„Orbánt legszívesebben agyonlövetnék” – verte a nyálát a napokban Bayer Zsolt Fidesz-közeli publicista. A jobboldali véleményformálók egy része szerint az Egyesült Államok kipécézte magának a magyarokat, a Válasz.hu-nak adott interjújában Bayer például azt sejteti, hogy Amerika Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnök kártyáiból játszik, destabilizálni tervezi a kormányt és el akarja tüntetni Orbán Viktort a politikából.

(Fotó: 444.hu)

De tényleg Magyarországon pörög mostanában Obama és csapata?

Abban nyilván van igazság, hogy sokan örülnének neki nyugaton, ha a jelenlegi miniszterelnök felhagyna a politizálással, de annak látszólag nem sok alapja van, hogy nagy amerikai destabilizációs akcióról beszéljünk. Alapvetően az Egyesült Államoknak van egy csomó sürgetőbb problémája, mint a tízmillió lakosú Magyarország (épp most hosszabbította meg Barack Obama az amerikai csapatok afganisztáni jelenlétét, és fájhat a feje az Iszlám Állam meg az iráni atomprogram miatt is), úgyhogy eléggé valószínűtlen, hogy teljes munkacsoportok dolgoznának azon, hogyan lehetne Orbánt elmozdítani a hatalomból. Már csak azért sem, mert eléggé kétséges, hogy ki lépne a miniszterelnök helyére. Azt még talán a tengerentúlról is lehet látni, hogy a baloldalon nincs olyan erő, amely jelenleg kormányképes lenne, úgyhogy nyugaton elfogadták, hogy a magyar választók megint elegendő számban bizalmat szavaztak a Fidesznek ahhoz, hogy újabb négy évig velünk maradjon.

A legfrissebb, sokat emlegetett kitiltási ügy sem azt mutatja, hogy itt valamiféle puccs lenne készülőben. Vida Ildikóék kitiltása egészen biztosan nem arról szólt, hogy Amerika lejárassa a kormányt, hiszen az egészet a Századvég lapja, a Napi Gazdaság szellőztette meg. Ha az amerikai diplomácián múlik, talán máig nem értesül róla senki, csak a kormány és az érintettek. Ők viszont, mint azóta kiderült, hivatalos ügyben továbbra is beutazhattak volna, csak nyaralni nem lett volna sok esélyük az Államokban.

Ez viszont önmagában elég gyenge nyomásgyakorlás, kivéve, ha az volt Amerika célja, hogy rápirítson a magyar vezetésre, és rábírja a hatóságokat, hogy tényleg foglalkozzanak a már jóval korábban jelzett korrupciógyanús üggyel (vagy ügyekkel). Ez utóbbi viszont érthető, tekintve, hogy a nagyszámú, magyarországi székhellyel is rendelkező amerikai cégnek szüksége van a kiszámítható környezetre, annak érdekében, hogy itt működni tudjon, és ne adj' isten munkahelyeket is teremtsen.

Persze machináltak itt már korábban is az amerikaiak rendesen – lehet erre rávágni. És tényleg. Az 1989-es SEED Act. (Kelet-európai Demokráciák Támogatása törvény) négy évre elosztva 136 millió dollárt biztosított a magyar gazdaság átalakítására és a magánszektor fejlesztésére, és az Egyesült Államok Fejlesztési Hivatala (USAID) is jelen volt nálunk az ezredfordulóig, de legkésőbb a 2004-es EU-csatlakozással az Egyesült Államok konstatálta, hogy eleget foglalkozott a régióval, innentől kezdve Nyugat-Európa feladata, hogy itt minden rendben legyen. (Pont emiatt inkább Németországtól kellene tartaniuk a jobboldali véleményformálóknak. Michael Roth, a német külügyminisztérium államminisztere ugyanis pár hete Magyarországon járva megemlítette, hogy az államok belügyeibe való beavatkozás tilalma az EU-n belül értelmét vesztette, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan létrejön az az EU-s mechanizmus, amellyel végre felelősségre lehet vonni a normaszegőket.)

