Az elmúlt év végén jelent meg az OECD 2014-es egészségügyi felmérése. A jelentés alapján a hazai helyzetet illetően nincs okunk örömre, sőt. A hazai népesség egészségi állapota sok tekintetben aggasztó, számos „pozitív” mutatót tekintve a lista végén kullogunk (pl. zöldség fogyasztás), míg a „negatív” eredményeket illetően rekorderként előzünk be másokat (alkoholfogyasztás). A tanulmány legmegdöbbentőbb és egyben talán legelgondolkodtatóbb adata, hogy a magyarok 28,5%-ának túl magas a testtömeg indexe (2012-es adat). Úgy tűnik, sikeresen megvalósítottuk a Nemzeti Elhízás Rendszerét: mi vagyunk a legkövérebb nemzet a vizsgált harmincból.
Tudom, hogy ezzel kapcsolatban széles tere van a nyelvi és egyéb poénoknak (súlyos probléma, zsír!, stb.), de semmi kedvem viccelődni. A helyzet ugyanis ultragáz! A kövérség (obezitás) mind egyéni, mind társadalmi szinten súlyos következményekkel és nem utolsósorban plusz költségekkel jár. Nem egyszerűen rosszabb egészségi állapotot eredményez – bizonyos tartós megbetegedések megjelenése erősen kapcsolódik az elhízáshoz (magas vérnyomás, érrendszeri megbetegedések). A jövedelmi helyzet az egészségi állapot romlásával tovább romlik, hiszen a költségek növekednek (gyógyszerek), míg a munkavégző képesség, ezen keresztül pedig az elérhető jövedelem csökken. Bizonyos kutatások szerint a túlsúlyos munkavállalók eleve alacsonyabb fizetésre számíthatnak. A testsúlyfelesleg negatív érzelmi terhet jelent, a média által idealizált testképtől való eltérést az egyén stresszként éli meg, amely további pszichés megbetegedéseket eredményezhet. A hatások nemzetgazdasági szinten összegződnek: az elhízás okozta rosszabb egészségi állapot csökkenő termeléshez és növekvő egészségügyi kiadásokhoz vezet.
Egyes kutatások szerint a kétezres évek végén a világ GDP-jének 2,8%-át, 2 ezermilliárd dollárt emésztettek fel az elhízás okozta költségek. Hazánkban évi 200-300 milliárd forintra becsülik az elhízott vagy túlsúlyos betegek ellátásának egészségügyi költségeit. A problémahalmazról orvosi-biológiai megközelítésben bővebben itt, egészség-gazdasági megközelítésben pedig itt olvashattok.
Az okok közül, túl a szokásos felsoroláson (magyar konyha átka, nem mozgunk eleget, egészségtelen étrend és étkezési szokások) itt és most arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az elhízásnak gazdasági oka is van. Az egy főre jutó GDP növekedésével az élelmiszerfogyasztás is növekszik, amely növeli az elhízottságot. A növekvő jólét ezek szerint növekvő testtömeggel jár? Igen is, meg nem is. Átlagosan igen, de ha az átlag mögé nézünk, akkor azt látjuk, hogy a „gazdagabb” társadalmakon belül a szegények elhízási kockázata sokkal magasabb, mint a magasabb jövedelmű társadalmi csoportoké. A szegénység nagyobb valószínűséggel vezet elhízáshoz.
Egyrészt az egészségesebb élelmiszerek drágábbak, mint a nem egészséges élelmiszerek (állítólag ezt az olcsó kalória átkának hívja a szakirodalom). Másrészt azért, mert a testmozgás, a bevitt kalóriák „ledolgozása” ugyancsak pénzbe kerül. Az alacsony kalóriatartalmú élelmiszerek drágák, a diéta drága, a napi két óra konditerem drága, a zsírszegény étkezés drága, a futócipő drága. A zsírégető gépek, plasztikai beavatkozások, személyi edzők, étkezési tanácsadók és programok és társaik pedig nem egyszerűen pénzbe, hanem egy kisebb vagyonba kerülnek. Az a helyzet, hogy ma elhízni olcsóbb, mint nem elhízni, alacsony jövedelem mellett közgazdasági törvényszerűség az első opció választása.
