Az újabb hírek szerint már nem 9, hanem 40 millió eurós kölcsönhöz juthat orosz forrásból a francia Nemzeti Front, a Le Pen-família szélsőjobb családi vállalkozása. A részletek ugyan még tisztázatlanok, de azt biztosan tudjuk, hogy idén júniusban a Kreml bejelentette, hivatalos együttműködő partnerének tekinti a tavasszal EP-választásokat is nyert formációt. Kinek fájhat az, ha Vlagyimir esetleg anyagilag is előzékeny egy idegengyűlölő, de családbarát és EU-ellenes párttal?
(Fotó: GlobalVoices.org)
Első körben persze felmerül a törvényesség kérdése: az információt közlő Médiapart portál felveti, hogy ha az állammal több szálon is kapcsolatban álló magánbank bújtatott adományt álcázna a hitellel, az nemcsak törvénybe ütközik, de nem is olyan régen már ítéltek el politikust hasonló ügyben. Kérdés, hogy mennyire alkalmas a jelenlegi ellenőrzés egy simlis kölcsön leleplezésére: az illetékes parlamenti bizottság volt tagja szerint sajnos ilyen komplex tranzakciókat nem áll módjukban áttekinteni. A Front ellen azonban már folyik igazságügyi vizsgálat, más gyanús finanszírozási ügyekben, amelyek hiteleket is érintenek, így akár az orosz segély is górcső alá kerülhetne a jövőben.
Második menetben a politikai beavatkozás problémakörét érdemes körbejárni: a Frontot 2011 óta elnöklő Marine le Pen szerint csacsiság lenne azt feltételezni, amit szintén képviselő unokahúga, Marion Maréchal-Le Pen kissé zavartabban mond ki: ők bizony nem orosz ügynökök. Hiszen már a pártot a hetvenes évek elején alapító papája is rajongott a cári birodalomért, nem hiába látogatja vagy húsz éve rendszeresen Oroszországot, ha lehetséges, az épp legmenőbb szélsőjobbos formációk eminenseinek társaságában. Az euroatlanti szövetség vagy a NATO-tagság megkérdőjelezése, a nyugati dekadencia felett győzedelmeskedő „keresztény Európa” missziója amúgy is szívügye a pártnak, Putyinékkal legfeljebb osztoznak egy politikai vízióban.
Spontán persze azt mondanám: igen, aggasztó, hogy a mostanában illiberális demokráciának is nevezett, konkrétan fasisztoid elnyomást gyakorló nagyhatalom szövetségre lépjen olyan európai pártokkal, amelyek szintén minimum kirekesztő hajlamúak. De máris hallom a kedves jobboldali olvasók méltatlankodását, és persze a vérbeli liberálisok figyelmeztetését: vajon nemcsak az zavar, hogy a politikai paletta másik csücskéhez húz a szívem? Vajon akkor is tiltakoznék-e, ha „szélsőséges jogvédőket, uszító feministákat, baloldali és zöld ultrákat” pénzelne a külföld?
Továbbá kritizálhatom-e joggal Putyin geopolitikai stratégáját, ha közben a nyugati országok és mondjuk az USA szoftabb és nyíltabb beavatkozásait humanitárius, preventív, igazságosztó vagy – ha tényleg egyik sem működik – pusztán reálpolitikai célkitűzéseivel igazolom? Talán nincs éppen annyi joga Moszkvának, Teheránnak vagy a nemzetközi színtéren egyre nagyobb befolyást vásárló arab államoknak, hogy a hatalmi pozícióépítés részeként politikai beruházásokat is véghez vigyenek? Talán a Nyugat nem ezt teszi, és nem vált oly gyakran felelőssé az emberi jogokról szóló szép szólamok terjesztése mellett, a generációk életét megkeserítő tragédiákért a dél- és közép-amerikai kontinensen, vagy Afrika és Ázsia „reménytelennek” nyilvánított zugaiban?
