Két éve december 10-én a Hallgatói Hálózat hívására az ELTE lágymányosi kampuszán gyűltek össze azok a hallgatók, oktatók és szimpatizánsok, akiket felbőszített a Hoffmann Rózsa által néhány nappal korábban bejelentett felsőoktatási átalakítási terv, amely radikálisan lecsökkentette volna a hallgatói helyek számát, elvonta volna a felsőoktatásra szánt források jó részét, és csorbította volna az egyetemi autonómiát. A résztvevők elfogadták a hallgatók előbb 5+1, később 6 pontjaként ismertté vált követeléseit, majd közösségi döntést követően elfoglalták a Petőfi hidat, és végigvonultak a városon. Ezzel kezdetüket vették a diáktüntetések.

1. Követeljük a köz- és felsőoktatás átfogó reformját!
2. A keretszámokat állítsák vissza legalább a 2011-es szintre!
3. Állítsák le a forráskivonást, kompenzálják az elvonásokat!
4. Töröljék el a hallgatói szerződést!
5. Ne korlátozzák az egyetemi autonómiát!
6. Az átfogó reformnak biztosítania kell, hogy a hátrányos helyzetű családokból is legyen esély bejutni a felsőoktatásba.

A következő napokban állandósuló, országos méretűvé váló tiltakozások felszívták azt a dühöt, amit a Fidesz kormányzásának arroganciája szított. Ha megnézzük a tüntetők akkori nyilatkozatait (és itt nem a szervezőmagra gondolunk), elsősorban nem konkrét szakpolitikai vagy politikai intézkedések dühítették fel őket, hanem az, hogy a kormány semmibe veszi a hallgatók szempontjait. A tiltakozásokban ez a düh volt a közös, a “semmit rólunk nélkülünk”, azaz egy olyan demokrácia-modell akarása, amely nem csupán felülről vezérelt, egyszerű bábuként tekint az emberekre, hanem valódi, demokratikus becsatornázási lehetőséget ad az érintettek véleménynek. Tehát a tüntetéshullámot nem ideológiai keretek határozták meg, sem  pártpolitikai csatározások, így könnyedén tudott bárki csatlakozni, anélkül, hogy bármit gondolnia kellett volna az aktuális, az oktatás ügyén kívüli politikai helyzetről, vagy akár arról, mi lenne a megoldás a felsőoktatás helyzetére. Ezt támasztja alá, hogy a tüntetéseken egyaránt elhangzottak a tandíjat teljesen elutasító, a tandíjat részben jónak tartó és a tandíjat támogató követelések is, és ezek tüntetésről-tüntetésre, szónokról-szónokra változtak.

Az ideológiai kerettől való mentességet és a protesthangulatot a legjobban példázza a télirózsás forradalom nevű középiskolás tüntetés, ahol még a beszédek is nagyon sokszínűek voltak, különböző értékválasztásokat tükröztek, gyakorlatilag a bal-jobb, konzervatív-liberális skála minden eleme tetten érhető volt. Ennek a tág és különböző gondolkodásmódú csapatnak és szimpatizánsaiknak összetartására a HaHa tagjai azt a talán nem is tudatos döntést hozták, hogy az oktatáson túl nem vállalják más ügyek képviseletét.

Viszont ez a széttagoltság, illetve a kormányzati kommunikáció folyamatos lépései lehetetlenné tették az átgondolt, hosszú távú koncepció és stratégia kialakítását, egy olyan mozgalom létrehozását, ami tovább tudott volna lépni az elemi felháborodás felszívásán, így az eleinte még kezdeményező hallgatók beszorultak a folyamatos reagálás csapdájába.

Érdekes összevetni ezt a helyzetet a most zajló hosszú Magyar Ősz tüntetéseivel, hiszen a kormányzati arrogancia és a düh eredője, a “Semmit rólunk nélkülünk” most is hasonló, a kormányellenes él pedig sokkal erősebb, a kormányzati kommunikáció mégse tud fogást találni a tüntetőkön.

Az első megállapítás, amit tehetünk az, hogy a kormányellenesség, a direkt politizálás semmiben nem befolyásolja egy tüntetéssorozat támadhatóságát. Hiszen, míg a HAHA két éve szándékosan próbálta kerülni a direkt kormányellenességet, a mostani tüntetéseken egy erős elitellenes szál mellett, a kormány intézkedéseit, a kormány tagjait kritizálják, ezek a tüntetések bevallottan kormány- és elitellenesek.

