„A történelem során a drogkérdés gyakran kapcsolódott össze a rasszkérdéssel. A 19. században több, ma illegális drogot fogyasztottak széles körben pl. kokaint és heroint, anélkül, hogy ez problémát okozott volna. Délen, az idősebb, jól szituált fehérek, gyakran a családanyák pl. szívesen éltek ópiummal. Ha valaki függővé vált, együttérzéssel viszonyultak hozzá, és segíteni próbáltak neki. A probléma közegészségügyi és nem bűnügyi kérdésként vetődött fel.

(Fotó: Aljazeera.com)

A dolgok akkor kezdtek megváltozni, amikor a nyugati parton tiltani kezdték az ópiumfogyasztást. Miért vált illegálissá az ópium Kaliforniában, miközben Mississippiben engedélyezték? Valójában nem az ópiumból fakadtak a gondok, hanem abból, hogy kínaiak szívták. A kínai bevándorlók főleg Kaliforniában éltek, nagyon keményen dolgoztak nyomorúságos bérekért, és idővel sikerült kicsit feljebb törniük. Amikor a fehér munkásokkal is versenyezni kezdtek, a politikusok elkezdtek ürügyeket keresni, hogy megszabaduljanak tőlük. Természetesen azért nem lehetett valakit börtönbe vetni, mert kínai, de ha fogyasztott ópiumot, már más volt a helyzet.

A kokainnal ugyanez történt: a középkorú elit egyes tagjai fogyasztották, üzletemberek, orvosok, családanyák. Teljesen legálisan, mindaddig, amíg a XIX. század végén lassanként elkezdték a feketékhez asszociálni. Elpusztíthatatlanok – mondták róluk –, nemcsak a rendőrök golyói nem fognak rajtuk, de éjjel-nappal képesek dolgozni. És persze újra „veszélybe kerültek a fehér munkahelyek”. Ekkor születtek az első törvények a kokain ellen. Nem azért tartóztatták le az embereket, mert feketék voltak, hanem azért, mert droghasználatuk a törvényi szabályozásba ütközött.

Ezután következett a kender, amely ekkortájt teljesen legális termék volt, a gyarmati időktől fogva nagyra becsült kereskedelmi áru. A harmincas években kártékony és elrettentő anyag vált belőle, marihuána néven, mert ekkortájt mexikóiak fogyasztották, akik szintén keményen dolgoztak, éhbérért. Ezúttal sem volt büntethető, ha valaki mexikói volt, csak épp ennek a lakossági csoportnak egyik szokása vált illegálissá. Ezek a törvények a faji alapú megkülönböztetés veszélyes precedensét teremtették meg" – meséli Richard L. Miller történész egy 2012-es dokumentumfilmben.

Igaz lenne az a közvélekedés, hogy a dílerek nagy része fekete vagy arab? – tette fel a kérdést a diszkrimináció és a drogkérdés két francia aktivistája, egyben szakértője a Libération hasábjain tavaly decemberben. Louis-Georges Tin és Fabrice Olivet egy amerikai szerző, Michelle Alexander nagysikerű könyve alapján indítják érvelésüket. 1971 táján járunk, ekkor használja Nixon amerikai elnök a war on drugs kifejezést az ENSZ-ben tartott beszédében, és ekkor veszi kezdetét a „drog elleni háború” egy újabb nevezetes fejezete:

Ahogy a Nixon kampányát vezető H. R. Haldeman naplójából tudjuk, a cél nem annyira a drogok elleni harc volt, hanem inkább „létrehozni egy olyan rendszert, amely felismeri, hogy a probléma egészét valójában a feketék alkotják”. A gyakorlatban a média, a rendőrség, az igazságszolgáltatás, az egész rendszer nem általában a drog útvonalait próbálta leleplezni, hanem azokat a szakaszokat, ahol a feketéknek szerep jutott. Így pl. 5 gramm crack (a szegény feketék drogja) birtoklását ugyanolyan büntetési tétel szankcionálta, mint 500 gramm kokainporét (a fehér középosztály drogja).