Talán a demokrácia hívei nem öltek milliókat „szélsőségesek” támogatásába Afganisztánban vagy mondjuk Nicaraguában? Talán ma már nem fordul elő, hogy a volt gyarmattartók reakciós és illiberális féldiktatúrák fennmaradása felett őrködnek, nehogy ismeretlen forradalmárok osszák újra a business as usual lapjait? És ha a fentiekre találunk mentséget, miért ne szemlélhetnénk „objektíven” Vlagyimir Putyin geopolitikai stratégiáját is? Horribile dictu, az USA magyarországi demokráciát segítő programjainak talán nem volt ideológiai alapozottsága?
Orosz érdekekért lobbizó szélsőjobboldali pártok Európában (Fotó: CESI)
Ha Putyin eljárása bajosan támadható, joggal róhatjuk-e meg a másik oldalt, azokat a nacionalista és gyakran nyíltan sovén erőket, amelyek azt ígérik, a nemzeti szuverenitás nevében újítják meg a politikát és az elitet a mi, pontosabban az igaz franciák/magyarok/finnek vagy görögök érdekében. Valóban lehetséges ez a bravúr az orosz pénzcsapokra kötve?
A válasz 3 szóban összefoglalható: szuverenitás, transzparencia és számon kérhetőség. Körülbelül ez lehetne a feltétele minden tisztességes politikai versenynek, és ennek alapján ítélhetjük meg a politikai kompromisszumokat, bármely térfélen is kötessenek.
Ha a nemzeti szuverenitás felkent jobboldali rétorai nem is zavartatják magukat a keleti kapcsolatokból csurranó-cseppenő juttatások miatt, én úgy képzelem, hogy egy politikai pártnak el kellene magát tudnia tartani „hazai erőforrásokból”. Ha tagsága, szimpatizánsai, az állami támogatás és a legálisan fedezhető kölcsönök nem elégítik ki szükségleteit, akkor a törvényi szabályozás megváltoztatásáért kell küzdeni és az állampolgárokat meggyőzni az önfinanszírozás fontosságáról. A politikai pártok működésének szabályozásai és valódi kompetenciákkal való ellenőrzése folyamatos invenciót kíván, ahogy azt a külföldi botrányok is mutatják. Franciaországban pl. Nicolas Sarkozy legutóbbi, vesztes kampányával kapcsolatban merült fel az illegális finanszírozás komoly gyanúja – azaz a pártok és a kormányzó erők gazdálkodása még egy jól bejáratott demokráciában is folyamatos felügyeletet, és ha szükséges, az ellenőrző mechanizmus korrekcióját igényli. De hogyan higgyük el, hogy a rendszerkritikus erők valóban azon lesznek, hogy a lehető legkisebb ráfordítással hatékony és plurális képviselet működhessék egyszer, ha már ellenzékből is gyanús ciprusi cégektől kapnak kétmilliós transzfúziót egy orosz állami banktól, ahogy most Jean-Marie le Pen?
Az átláthatóság, ez a mostanában sokat emlegetett varázsszó önmagában nem oldhatja meg a politikai reprezentáció problémáit, de a rendszer legitimációs deficitje mára szinte tarthatatlanná vált, aminek egyik legnyilvánvalóbb tünetévé, ha nem is a legfontosabb okává, a korrupció lépett elő. Így ennek visszaszorítása és a transzparencia követelménye kötelező programpont mindenki számára, aki a közélet legitim szereplőjének készül. Azaz ma már nem elég egy jó ügyért harcolni, azt is fel kell mutatni, miből és mennyiért képviseljük az ügyet. Ha az anyagiak bármiben befolyásolhatnánk a munkánkat, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért, hogy a többieket hasonló gyakorlatra buzdítsuk. A pénzügyi helyzet, a bevételek, költségek és mérlegek önkéntes publikációja nemcsak a politikai, hanem a gazdasági szereplők esetében is indokolt, a civil szervezetek és a média esetében dettó.
Általában véve is túlértékelt lehet az üzleti titoktartás közjóra gyakorolt hatása, és a bankok és a nagyvállalatok gazdálkodási adatait is nyilvánossá kellene tenni; de a közpolitikai szereplők esetében már nem is indokolható tovább a titkolózás. A konkrét kérdésben, a hitelek ügyében megfontolásra érdemes opciót képvisel pl. a spanyol Podemos párt, amelynek növekvő népszerűsége sok álmatlan éjszakát okoz az egész spanyol establishmentnek. A Podemos azért utasítja vissza eleve a hitelfelvételt, mert a korrupció egyik formájának tartják a pártok banki finanszírozását – ha a pénzügyi és politikai elit kölcsönös függőségére alapozzuk a bankrendszer szabályozását vagy „megmentését”, az szerintük csak az adófizetők kárára történhet.
