Tegnap két hírrel volt tele a magyarországi média: Merkel kancellár budapesti látogatásával, és annak a 250 koszovói embernek a sorsával, akik a győri vasútállomáson ragadtak. A koszovóiak mind azt érezték, hogy el kell hagyniuk származási országukat, mivel nem kívánták a nyomorúságos életüket ott tovább folytatni. A hírek szerint mindannyiuknak volt érvényes vonatjegye, ám vízuma már nem.

(Fotó: MTI)

Ironikus módon mikor az állomáson éppen “megoldódni” látszott a helyzet (azzal, hogy a koszovóiakat magyarországi menekülttáborokba küldték nem engedve, hogy Ausztriába tovább utazhassanak) a MigSzol egyik tagja éppen a német nyelvű magánegyetemen, az Andrássy-n tartott beszélgetésen tett fel egy kérdést Merkelnek az EU-ba történő bevándorlásra vonatkozóan. Merkel válaszában visszahallottuk a menekültek és a gazdasági bevándorlók állítólag egyértelmű megkülönböztetését. A német kancellár elmondta, hogy egyszerűen nem engedhetünk be mindenkit, és hozzátette, hogy azokra kell helyezni a hangsúlyt, akik kiválasztottakként eleve munkavállalási engedély birtokában jönnek, illetve azokra, akiket a származási országaikban politikai okokból üldöztek.

A Merkel válaszában rejlő üzenet, mely szerint a többiek, a „gazdasági bevándorlók” nem tudnának dolgozni, elég furcsa, tekintve hogy pontosan ők azok, akiket rengeteg munkaadó kizsákmányol az alacsony státuszú munkavégzéseik során. Ha valakik tudják, hogy milyen “igazán dolgozni”, akkor azok éppen a “gazdasági bevándorlók”. A kancellár válasza azért is fura és kétértelmű volt, mert egyrészt az üldöztetés elől elvándorló politikai menekülteket helyezte előnybe, a „gazdasági migránsokkal” szemben, másrészt pedig a friss, munkaképes bevándorlás fontosságáról is értekezett. Ez az ellentmondást csak akkor értjük, ha feltételezzük, hogy Merkel és politikustársai fejében létezik egy ki nem mondott distinkció is, „szegény” gazdasági bevándorló és „jól képzett” bevándorló között. Vagyis hogy némely gazdasági bevándorlót szívesebben fogadnak, mint másokat.

Az alábbiakban, a Győrben feltartóztatott koszovóiak példáján keresztül megmutatjuk, hogyan is működnek ezek a politikusok által jól lekerekített, egyértelmű címkék. A koszovóiak jól bizonyítják, hogy a menekültek és a gazdasági bevándorlók éles szembeállítása hamis, mert egyrészt senki sem csak tisztán politikai, vagy tisztán gazdasági okokból hagyja el származási országát, hanem ez a két tényező, valamint rengeteg más tényező is közrejátszik egy ország elhagyásáról való döntés meghozatala során. Másrészt, mint ahogy azt a koszovóiak esetében is bemutatjuk, nagyon könnyen válhat valaki megóvandó üldözöttből élősködéssel vádolt nemkívánatos személlyé, attól függően, hogy Európa nagy embereinek éppen mi áll az érdekükben.

Mialatt a beszélgetés lassan a végéhez közeledett, a koszovóiakat magyarországi menekülttáborokba küldték. Ennek a 250 embernek nemcsak a határmenti elfogásuk idején kellett embertelen körülményekkel szembesülniük, és azzal, hogy a szegedi rendőrségen garázsajtók mögötti túlzsúfolt ketrecekben tartották őket fogva, hanem a családok jelenlegi szálláshelyeként szolgáló menekülttáborok is igencsak nyomorúságos állapotban vannak. A hírek szerint az egyedülálló férfiak sorsa még nem dőlt el, tehát  akár őrizetbe is kerülhetnek, ha kérnek menedékjogot, ha nem. Senki sem érvelhet tehát azzal, hogy a koszovói emberek a magyarországi menekülttáborok “luxus” körülményei után vágyakoztak volna, és mindenképpen szomorú, hogy azért, mert nekik nincsen joguk a szabad mozgáshoz, most az eleve zsúfolt táborokban és talán őrizetben kell lenniük. A hírhedt debreceni menekültügyi őrizet manapság a családok őrizetének helyszínéül szolgál, és az őrizetbe vett családok között sokan vannak a Koszovóból érkezők is. Őszintén reméljük, hogy több családot nem vesznek őrizetbe.