Milliárdokat fordítottak erre a faji alapú háborúra, amely lehetővé tette, hogy a társadalmi elitekkel szövetségre lépjenek a szegény fehérek azon csoportjai, akik szívesen vették a szegény feketéktől való megkülönböztetést – így pl. a déli államok demokrata szavazói, akik így csábultak át a republikánus táborba. Ekképp sikerült megfékezni, sőt részben eltörölni a hatvanas évek polgárjogi mozgalmainak antirasszista vívmányait. A módszer hatékonyságát az is erősítette, hogy a rasszista alapozást láthatatlanná tette a módszer látszólagos colorblind, színvak jellege.

Néhány évvel a drogharc bejelentése után árasztotta el a gyakran feketék által lakott városközpontokat a crack – mondja Michelle Alexander egy interjúban. A Reagan-adminisztráció boldogan lovagolta meg a jelenséget, és mindent megtett azért, hogy a média ezeknek a gettóknak a fogyasztására koncentráljon, miközben az egyre népszerűbb „keménykezű” drogháborút is reklámozta. Tíz év alatt alapvetően megváltozott a lakosságnak a drog világáról alkotott képe, és miközben a fehér fogyasztók továbbra is elsöprő többségben voltak, helyüket a közgondolkozásban a fekete drogos és díler foglalta el. Ez a szemléletváltozás tette lehetővé aztán a drasztikus represszió gyakorlatát.

Az Egyesült Államok börtönlakóinak száma a hetvenes években 300 ezer fő körül alakult, 2011-ben pedig 2,3 millió volt – a rabok fele afroamerikai, többségük drog, elsősorban marihuána fogyasztásával összefüggésben veszítette el szabadságát.

Bár kamnabiszt főként fehérek szívnak, de a Seattle-i egyetem kutatóinak számításai szerint egy fekete, illetve hispán (vagy latinó) fogyasztónak 13-szor nagyobb az esélye, hogy börtönbe kerüljön emiatt. Chicagóban a dolgozóképes korú fekete lakosság 80% büntetett előéletű, jobbára a „drogellenes” háború okán. Ha Barack Obama kevésbé védett családi környezetbe születik, és nem fehér nagyszülei nevelik, miközben Hawaii-on végzi a középiskolát és az egyetemet, hanem egy gettóban nő fel, az egykori marihuána- és kokainfogyasztónak ma talán szavazati joga sem lenne. Mint azoknak a kortársainak, akiket a diszkrimináció számos, egymásba fonódó eszköze mellett a politikai jogaikban is korlátoznak, ami persze még mindig jobb, mint az amerikai rendőrség által évente meggyilkolt több száz áldozat egyikévé válni.

A börtönpolitika eredményeképp ma több fekete dolgozik olcsón és feszesen ellenőrzött keretek között a rácsok mögött, mint amennyi rabszolga állt rendelkezésre 1850 táján – ez az újfajta gazdasági modell – ahol a „rabszolgaság börtöneit a börtönök rabszolgasága” cserélte fel – a kapitalista lelemény és a rasszista közpolitikák ötvözete, Angela Davis politikai aktivista és filozófia professzor szerint.

A drog elleni háború eszköztárát számos országba sikerült exportálni, és óriási emberáldozatokkal jár ma is, többek között a latin-amerikai kontinensen, de mi a helyzet a „tócsa” innenső oldalán, pl. Franciaországban? Az USA-ban ugyan sikerült bizonyítani, hogy a díler ranglétra felsőbb fokain fehéreket találunk (csak őket ritkábban látni az utcán), hasonló következtetésre elvileg nem juthat gall kutatás, mert tilos etnikai alapú statisztikát felállítani. Objektíve is megállapítható azonban, hogy itt is az etnikai kisebbségek és a szegények fizették meg a legdrágábban a háború árát.

Ahogy az is tudható, hogy a rendőri profilozás elsősorban őket célozza – erre utal az igazoltatások mindennapi megaláztatást termelő gyakorlata, ahogy az állami intézmények több szintjén jelentkező diszkrimináció is. A civil szervezetek által dokumentált tények alapján egyelőre nem sikerült konkrét politikai eredményeket elérni – a most kormányzó szocialisták pl. elfelejtették az e téren tett nyilatkozataikat a választások után. Így kerültek a süllyesztőbe a külföldi származású polgárok politikai jogai is, konkrétabban a szavazati jog ügyében tett ígéretek.

De süket fülekre találnak azok is, akik egy másik égető kérdésben interpellálják a francia államot – a Ferguson kapcsán újra terítékre kerülő rendőri túlkapások halálos áldozataiért továbbra sem vállalja senki a felelősséget. A hivatalos statisztikák szerint nem is létező halottak száma – újfent civil szervezetek becslése alapján – évente 10-15 főre tehető. Tin és Olivet úgy vélik, ma is aránytalanul kemény küzdelmet vállal az, aki az állammal szemben bizonyítaná igazát. A társadalmi pozíciójuk, származásuk és lakóhelyük okán többszörösen hátrányos helyzetű, a közbeszédben minimum „veszélyesnek” tartott, de olykor a „drogos és díler” bélyegét is viselő „feketék és arabok” pedig a celebbé vált egykori sorstársaik támogatására is csak ritkán számíthatnak.

Mi az, amit ezekből a külföldi tapasztalatokból magunkra érvényesen is érdemes megfontolnunk?

A drogháború, ahogy általában az ún. rendpárti politikák céljai között általában nem szerepel a probléma felszámolása. Esetünkben a cél tehát nem az, hogy a droghasználat visszaszoruljon, és a fogyasztók kisebb kockázatot vállalva éljenek velük. A cél sokkal inkább a problémához asszociált társadalmi csoport kipellengérezése, elnyomása, esetleg jelképes vagy konkrét eltüntetése.

Ezzel párhuzamosan, a szavazatszerzés - azokban a rétegekben, ahol megveszik a képmutató diskurzussal tálalt, és amúgy velejéig erkölcstelen, hiszen igazságtalan erőszakra és korrupcióra építő stratégiát. Vagy azokban a fejekben, ahol a lecsúszástól való félelem felülírja a szolidaritás, az emberiesség és a józan ész szavát, és nyílt pályát hagy az előítéleteknek. A drogháborút vezénylő politikai erők persze a muníciók egy részét ideológiai ellenfeleik kilövésére használják: az utóbbiak jellemzően dekadensek, maguk is kozmopolita drogok rabszolgái, lágytökű liberálisok vagy veszélyes anarchisták.

A stratégia arra is kiválóan alkalmas, hogy jobbra taszítsa a politikai diskurzust, így a droghasználat realitásának, és a másik oldalról a társadalmi szegregáció, elszegényedés vagy tartós kilátástalanság okainak feltárása helyett olyan hülyeségekről értekezünk, mint a 12 éves gyerekek drogtesztje. A vita során egyébként nagy eséllyel a „drogos archetípusaként” rögzülhet a nyolckeres üres telkeken bujkálók képe, esetleg a fiataloké; miközben persze a budai hegyekben is akadnak függők, csak az ő státuszuk több szempontból is védett, a túlélésre is nagyobb az esélyük, arra pedig, hogy hosszú riportok szülessenek róluk, feltehetően hiába várunk.

Eközben a magyar nemzeti drog természetesen továbbra is az égetett szesz, avagy a pálinka primitívebb és kifinomultabb változatai maradnak; és a legnépesebb fogyasztói csoportok, már csak a generációs piramis okán is, a középkorúak és az idősebbek.

Szekeres Ferenc