Pető Péter a Népszabadság újságírója több mint három évvel a választás előtt kiadta az irányt (Előválasszatok! Népszabadság, 2015. 01. 20.), amelyre minden bizonyára vissza-visszatér majd a lap, a politológusok, a politikusok és a közvélemény. Ez az irány pedig a Jobbikon kívüli ellenzéki oldalon történő előválasztás lenne. Utóbbi mellett lehet hosszasan érvelni, az előválasztás innovatív eljárásnak bizonyulhat a baloldali-ellenzéki oldal revitalizálásához, a megfelelő jelölt(ek) kiválasztásához.

Az alábbiakban az előválasztás egy előfeltételével foglalkoznék, de előtte jelezném, hogy az előválasztás arra a problémára nem megoldás, amelyből kiindulva Pető részben levonja következtetését. A szerző azt olvassa rá az ellenzék fejére, hogy míg a NER-ben rendszerszintű válságok és intézményesített mechanizmusok folynak (lásd utalását a Vida-ügyre), addig a baloldal kormány-, nem pedig rendszerellenzékként viselkedik, úgymint az állandó és az ismert felháborodásban és sajtóközleményekben „cselekvés”. A rend kedvéért: az előválasztás intézményesítéséből eleve következik, hogy a NER választási rendszerében kíván az ellenzék aktiviziálódni és cselekedni, így az előválasztástól azt nem várhatjuk el, hogy kilépnek a rendszer szabta keretekből, és feladják a NER-kompatibilis politikai cselekvést. Az előválasztás éppen a NER szabta keretek újabb elismerése lesz, amely egyrészt legitim döntés, másrészt sok tényező együttállása esetén akár még sikeres is lehet.

A máskor az ellenzéknek „lett idő” jegyében ajánlatot tévő újságíró rövid írásában viszont egy dolgot nem vesz számításba, mégpedig, hogy kiknek is ajánlja az egyébként innovatív, „humánpolitikai” és versenyképességi válságot enyhítő eljárást. Ahhoz ugyanis, hogy az előválasztás megoldást jelentsen, ahhoz a „lett idő” jegyében számos szereplőnek erősödnie kellene, mégpedig annak érdekében, hogy a legnagyobb párt is elismerje az előválasztás szükségességét. Egyértelműbben fogalmazva: ma az öt, parlamentben különböző módon, de képviselettel bíró baloldali-liberális párt közül hónapok óta csak egy van messze-messze küszöb felett tartósan (MSZP), a DK még úgy ahogy viszi az öt százalékot, a többi visszatérően 2 százalék közelében, illetve alatta van, vagy éppen nem is látszik a mintában.

Kik között is zajlana ez az előválasztás, ha minden így maradna? Ma és rövidtávon nincs versenyhelyzet (illetve elvileg van, de az ellenzék pártjai egymással szemben nem úgy viselkednek, mintha gyakorlatban is lenne), és nyilván nem is holnapra gondolkodnak hangosan az érintettek, hiszen aligha rúghatna labdába egy, a „civilek” által koordinált előválasztás mellett érvelő, a „civilek” helyzetét, integritását és erőforrásait blogbejegyzésében finoman negligáló Pápa Levente vagy Twitteren Petővel egyetértő Szigetvári Viktor. Jelenleg ők alacsony támogatottságú párt beszélői, akiknek kötelezően élniük kell annak bizonyosságával, hogy a fiatal, némileg új színt és nyelvet (de legalábbis több logót) hozó politikusaik ismeretlenségük ellenére is sikeresebbek lehetnek egy jelöltválasztási verseny során, mint az elnökségi összetételében megújult, de politikai tudásában egyelőre kevésbé felfrissült szocialista apparátus . Ha a politikát laboratóriumi körülmények között játszanák, úgy előbbieknek ebben akár igazuk is lehet, de mivel „kint” zajlik, így a siker előfeltétele, hogy az előzőknek látszaniuk kell, tudniuk kell a politikailag aktívaknak is, kik is folytatják itt a versenyt. Ehhez pedig pont azt kell, amit közvetve kritizálva Pető eljut az előválasztás gondolatáig: sok-sok sajtóközlemény, sajtótájékoztató, elindított és megnyert eljárás, dokumentumok kikérése, watchdog-szerep, megnyerni egy helyet (pl.: Zugló, Újpest) vagy ügyet, kikaparni és vinni egy botrányos ügyet, és nem utolsó sorban akciózás, „benne lenni az RTL Híradóban”. Így lett az ellenzék egyik arca Juhász Péter, és így megy az ellenzéki oldalon népszerűségben Karácsony Gergely, akiknek ezzel ma nagyobb esélyük van egy bármire kiválasztó előválasztás során, mint pártjukból bárki másnak.

Az előválasztás könnyen lehet a baloldali válságkezelés utolsó állomásainak egyike, és a legfontosabbika. De addig el kell jutni, és a politika jó néhány törvényének ellentmond, ha valaki úgy akar előválasztást „kierőszakolni”, hogy egy ezres mintában tíz rá szavazót találunk. S ne várjunk túl sokat egy tárgyban születendő értelmiségi-petíciótól sem. Természetesen most talán a kelleténél jobban leegyszerűsítettem az érvelést, de a Mesterházy-Bajnai előválasztási szappanopera, pontosabban az, ahogyan Bajnai nem tudta kikényszeríteni a választást, világosan megmutatta, hogy akinek nincs meg az elegendő politikai „érve” (támogatottsága, hátországa, zsarolási potenciálja, stb.) arra, hogy a másik fél és a közvélemény is partner legyen a procedúra kikényszerítésében, az egy kudarcos kezdeményezéssel leginkább saját gyengeségét mutatja fel. Anno egy tudvalévően esélytelen MSZP a maga beragadt népszerűségével állt szemben a leszálló ágban lévő Együtt-PM-mel, s a korábban MSZP-választmányi ülésen kvázi magáért lobbizó Bajnainak az MSZP elnökénél versenyképesebb mutatói sem bizonyultak elegendő érvnek arra, hogy a szocialisták elfogadják az előválasztási javaslatot (amit az MSZP tett viszonzásul, azt pedig egy percig nem lehetett komolyan venni, egyúttal megalázása volt a teljes a kormányváltásban bízó baloldali tábornak). Ma a helyzet a posztbajnaista formációra nézve csak rosszabb, mint akkor volt, nem beszélve a további régi-új pártokról.

Ennek megfelelően egy előválasztás konkrét mechanizmusairól, majd arról, hogy mi jönne át az amerikai, a francia, az olasz mintákból, stb., csak onnantól érdemes beszélni, amikortól az ellenzék belső erőviszonyai azt indokolttá teszik. Az Ipsos legutóbbi mérésében a biztos pártválasztók körében 19 százalékon állt az MSZP, az Együtt, a DK és a PM összesen 5 százalékon. Ennek megfelelően egy előválasztási verseny élesítésének egy előfeltétele van: a „lett idő” jegyében erősödjenek az MSZP-n kívüli pártok, hogy egy előválasztási ötletelést ne csak az ellenzéki nyilvánosság, hanem az MSZP és a választópolgárok is komolyan tudjanak venni. Ma még nem tartunk ott.

Böcskei Balázs