De kik is ezek a koszovóiak? Nagyon keveset tudunk róluk, és a forrásaink egy része azokon a sokkolóan megalázó megjegyzéseken alapulnak, amelyeket a Kisalföld nevű oldalon tettek közzé, ahol nyíltan arról írtak, hogy hogyan fertőtlenítették a vasútállomást, miután a menekülteket elszállították onnan. És tekintve, hogy a magyarországi média gyakran a “veszélyes idegenként” tudósít a menekültekről, a MigSzolt is gyakran megkérdezik arról, hogy “kik is ezek a bevándorlók és a menekültek”. Mi tudjuk, hogy rengeteg magyar nem eleve idegengyűlölő, ám mivel hazánkban alacsony a külföldiek száma, az emberek nem tudják, hogy kikkel is állnak szemben. Ezért most röviden áttekintjük annak az okait és történetét, hogy miért is akarnak a koszovói emberek Németországba vándorolni.

Koszovói buszállomás (Fotó: Telegrafi.com)

A koszovói média főcímei az utóbbi hónapokban ugyanarról szóltak: “Emberek százai hagyják el az országot, buszokra szállva, melyek végállomása Belgrádban van, ahonnan a magyar határon át vezet az útjuk Németország felé”. A Koszovó és Szerbia közötti vízumkényszer eltörlése óta naponta minimum tíz buszjárat közlekedik Prishtina és Szerbia között. A mozgásnak ez a felszabadítása megnyitotta az ajtókat azon koszovói polgárok előtt, akik az IMF-nek köszönhetően is  krónikus munkanélküliségétől szenvedtek (lásd az IMF honlapját a koszovói konfliktus utáni strukturális kiigazításokról). A fiatalok kb. 70%-a munkanélküli, és kb. 500 ezer ember él naponta nem több, mint 1,72 euróból. Európa legfiatalabb államának fiataljai lesújtó véleménnyel vannak saját kilátásaikról: Koszovóban “nincsen perspektíva”, “nincs jövő”, vagy “nemcsak én, hanem rengetegen mások is el akarnak menekülni Franciaországba vagy Németországba”, és így tovább.  

Egyedül a múlt héten Mitrovicában 700 olyan születési anyakönyvi kivonatot állítottak ki, amelyet 16 év alatti kiskorúak úti okmányként használhatnak Szerbiába. Az elmúlt hónapokban több, mint 500 - általános- és középiskolai -  tanuló hagyta el Koszovó bizonyos régióit. És mindezalatt Prishtinában is legkevesebb 300 diákot vettek ki a szüleik az iskolából azért, hogy Németországba vándorolhassanak ki. Amit Győrben láttunk, az is ez az elszántság nyugat-európai végállomások elérésére: nekik nincs visszaút Koszovóba, ahol senkit nem vár fényes jövő, főleg a fiatalokat nem. Ez az elszántság pedig felülmúlja a politikusok patrióta hívószavait, akik arra szólítanak fel, hogy ne hagyják el az országot, hanem “építsék” együtt a gazdaságot, de a követségeik vészjelzéseit is, hogy egytől egyig mindenkit vissza fognak toloncolni Koszovóba.