De a támadhatóság szempontjából a mostani tüntetéseknek pontosan az a hátránya, ami az előnye. A szervezetlenség és a koordináció hiánya miatt, nincs olyan megfogható entitás, mint a Hallgatói Hálózat volt, csupán különböző, a külső szemlélő számára átláthatatlan szervezői csoportok vannak, így a kormányzati kommunikáció lejárató logikája nem tud fogást találni rajtuk, hiszen nincs akin. A töredezettség miatt pedig nem is lehet igazán azt mondani, hogy valaki megszervezi ezeket a tüntetéseket, így hiába is támadná a szervezőket a kormány, hiszen a tüntetéssorozat percepciója semleges néző számára, inkább egy népi düh vagy elégedetlenség. A népet pedig nem lehet lejárató kampány alá vonni.

Két éve ellenben az első hét bénultsága után a kormányzati kommunikáció megemelte a tétet, és folyamatos, szinte naponta jelentkező bejelentésekkel bombázta az ügyet figyelőket, amelyek ellensúlyozására nem volt már se energia, se lehetőség a HaHa és szimpatizánsaik oldalán.

December közepe és a Színművészeti Egyetem elfoglalása fordulópont volt a mozgalom történetében. Innentől nem tudta tartani a lépést a Fidesz kommunikációs gépezetével, és mivel a különböző kormányzati intézkedések és az erre épülő, minden elemében manipulatív kommunikáció látszólag újabb és újabb pontokon tisztázta a félreértéseket (leszerelve ezzel a sikeres felvételijük vagy a költségtérítés miatt aggódókat), a korábbi düh is lecsillapodott, ami hiába fordult át a kormányzati propaganda elleni indulatba, ezt egy oktatási ügyekre szerveződő mozgalom már nem tudta hitelesen kommunikálni.

A mozgalom beszorult a saját csapdájába, mivel csak az oktatás köré szerveződött. Az oktatás ügye tartotta össze a résztvevőket, így viszont, a többféle politikai „valóságértelmezés” miatt, nem volt lehetséges a korábbi, kizárólag oktatáspolitikai üzenettől eltérő, de erős üzenet megfogalmazása. Az oktatáspolitikára fókuszáló üzenet viszont nem tudott válasz lenni azokra a hazugságokra, amik a spontán tüntetések mögött mindenféle politikai háttérhatalmakat, a kormányra rontó világ-összeesküvéseket feltételeztek, és semmilyen olyan keretre sem, ami túllépett volna az oktatáspolitika terepén, és a teljes társadalom szempontjából nézte volna az eseményeket.

Ezzel szemben most azt láthatjuk, hogy idén az első golyót hiába védte ki a kormány a netadó elengedésével, ez csak bizonyos, inkább apolitikus csoportokat választott le a tüntetésekről. A következő tüntetések, a két évvel ezelőtti HaHa tüntetésekkel szemben, olyan témákat tudtak választani, amik mindenkit értintenek. Szakpolitika helyett a korrupció, a felháborodás lettek a vezérfonalak, az internetadó után, amely maga se nevezhető szakpolitikának, és amely sikerének alapja, hogy nem egy kiválasztott társadalmi csoport, réteg ügye, hanem az egész társadalom számára a modernitás és a szabadság szimbóluma tudott lenni.

Az új témák, a korrupció és az általános elégedetlenség pedig már nem kezelhetőek egy-egy intézkedéssel, általános politikai természetük miatt kormányátalakítást, kormányzati felelősségvállalást igényelnének, ahhoz, hogy le lehessen szerelni őket. Nem is lehet leválasztani a tüntetésekről egy-egy társadalmi csoportot, vagy szembeállítani a többiekkel, hiszen nem tudunk megnevezni olyan érintett kört, amely csak saját kiváltságaiért harcol. A tüntetők nem szolidaritásból, hanem jól megfontolt saját politikai érdekükből vannak jelen.

(Fotó: Index)

A diáktüntetések fordulópontjának másik oka az kimerülés volt. Az első hetekben a mindenféle támogatás nélkül szervező, belső 20-30 fős mag teljesen elfáradt, és ennyi idő alatt nem tudta beépíteni a maga helyére az új belépőket, átadni nekik az addig szerzett tapasztalatokat. A hídfoglalások, a Parlament előtti tér elfoglalása, a Színművészeti megszállása után pedig, ha erősebb nyomást akartak volna adni követeléseiknek, olyan tetteket kellett volna végrehajtaniuk, amik komoly feszültséget okoztak volna a csapaton belül is.
A 2012-es tüntetések 2013-ra való átmentésére pedig az ideológiai széttagoltság miatt nem tudott egységes koncepciót kidolgozni a társaság. Nem volt egyértelmű, mennyire vállalják fel az ügy baloldali karakterelemeit, hogyan viszonyuljanak az “ellenzékiség vádjához”, a 2014-es választáshoz, és hogy mit kezdjenek azzal, hogy a politikai térben beszorultak az ellenzék térfelére.

