiszen hátulról kapsz el egy utcán és fojtogatsz... Jézusom, erre vajon le kell írni a választ? Ennyire nem egyértelmű?

Nincs olyan, hogy te jobban tudod, hogy lehet-e velem szexelni. Ha bizonytalanság van, akkor nincs dugás, és kész. Ha átléped a határaimat, nem ment fel alóla se az, hogy randiztunk, se az, hogy korábban már volt köztünk valami, se az, hogy ilyen-olyan jeleket véltél felfedezni. Az öltözködésem, a szexuális kisugárzásom, akármi másom pedig szóba sem jöhet. A te vágyaidról, kielégítetlenségedről, frusztrációidról nem is beszélve.

További kockázatnövelő tényező – a fentebb említett hatóságon túl – a politikai mulasztás, amely az erőszak elítélésében és megakadályozásában igazán nem tesz semmi érdemlegeset. Ahol nincsenek intézményi feltételek ahhoz, hogy az áldozat érdemi védelmet kapjon, hogy komoly erőkkel üldözzék az elkövetőket, ahol nincsenek érdemi szankciók. A vak komondor országában kiemelten felelős egy olyan politikai közösség, ami a nőkről azt gondolja, hogy emberierőforrás-előállító háztartási gépek.

És nagyban növeli az erőszak kockázatát a hétköznapi nemtörődömség, amelynek következményeképpen az utcán vagy otthonában, munkahelyén vagy máshol megtámadott ember – az esetek túlnyomó többségében nő – nem számíthat hathatós és érdemi segítségre a közvetlen fizikai környezetében. És ebbe beletartoznak a hírhedt ginás szórakozóhelyek alkalmazottai, a körtéren a villamosmegállóban megerőszakolt nőn nem segítő, pár méterrel arrébb bámészkodó fiatalok, a munkahelyi zaklatás felett csendben szemet hunyó munkatársak, a kortárs bántalmazást észre sem vevő tanárok, a sumákoló és elhallgató gólyatábori szervezők és gólyatársak... soroljam még?

A fentebb felsorolt tényezők együttesen kiadnak egy olyan társadalmat, amelyben a szolidaritást, az áldozatok iránti elkötelezett segítséget nagyítóval kell keresni. Ebben a társadalomban egy-egy elkövető helyesen ítéli meg a helyzetét, amikor úgy találja: megengedheti magának, hogy bűnözzön, hiszen jó eséllyel úgysem kapják el, vagy ha mégis, akkor sem éri számottevő retorzió.

A lecke

Amennyiben a szemernyi tiszteletre sem rászolgált bűnmegelőzési főtudorok szeretnének az erőszak ellen tenni, úgy lássanak neki magukat képezni a témában: vonják be a terület szakembereit a képzésekbe és az eljárásrend átalakításába. Járjanak szupervízióba. Alakítsanak ki tisztességes és számonkérhető szakmai kereteket a nemierőszak-esetek kezeléséhez. (Itt megspórolhatnak egy kis pluszmelót: ugyanezzel a lendülettel akkor már a családon belüli erőszak eseteire is felkészülhetnek, ezen a testvérterületen is állati nagy a córesz.)

Ha mindez megvolt, kipurgálták magukból a a szexizmust, az áldozathibáztatást és az intézkedéseik körül uralkodó iszonyatos káoszt, akkor elgondolkozhatnak majd médiakampányokon: dolgozzanak az erőszakkultúra (rape culture) lebontásán. Győzzék meg a társadalom széles rétegeit afelől, hogy a nemi erőszak nem megengedhető, és hogy mindenki hivatott segíteni azoknak, akiket az mégis utolér.

Egyelőre ennyi elég is volna. Kérdés?

Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére