Három nap után véget ért a dráma első felvonása. A rendőrség és a csendőrség erői megölték Franciaországban azokat a terroristákat, akik felelősek voltak a Charlie Hebdo ellen elkövetett merényletért. De a gyász velünk maradt. És a gyász mellett az elmúlt három nap számtalan nyitott kérdést hagy maga után, amiről vitákat kell folytatni, de életveszélyes, ha ezeket a vitákat nem egymás érveire, és egymás érzelmeire figyelve folytatjuk le egy ilyen tragédia után.

(Fotó: David Pope/Twitter)

Amikor az ember elolvasta Szőnyi Szilárd cikkét a Válasz.hu-n, mely szerint maguk a karikaturisták okozták halálukat azzal, hogy nem figyeltek a figyelmeztetésre, nem cenzúrázták saját magukat, nem tudott más érezni, mint dühöt. Pedig Szőnyinek egy dologban igaza volt, csak sajnos ezt a dolgot saját maga sértette meg rögtön cikkében.

Több olyan karikatúrát is közölt az elmúlt években a Charlie Hebdo, amely sértő lehet mások számára. És itt lényegtelen, hogy engem sért-e a karikatúra, mert senkinek nem mondhatjuk meg, őt mi sérti (érvelni érvelhetünk, de nem parancsolhatunk rá), ez a szólásszabadság egyik lényege. El kell fogadnunk a másik véleményét is. De a szólásszabadságnak az is lényege, hogy nekem el kell viselnem, hogy sértő karikatúrát közöl valaki, addig ameddig az ország közössége által meghatározott törvények keretein belül marad (és itt tekintsünk el a kivételektől: a szólásszabadság korlátozásától, és a rossz törvénykezéstől). És itt téved Szőnyi, és tévednek barátai. Nem magyarázhatja az erőszakot, hogy engem valaki megsért. Nemhogy nem lőhetem le, de nem is üthetem le, és nem is fenyegethetem meg. Ha pedig elfogadnánk azt jogos indítéknak, hogy ami engem sért az ellen felléphetek így, akkor Szőnyi Szilárd eddigi cikkei és az általa megsértett emberek számának alapján nem jósolnék neki békés hétköznapokat.

De ugyanúgy megsértik a szólásszabadságot azok is, akik nem hajlandók elismerni azt, más számára elfogadhatatlan egy karikatúra, amellyel az ő vallásukat kifigurázzák. Nem, ez a sértettség vagy elutasító gesztus nem indokol még erőszakot, ez csupán egy vélemény, és akik azt mondják, ez a vélemény egyenesen az erőszakhoz vezet, tévednek.

Erre a legjobb példa az az kampány, amit muszlimok indítottak el az interneten:

"Nem Charlie vagyok, én Ahmed vagyok, a halott rendőr. Charlie gúnyolta a hitemet és a kultúrámat, és én azért haltam meg, hogy megvédjem az ehhez való jogát!"

Az állásfoglalás, amely több szempontból is kifogásolható, ennek, a szintén a tragédia kapcsán keringő Evelyn Beatrice Hall idézetnek az átalakítása (amit sokan Voltaire idézetként azonosítanak, elsőre mi is benéztük):

„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.”

Maga az üzenet azt fejezi ki, ami az alapvetés. Nem értek egyet azzal, hogy milyen véleményt mondasz, a nekem fontos dolgokkal kapcsolatban, de elfogadom, mert cserébe az én kritikám, az én véleményem is ugyanakkora súllyal nyilvánulhat meg, mint a tiéd, és így válunk egy politikai közösség egyenlő tagjaivá. Az én vagyok Ahmed kezdetű üzenet vitatható, több szempontból is, de cikkünk szempontjából most ez az üzenet a legfontosabb. Ugyanis ez a helyes válasz arra a kérdésre, amire Szőnyi Szilárd egy elfogadhatatlant adott. Elfogadható a Charlie Hebdo kritikája, ez nem kapcsolódik alapvetően a támadás támogatásához, de aki ezt a kritikát az erőszakhoz kapcsolja, nem érti miről szól a demokrácia.