A mai Magyarországról készülő pillanatfelvétel azt mutatja, hogy nagyon magas a szegények aránya. Gyakorlatilag az ország harmada szegénységben él; a leszakadó, alacsony jövedelmű társadalmi csoportok helyzete kilátástalan. Sokszor leírtuk, elmondtuk, hogy a szegénység borzasztó állapot, hogy egy szolidáris társadalom kutya kötelessége azt felszámolni, vagy legalábbis erre törekedni. És azt is, hogy a Fidesz-KDNP kormányok elmúlt évekbeli ténykedése kifejezetten szegényellenes, szegénységet növelő volt, és ma is az.
Miután megmutattuk a szegénység és az elhízás közötti kapcsolatot, valamint az elhízás egyéni-társadalmi költségeit, próbáljunk az elemzési kereten belül maradva lehetséges megoldásokat keresni. A kézenfekvő megoldás, vagyis a szegénység mint elhízást okozó faktor (nyilván vannak más faktorok is, az elején jeleztem is, hogy most csak a gazdasági tényezőt emelem ki) azonnali felszámolása nem tűnik reális alternatívának. De ha a szegénység teljes felszámolása nem is lehetséges azonnal, annak jócskán van realitása, hogy az egészségesebb élelmiszerek (gyümölcsök, zöldségek, stb.) forgalmi adóját csökkentve azokat megfizethetővé tegyük a szegényebbek számára is. A közgazdasági elemzésből az következik, hogy amennyiben az elhízás részben a magas ár-alacsony jövedelem kettősségből fakad, úgy a nem-elhízás árának csökkentésével jelentős eredményeket lehet elérni. Ráadásul tudjuk, hogy a nem-elhízás társadalmi szintű költségeket csökkent, ami még érthetetlenebbé teszi, hogy miért is kellene a testsúly csökkentésének költségeit teljes mértékben az egyénre terhelni?
Az egyik oldalon tehát lehetséges a nem-elhízáshoz szükséges fogyasztói kosár (egészséges élelmiszerek, testmozgás, sportszerek, sportolás, stb.) alacsonyabb piaci árazásának előmozdítása adókedvezményekkel és/vagy direkt támogatásokkal – tipikus pozitív externália probléma megoldás. Másrészt lehetséges célzott jövedelemjuttatás, ami ebben az esetben praktikusan azt jelenti, hogy nem-elhízásra fordítható jövedelmet (állami támogatást) adunk, azaz fizetünk a fogyásért.
Tudom, furán hangzik. De van példa erre: Észak-Olaszországban egy kisvárosban a polgármester kezdeményezésére fizetnek azoknak a helyieknek, akik lefogynak, és további jövedelmet kapnak, ha a fogyás után meg is tartják új testsúlyukat. Finnországban évek óta 400 eurós utalványt kapnak a fogyni vágyók minden leadott kiló után, amelyen további egészségjavító szolgáltatásokat vásárolhatnak. Dubajban nagyjából 45 dollárnak megfelelő arannyal fizet az állam a leadott kilók után, és indultak már hasonló helyi kezdeményezések az Egyesült Államokban is. Az angolok is komolyan tervezik, hogy utalvánnyal, vagy készpénzzel fizetnének a fogyásért. Sajnos arról nincsenek hírek, hogy Magyarországon tervezne hasonlót a kormányzat, így kénytelenek vagyunk és leszünk magunk megfizetni súlyunk csökkentésének árát. Ha futja rá.
Idehaza az állam egyelőre akciótervekkel, iskolai nevelési programokkal, állítólag egészségesebb közétkeztetéssel és az elhízást elősegítő termékek (adalékanyagok) adóztatásával igyekszik gátat szabni az elhízásnak – nem sok sikerrel. Meg azzal, hogy százmilliárdokat ölt és öl stadion felújításokba és építésekbe az elmúlt pár évben, nyilván azt remélve, hogy az utca embere majd ott fog dekázgatni esténként a frissen lerakott gyepen. Ja, nem. Nem fog! De legalább a vállalatok adókedvezményt kapnak a társasági adóból, ha a sportot, akarom mondani a focit támogatják.
Ja, hogy ebből a pénzből sem futópályák épülnek a parkokban? Nem a tömegsport erősödik, hanem a látvány csapatsportok, főleg az úgynevezett profi foci. (Aki meg ezt a látvány csapatsportos szóösszetételt kitalálta, az mehet a búsba, de komolyan!) No, de ne legyünk igazságtalanok, van lecsorgó hatás… De azért gondoljunk bele, hogy a 2015-ös költségvetésből így kiengedett több tízmilliárdból mennyire lehetne közvetlenül az egészségesebb életmódot (akár élelmiszer, akár mozgás-sportolás oldalon) támogatni? Segítek: nagyon.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.