Az volt az első gyanús jel a közfelháborodás napjával kapcsolatban, amikor hazafelé tartva megnéztem a nagyobb hírportálok beszámolóit és meglepve fedeztem fel, hogy szinte senki sem bocsátkozik közelebbi becslésekre a résztvevők számát illetően, holott korábban rögtön beindult a számháború. Az is meglepő volt, hogy nem akartak megszületni azok az első írások, amelyek azon melegében kísérletet tettek volna az események egész későbbi értelmezési irányát meghatározó keretek megfogalmazására.
(Fotó: MTI)
Azt viszont csak másnap reggel, a tüntetésre dühödten és elutasítóan reagáló első posztokat olvasva értettem meg, hogy sokak számára a közfelháborodás napja nem csak egy volt az örvendetesen elszaporodó kormányellenes tüntetések sorában, hanem valami szokatlan és zavarba ejtő esemény volt, amolyan töréspont, ahol elválik egymástól a rendszer legitim és illegitim eszközökkel, értelmesen és céltalanul folytatott kritikája. Voltak, akik a rossz szónoklatokat szidták, voltak, akiket a szervezők felelőtlensége háborított fel, amiatt, hogy felkorbácsolták az indulatokat, de magukra hagyták a tömeget, volt, aki a 2010 előtti korszakot védte, volt, aki egyszerűen csak azt kifogásolta, hogy itt az ideje végre felhagyni a program és távlati cél nélküli tüntetgetésekkel. Később aztán megjöttek a nem kevésbé dühös viszontválaszok is, és születtek színvonalas írások is arról, hogy hogyan tovább.
Nem kellett volna, persze, hogy ennyire meglepjen, ami történt. Előre tudtam például, hogy a mostani tüntetés szervezői és a netadós tiltakozások szervezői közötti viszony korántsem szívélyes. Az is világos, hogy nem minden antiorbánista kritikusa egyúttal az egész rendszerváltás utáni negyedszázadnak is. Sőt, még az sem újdonság számomra, hogy az ellenzék tagjai maguk rendre rácsodálkoznak arra, hogy a kormánykritikában harcostársaik, más kérdésekben időnként milyen élesen tudnak nem egyetérteni velük. Nem volt kétséges előttem eddig sem, hogy egyesek számára a Fidesz túlzott, a demokratikus politikai rendszer kereteit feszegető hatalomkoncentrációja a probléma lényege, míg mások úgy vélik, a rendszerváltás utáni magyar társadalom és politika egésze szorul radikális korrekcióra. Igazából az a kritika sem új, hogy a civil tüntetések önmagukban nem vezetnek sehova: a Milla kifulladásának éppen ez volt az egyik oka. Bajnai Gordon emlékezetes színre lépése - talán van még, aki fel tudja idézni azokat a napokat - korántsem a kormányellenes tiltakozások csúcspontján történt, hanem akkoriban, amikor már egyre többen hangoztatták, hogy a Millás tüntetések meglehetősen céltalanok és értelmetlenek.
S végül: abban sem kellett volna semmi újdonságot látnom, hogy a fenyegető, káromkodó, a rendőrökkel lökdösődő emberek látványa sokakat taszítani fog. Emlékszem, milyen fontos volt megannyi résztvevő számára a Millás időkben, hogy - szemben a Békemenettel (!) - csupa "jó arcú", azaz: középosztályi tüntetőt látnak maguk körül, s arra is jól emlékszem, hogy a résztvevők zöme amolyan színházi előadásként nézte végig a szónoklatokat, s hazafelé arról beszélgettek, hogy milyen színvonalú volt a látott előadás. Nyilván nem mindenki gondolkodott így, de az volt akkor a benyomásom, hogy sokakban fel sem merül, hogy ők nem nézői valaminek, hanem ők maguk az előadók. Nyilván voltak köztük olyanok is, akik őszintén elborzadtak 2006-ban az összehugyozott Kossuth tér és a lángoló autók látványától, és akikből hirtelen előjöttek akkor a rendpárti reflexek.
Én magam nem tartozom azok közé, akik szívesen megrohamozták volna a Parlamentet, és sajnálok mindenkit, akinek 2006-ban felgyújtották a kocsiját. 2010-ben még én magam is csendes, önironikus megjegyzésekkel ütöttem el az időt az első tüntetések idején, és később sem váltam maszkban Molotov-koktélt dobáló radikálissá. Nem akarom tehát azt mondani, hogy helyeslem az erőszakot, és azt sem kívánom, hogy a most alakuló "Magyar Ősz" (lassan: Tél) ilyen irányba fejlődjön tovább.