Mivel a valódi hatalmi viszonyok feltárásának egyik legnagyobb akadálya a transzparencia hiánya, az átláthatóság elvárásán és dicséretén túl, a civil szervezeteknek, médiának, közszereplőknek, állami alkalmazottaknak, képviselőknek és más pártmunkásoknak jó példával kéne elöl járniuk, és hosszú távon kikényszeríteni, hogy a mai kivétel általánossá és alapvető követelménnyé váljon. Talán messze még az idő, hogy pl. a britekhez hasonlóan mi is a mindenkori miniszterelnök honlapjáról tájékozódjunk, mennyit költött a kormányfő írószerre vagy utazásra, de ma sem tiltja senki a fideszes, mszp-s vagy akár jobbikos képviselőknek, a politikai tanácsadóknak vagy egy köztisztviselőnek, hogy úttörőként járjanak el, és kövessék David Cameron vagy a BBC üvegzseb-gyakorlatát.
Azért tűnik fontosnak mindezt részletezni, mert amíg e követelményeket magunkra nézve nem tartjuk kötelezőnek vagy legalábbis kívánatosnak, egy vágyott változás szükséges, de nem elégséges feltételének, attól tartok, hiába figyeljük aggódva vagy felháborodva Putyin árnyát az európai képviselők sorai közt. A szélsőjobb ideáinak terjedése ellen a leghatékonyabb ellenszer az erős baloldal, de nehéz lesz igazán bármi erőset építeni, ha nem ragaszkodunk néhány alapszabályhoz.
A puszta transzparencián túllép az elszámoltathatóság követelménye – itt arról a gyakorlatról lenne szó, amely szerint a közfeladatokkal ellátott szervek és személyek rendszeresen alávetik magukat az intézményes és társadalmi kontroll próbatételének. Ennek lenne ugye feltétele egy független és szabad, minőségi sajtó, nemcsak a nyilvánosság margóján, nemcsak fővárosi hatótávolságban, hanem regionális és helyi antennákkal, és mondjuk érdekes és nívós politikai műsorokkal a tévében is, fő műsoridőben. Elemzésekkel, riportokkal, audiovizuális fantáziával – itt van pl. egy remek magyar példa, de a világon ezerféle izgalmas magazin létezik, nem kötelező folyamatosan egy stúdióban szócsatázni. A másik feltételt pedig maguk az aktív állampolgárok alkotják, akik végső soron a politikai tevékenység legjobb ellenőrei és alakítói lehetnek, magánemberként vagy különféle szervezeteiken keresztül.
Ha Marine le Pen és európai kollégái, köztük a magyar hazafiakkal, vállalják ezeket a kondíciókat, azaz tájékoztatják saját tagságukat és választóikat, de a szélesebb nyilvánosságot is finanszírozásuk hátteréről, a párt és a vezetőség pénzügyi helyzetéről… Ha hajlandóak konfrontálódni a sajtóban a kellemetlen kérdésekkel is…. Ha nem megvezetendő bárgyú seregnek néznek bennünket, hanem a munkaadóiknak, akiknek elszámolással és tisztességes magyarázatokkal tartoznak, különös tekintettel az anyagiakra… És ha komolyan veszik a visszajelzéseinket (alap pl. hogy nem panaszkodunk a választók „spamjaire”) – nos, akkor lehetőséget adnak arra, hogy objektív véleményt formálhassunk arról, valóban érdemes-e Vlagyimir Putyin pórázát a nyakukba kötni.
Addig azonban nehéz lesz elhitetniük, hogy tényleg a rendszer alapvető megváltoztatására törekednének vagy mások lennének, mint kormányzó riválisaik. Ha pedig már hatalmon vannak, akkor azt, hogy valóban a mi érdekünkben árusítják ki a szavazatainkat és a nemzeti szuverenitást.
Szekeres Ferenc
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.