A februári egyetemfoglalás, amelynek alapvető célja a bázisépítés lett volna, inkább bezárta a résztvevőket. Egyrészt a tiltakozás ilyen formája nem volt alkalmas a nyomásgyakorlásra, és nem kényszerítette válaszra a kormányt, másrészt a beszélgetések onnantól kezdve nem a kinyitásra vagy a koncepcióépítésre, hanem a szerzett bázis megtartására, önmaguk definiálására, a helyzet értékelése helyett a szerzett jogok megvédésére irányultak. Jól mutatta ezt, hogy gyakorlatilag 5-6 napig minden este az volt a téma, hogyan toborozzanak az egyetemen belül, ennek milyen szabályai legyenek, illetve saját házirendjükkel foglalkoztak az egyetemfoglalók. Azt pedig, hogy a hatodik, a felsőoktatás és az oktatás keretein túllépő pontról vitatkozzanak, ami definiálhatta volna a mozgalom irányultságát, több mint egy hétig halogatták.

Ellenben idén ősszel és télen nincs elfáradás, ha egy szervezői csapat kivonul, egy másik lép a helyére. Ugyanakkor ez a széttagoltság esetlegessé is teszi az eseményeket. A netadós szervezői csapat után jött a Vágó-féle NAV-os, majd a Közfelháborodás napja, utána a Szolidaritás tagjai magukat civilnek álcázva is rendeztek egy kis tüntetést, majd most egy megint új csapat száll be 16-án a szervezésbe. És bár vannak személyi átfedések, valójában ezt a közeget egyáltalán nem nevezehetjük még közegnek sem. Ez pedig lehetetlenné teszi stratégiai megfontolások, hosszú távú szempontok érvényesülését. Egyelőre nagyon úgy látszik, hogy három szempontból nyerhet az ország ezeken a tüntetéseken. A kormányzatra helyezett nyomással és a kormányzati kommunikáció időleges összeomlásával; a civil kontroll újbóli megjelenésével, az emberek politikai aktivitásának megnövekedésével; és az aktivisták tapasztalatszerzésével.

Az, hogy egy nagy kormány-, esetleg elitellenes mozgalom, vagy új párt, idén vagy tavasszal kinő-e ezekből a folyamatokból, most még nem látszik. De ha most mégis alakulna ilyen a tüntetésekre alapozva, sikertelenségre  lenne ítélve, egyrészt a tüntetések, és a tüntetők különbözőségei másrészt pedig a kormányzati kommunikáció dolgának megkönnyítése miatt. Egy szervezetre és vezetőire sokkal könnyebben ráhúzhatóak lennének a kormányzati kommunikáció szokásos sémái, végre megfogható ellenfelet találna a kormány, másrészt pedig az alapvető bal-jobboldali, és liberális-konzervatív törésvonal mentén, olyan belső konfliktusokkal találná magát szembe egy a tüntetésekre alapozott csoport, amelyek szétrobbantanák az egységet.

Viszont példát meríthetünk a 2012-es hallgatói tüntetéssorozatból, hiszen az korántsem mondható sikertelennek. Ez az eseménysor volt a rendszerváltás óta az első olyan, pártokhoz nem köthető tüntetéssorozat, ami huzamosabb ideig folyamatosan nyomást tudott gyakorolni a kormányra úgy, hogy semmilyen külső, pénzbeli, erőforrásbeli segítséget nem kapott. És sikereket is tudhat maga mögött a küzdelem, hiszen a tervezett tizenötezer állami férőhely többszöröse maradt meg a felsőoktatásban, enyhült a röghöz kötés intézménye is, és az egyetemi autonómia csorbítása is sokkal enyhébb lett a tervezettnél. Azok a hibák, amiket a tüntetők elkövettek, megbocsájthatóak, hiszen senki nem csinált előttük még ilyet. Az pedig bizonyos, hogy a magyar politikai teret egy életre megváltoztatták. A közvetlen demokrácia, a vezetőnélküliség, a spontaneitás olyan új eszközei jelentek meg, amik visszaköszöntek az idei őszi tüntetéseken.

A kérdés az (ahogy a két évvel ezelőtti hallgatói tüntetések is előrelépést jelentettek, és lényegében módszertanban megágyaztak az idei tüntetéseknek), hogy a mostani tüntetések milyen hosszabb távú hatást fognak kiváltani. Hiszen hatásuk bizonyosan lesz, mivel sokkal nagyobb létszámban, sokkal több eseményen mozgattak meg embereket, mint bármilyen eseménysor a rendszerváltás óta, és sokkal intenzívebben kapcsolták be a vidéki aktivitás színtereit az országos politikába, mint bármilyen más megmozdulás.
Az elmúlt pár hét eseményeinek hatásait, következményeit tehát még nem láthatjuk, de ahogy a 2012-es HaHa-s tüntetések, úgy valószínűleg ezek is hosszú időre megváltoztatják a politikai gondolkodást az országban.

A fenti cikk egy korábbi írásunk aktualizált változata.