Úgy gondolom azonban, hogy a Milla-történet egyik legfontosabb tanulsága nem az, hogy civilek tüntetgetései nem vezetnek sehova, hanem, hogy a Milla eseményein demonstráló középosztályi tömeg kudarcának az volt az egyik legfőbb oka, hogy annak a tömegnek igencsak korlátolt volt a képzelőereje abban a tekintetben, hogy miként vehetne részt aktívan a közéletben. Egyszerűen csak a feltételezett morális többséget akartuk képviselni, méltóságteljesen megmutatni, hogy mi vagyunk többen; és így vártunk a messiásunkra, a vezetőre, aki majd átvezet bennünket az ígéret földjére, ami nagyon fog hasonlítani a 2010 előtti világhoz, persze: mutatis mutandis. Nem gondoltuk, hogy nekünk kellene tennünk valamit, azon kívül, hogy nemzeti ünnepeinken celebrált szertartásainkon hitet teszünk a politikai igazságunk mellett. Akkor még elvileg létező forgatókönyv volt a baloldali ellenzéki pártok megerősödése és összefogása - ez vallott katasztrofális kudarcot 2014-ben a DK, a Bajnai-pártszövetség és az MSZP összefogásának formájában, az LMP kettéválásában és a megmaradt LMP különállásában. És létező forgatókönyv volt még a baloldali pártok támogatóinak újjászervezése is egy új formában - ez a projekt fulladt katasztrófába Bajnai Gordon vezetésével. A Milla mögötti középosztályi tömeg alighanem fegyelmezetten leszavazott az összefogás jelöltjeire, de nem kellett a választási kudarcig várni arra, hogy kiderüljön, ez a tömeg nem találja saját önkifejezési formáját a tüntetésekben, az elhangzó, többnyire a fiatalabb generációkat és radikálisabb baloldali hangokat képviselő beszédekről állandóan meglehetősen lesújtó véleményeket hallottam magam körül . Az ekkor elhangzó szónoklatok - amelyek egy harmadik forgatókönyvet, egy radikális baloldali irányú mozgalom születését segíthették volna elő - mintha nem pengettek volna meg semmilyen húrt a résztvevők szélesebb tömegeiben. A feminista vagy hajléktalan, kisebbségi vagy szociális igazságtalanságokról beszélő szónoklatokat többnyire zavart csend kísérte.
A Milla-korszaknak (mert szerintem ez egy korszak volt a baloldali ellenzék történetében) számomra az volt a tanulsága, hogy a tüntetéseknek akkor lesz csak értelmük, ha az emberek mást is akarnak majd a tüntetéseken kifejezni, mint, hogy "hadd ne kelljen már tüntetésekre járnunk" (ez a kijelentés szó szerint elhangzott több alkalommal is), ha más mondanivalójuk is lesz, mint hogy "legyen ez végre újra egy normális ország". Ebből a szempontból pedig szerintem a netadós tüntetésnek éppúgy megvolt a maga világos funkciója, ahogy a közfelháborodás napjának is: előbbin ezrek jelentek meg "elsőtüntetőként", utóbbin pedig egy széleskörű társadalmi frusztráció nyert - erőszakosság tekintetében meglehetősen visszafogott és ugyanakkor - megfelelően egyszerű formában kifejezést. Aki kint volt mindkettőn (a pontosság kedvéért: mind a négyen), tudja, hogy nem ugyanaz a tömeg tüntetett a két eseményen, és alighanem éppen ezért is fejezett ki mindkettő másfajta módon érzéseket. Márpedig szerintem a tüntetéseknek elsősorban és mindenekelőtt ez a legfőbb funkciója: az állampolgári részvétel. Amikor az emberek dühösek, akkor bizony a dühüket kell kifejezniük. Amikor boldogok, akkor azt. Amíg 2014 előtt csak álltunk, fanyalogtunk és alig vártuk, hogy otthon lehessünk, és sose kelljen megint kimennünk a hidegbe, akkor paradox módon olyan politikai részvételi formát gyakoroltunk, amelyet szívből gyűlöltünk és elutasítottunk. Ideje megtanulnunk szeretni állampolgári mivoltunkat. Ez lehet talán az előttünk álló időszak nagy feladata.
Persze nagy kérdés, hogy hogyan tovább. Egy magamfajta baloldali liberális számára fájóan hiányzik egy balközép párt, amely képes lenne győztes koalícióvá formálni a szociálisan nem érzéketlen piacpártiaktól a zöld baloldalig és az újpolitikai témák iránt érdeklődő baloldaliakig a legkülönfélébb csoportokat, és meg tudná mutatni, hogy parlamentáris úton is legyőzhető a fennálló rendszer. Tudom, mások jobban örülnének annak, ha mielőbb létrejönne egy populista tömegmozgalom. Ismét mások egy-egy ügy hatékonyabb képviseletét tekintik elsődleges feladatuknak. Az eltérő célok és vágyak azonban nem feltétlenül egyeztethetőek össze, és ha egyik vagy másik cél szempontjából ítéljük meg a közfelháborodás napján történteket, másként és másként fogjuk látni annak jelentőségét, hozadékát vagy az általa okozott károkat. Nyilván éppen azért vált ez az esemény ennyire megosztóvá, mert annyira különleges, kivételes esemény volt a baloldali tüntetések történetében.
Én nem is szeretném azt kérni, hogy bárki változtassa meg a véleményét, legyen türelmes, elvégre nem kétséges előttem, hogy a közfelháborodás napját sok, teljesen érthető és legitim szempont alapján lehet kritizálni vagy nem szeretni. Tovább megyek: nem kétséges, hogy egy balközép párt létrejöttét semmilyen módon nem szolgálta ez az esemény. Márpedig én főleg erre vágynék, s ha komoly esélyt látnék a megvalósulására, bizonyára szigorúbban ítélnék meg minden olyan fejleményt, amely közém s a vágyott cél közé állhat. Mivel azonban jelenleg nem aktuális a kérdés, lehetek megengedőbb. Ezért aztán mégis inkább örülök annak, ami történt, mégpedig a fent mondott okból: a politikai részvétel fontos és jó dolog, és ebben még a közfelháborodás napja is fontos előrelépés volt a Milla-korszak részvételi formáihoz képest. Talán, majd ha már nem fogunk többet messiásokat várni, hanem aktivizáljuk magunkat, többet teszünk a saját boldogulásunkért, akkor a nagyobb aktivitási szint közepette a megfelelő politikai vezetők is (akikre azért persze nagy szükség lenne, szerintem) hamarabb ki fognak nevelődni közülünk. És akkor majd, reméljük, nem fogjuk elfelejteni a leckét, és sosem fogunk a jó ügyekért fázva, visszavágyni a jól fűtött, meleg szobákba.
Négyesi Vazul
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.