Persze pár évvel ezelőtt még senki nem számolt azzal, hogy Oroszország ennyire közeli barátja lesz a magyar kormánynak. Az oroszok meg ugye nem állnak közel az amerikaiak szívéhez. Már George W. Bush alatt is szerepelt az amerikai nemzetbiztonsági stratégiában pár bekezdés arról, hogy Oroszország nem tiszteli a demokratikus intézményrendszert és a szabadságjogokat, ami problémát jelenthet, hisz sok olyan ország van, ahol mindkettőjüknek vannak érdekeltségei. Mitt Romney republikánus elnök-jelölt pedig a 2012-es kampányban – jóval az ukrán helyzet eszkalálódása előtt – ellenségnek nevezte Oroszországot, amelyre oda kell figyelni, már csak azért is, mert folyton keresztbe tesz Amerikának az ENSZ Biztonsági Tanácsban. A republikánusok külpolitikai gondolkodása máig is a hidegháborúból táplálkozik, azaz továbbra is úgy gondolkoznak a külpolitikáról, mint egyfajta verseny, amelyben meg kell mutatniuk a másik félnek, hogy ők az erősebbek (kivéve Ron Pault és a párt libertariánus ágát, akik az Oroszország elleni szankciókat például azért utasítanák el, mert attól gyengülne a dollár). Azzal, hogy november elején a republikánusoké lett a szenátusi többség, megnőtt annak az esélye is, hogy Amerika (Obama eddigi próbálkozásainál) keményebben lép fel az oroszokkal szemben. A republikánusok közül például többen követelték, hogy Amerika juttasson fegyvereket az ukránoknak, és növelje a Grúziának, és más kelet-európai országoknak nyújtott támogatásokat.

Hiba tehát abban bízni, hogy a jobboldali republikánusok (Reagan- és Bush-szobor ide vagy oda), nagyobb szimpátiával fognak közeledni Magyarország felé, mint tették azt a balos demokraták. Az egyik legnagyobb oroszellenes politikus a Szenátusban például pont a republikánus John McCain, aki idén januárban Magyarországra is ellátogatott. Ekkor jelezte is a kormánynak, hogy örülne, ha átláthatóbb lenne a paksi szerződés. Ennél többre viszont – feltehetőleg –még tőle sem kell számítani. Végülis Magyarország leginkább önmagát szívatja meg az orosz hitellel és az orosz energiafüggőség növelésével, az orosz érdeket nem feltétlenül fogja tudni erősebben nyomatni, mint a Brüsszelben elég erős orosz lobbi.

Hogy akkor mégis miért ír folyton rólunk a New York Times és a többi amerikai újság? Annak több oka is van. Egyrészt, az amerikai sajtóban több hely jut a külföldi riportoknak, mint nálunk, így elkerülhetetlen, hogy szó essen esetenként Magyarországról is, ennek meg idehaza mindig sajtóvisszhangja lesz. Másrészt az Orbán-kormány (mérsékelt) érdeklődésre tett szert akadémiai körökben is. A politológusok számára például azért lett Magyarország érdekes, mert Közép-Európát sokáig a sikeres demokratikus átmenet mintapéldájának tekintették, még Fareed Zakaria is azt írta The Rise of Illiberal Democracy című 1997-es esszéjében, hogy Magyarország egyike azon demokratizálódó államoknak, ahol megvan a jogbiztonság, ezért elkerülhetetlen, hogy elinduljon a gazdasági növekedés is. Az elmúlt négy és fél évben viszont pont az ő egyik pozitív példája jelentette ki, hogy „illiberális” akar lenni. Egy másik prominens szerző, Adam Przeworski, a New York University professzora pedig azt állapította meg egy tanulmányában, hogy 6000 dolláros fejenkénti GDP felett már stabilnak nevezhető egy demokrácia, azaz nem fog megfordulni a demokratizálódási folyamat (ezt még a kilencvenes években számolta ki, de feltehetőleg Magyarország akkor is felette van a határnak, ha ezt átkalibráljuk 2014-es dollárra). Magyarország lehet tehát az első ország, amely ezt az elméletet megcáfolja (erről egy rövid, bár már valamelyest idejétmúlt elmélkedés itt olvasható)

Tehát Bill Clinton is azért említi meg Orbán Viktort a Daily Showban, mert Magyarország valamelyest jól mutat a hírekben, ha mumust keresünk, de ennél többet nem érdemes belelátni. Még ha Obama be is szól a baltás gyilkos kiadatása miatt, ez nem több mint egy rutinművelet, ami valahogy úgy néz ki, hogy egy briefing során a Fehér Ház Európával foglalkozó munkatársai elmondják neki, mi történt aznap, miről érdemes beszélni, ő meg, ha fontosnak tartja, ejt róla pár szót egy sajtótájékoztatón. Magyarország egyszerűen túl kicsi, hogy Amerika belemenjen egy komolyabb diplomáciai perpatvarba miatta.

A maximum tehát, amit „Amerika” tesz, hogy támogatja a magyar civil társadalom erősödését. De még ezt sem a kormány teszi, hanem magánalapítványok (még ha egyikük-másikuk pártközeli is). Ennél többre nincs is szükség, hiszen Magyarországnak nem az kell, hogy valaki bábáskodjon felette, hanem az, hogy végre valahára legyen a társadalomban egy olyan réteg, amely látja, mi az ország valódi érdeke, és érvényt is tud annak szerezni. Ezt viszont ne tekintsük már külföldi nyomásgyakorlásnak.