Milyen kár, hogy a koszovói gazdaság olyan kevéssé van a koszovóiak kezében, azt ugyanis sokkal inkább a korábban említett IMF határozza meg, s természetesen az EU-val és a CEFTA-val kötött szabadkereskedelmi megállapodások. Az embereknek az elvándorlás iránt táplált ádáz reményét azoknak a sorstársaiknak csalódottsága sem lohasztja le, akik Szabadkán keresztül kívántak volna továbbmenni, ám vissza kellett fordulniuk, mert “a szerbiai embercsempészek árai túl magasra szöktek Szabadkán”, és már csak a határ közelébe viszik el őket.

De érdemes megnézni a történeti okait is  annak, hogy miért is veszi oly sok koszovói Németország felé az irányt. A MigSzol véleménye szerint az “illegális” vándorlásról szóló európai vita egyik problémája az az előfeltevés, hogy a migráció egy vákuumban zajlik. Az egyes migránsokat démonizálják, azzal gyanúsítva őket, hogy szándékukat önző mohóságuk vezeti, amellyel az európai (és így a magyar) szociális ellátórendszerre vetik rá magukat. A bűnös keresés eredményeként  magukat a migránsokat vádoljuk, ahelyett, hogy elsősorban azt vizsgálnánk, milyen strukturális feltételek okozzák az egyének vándorlását. Koszovóval azonban kissé bonyolultabb a helyzet, és Merkelnek érdemes lenne a közelmúlt történelmére is pillantania, mielőtt a menekültek és a gazdasági bevándorlók közötti kétes értékű megkülönböztetéshez ragaszkodna.

Sokan emlékszünk még a 90-es évek tragikus koszovói konfliktusára. A háború alatt a koszovóiakat valóban menekültként ismerték el, és sokaknak közülük ideiglenesen védelmet is biztosítottak Németországban. A konfliktus után azonban, mikor koszovóiak ezrei nemcsak a háború okozta traumáikkal küzdöttek, hanem a német társadalomba való integrációval is, a német állam a koszovóiak visszatoloncolása mellett döntött, ami haragot és tüntetéseket váltott ki. Az Európa Tanács utóbb az 14.900 “korábbi menekült” deportálását “felelőtlennek” nevezte. Egy 2010-es kutatás is arra az eredményre jutott, hogy Koszovó teljes mértékben képtelennek bizonyult arra, hogy a visszadeportáltak részére emberhez méltó befogadási körülményeket nyújtson - s rengetegen voltak közülük gyermekekkel, akiknek az albán nyelvtudása szegényebb volt, mint a német nyelvtudása. A koszovóiak Németországba vándorlásának vágya tehát összetettebb és történetileg is megalapozottabb.

A MigSzol szerint pedig igencsak érthető: elég magunkat megkérdezni arról, hogy mit tennénk hasonló helyzetben (vagy mi az, amit mi magyarok hasonló helyzetben szabadon meg is tehetünk, amikor éppen gazdasági kivándorlókká válunk).

A Győrben feltartóztatott koszovóiak és Merkel budapesti látogatása tehát érdekes kérdéseket vet fel: mikor szűnik meg valaki menekültnek lenni, és változik át gazdasági bevándorlóvá? Mi a mi, magyar ésígy európai  felelősségünk a szegénység és a munkanélküliség strukturális feltételeinek előidézésében, ami arra sarkallja az embereket, hogy elvándoroljanak? Ha a koszovóiak az elmúlt évtizedben mágikus átváltozáson mentek keresztül, s “jó” menekültekből “rossz” gazdasági bevándorlókká váltak, a két jelző szembeállításának vajon van-e még értelme?

Mi, a MigSzol tagjai a koszovói migránsokkal, valamint a magyar menekülttáborokban dolgozó személyekkel érzünk, fájlalva, hogy a koszovóiaknak - a szabad mozgás jogának hiánya, a szigorú vízumpolitika, a részben az EU által okozott eladósodott gazdaság és a Németországból való korábbi kitoloncolás eredményeképpen - az jutott osztályrészül, hogy most mind a magyar menekültügyi rendszer foglyai lehetnek. Ha lenne joguk a Németországba való visszatérése, akkor mindez nem történt volna meg.

Migráns Szolidaritás Csoport