Orbán Viktor hétfő délután az EBRD elnökével és az Erste Group Bank AG vezérigazgatójával tartott közös sajtókonferencián bejelentette, hogy a magyar állam és az EBRD egyaránt 15-15 százalékos részesedést kíván szerezni az Erste Bankban. A tőkeemeléses tulajdonszerzésről egyelőre szándéknyilatkozat született (akárcsak korábban aBudapest Bank megvásárlásáról), a konkrét tulajdonszerzés még odébb van. Az elemzőket (meg az OTP részvények árfolyamát) nem is igazán ez a hír rázta fel, hanem az ehhez kapcsolódó bejelentés-csomag. 

(A kép forrása)

A miniszterelnök ugyanis gyakorlatilag egy olyan csomagot mutatott be, amely véget vetni látszik a bankok öt éve tartó sarcolásának. A csomag legfontosabb elemei a következők:

• A szektorális különadó (bankadó) csökkentése 2015-ben és 2016-ban – ez részben az adókulcs mérsékléséből, részben a 2014-es mérlegfőösszeg adóalappá tételéből jön össze (jelenleg a 2009-es, magasabb mérlegfőösszeg az adó alapja); 2015-ben körülbelül 60 milliárd forinttal csökkenne a bankadó.
• A kormány nem törekszik újabb többségi részesedés szerzésre a szektorban.
• A jelenlegi többségi részesedéseit 3 éven belül leépíti, azaz privatizálja.
• Tartózkodik a további profitcsökkentő lépésektől; nem hárítja a bankokra az árfolyamkockázatot; a magáncsőd jogi kereteinek kialakítását a Bankszövetséggel egyeztetni fogja; a nem teljesítő hitelek leépítésénél a nemzetközi legjobb gyakorlatot követi; méltányos versenyt és egyenlő elbánást biztosít (összhangban az EU szabályaival). Lásd részletesebben aznapi híradásként itt, másnapi összefoglalóként itt.

A bejelentett vállalások egy részétől nem esünk hasra. Az a normális eljárás, hogy új szabályok bevezetésénél (pl. magáncsőd) egyeztetnek az érintett terület szakmai szervezeteivel. Az sem meglepő, hogy betartjuk az EU szabályait (méltányos verseny, egyenlő elbánás), és az sem szokatlan, ha egy kormány a hazai gyakorlat kialakítása során nemzetközi jó példákra támaszkodik. Hogy ezek a „normális” ügymenetre utaló állítások be lettek jelentve, az önmagában csupán annyit jelez, hogy eddig nem a „normális” menetben folyt az ilyen ügyek intézése.

Örülünk persze, hogy a „rend” helyreáll, de tapsolni azért nem fogunk, amiért a kormány azt csinálja, amit kell neki, úgy, ahogy ez elvárható tőle.

Nehezebb értékelni a bankszektor jövedelmezőségére (bankadó-csökkentés, nincs újabb profitcsökkentő lépés, árfolyamkockázat nem áthárítása) és a szektor állami tulajdoni arányaira vonatkozó ígéreteket (nem törekszik újabb többségi tulajdoni hányad szerzésre, 3 éven belül leépíti a meglévő többségi részesedéseket). A lelkes elemzők ilyenkor szokták örömüket kifejezni, és leírni, hogy ez bizonyára jót tesz a szektornak, és növelheti a hitelezési aktivitást, ami élénkítheti a gazdaságot; az óvatosabbak hozzáteszik, hogy láttunk mi már karón varjút (eredetileg 2014-re tervezték a kivezetést), és várjuk ki a végét.

A magunk részéről azt gondoljuk, hogy a banki különadó csökkentése benne volt a levegőben. Számítani lehetett rá, hogy a kormány lazít a gyeplőn (miután lefölözte a banki profitok jelentős részét az elmúlt években), cserébe a bankok lojális közreműködéséért a devizahiteles elszámoltatás (árfolyam-különbözet visszatérítés, egyoldalú szerződésmódosítások miatti visszatérítések) és a devizahitelek forintosítása kapcsán. Nem véletlen, hogy a forintosítás és egyéb új szabályok hatályba lépése után egy héttel a miniszterelnök bejelenti az adóteher könnyítését. Ráadásul nem csak arról van szó, hogy a devizahiteles rendezés utolsó felvonásának lelkes szereplőit a rendező meghívja egy italra a színházi büfébe, miután a közönség (egy része csalódottan, hiszen kedvezőbb forintosítás-árfolyamra számított) hazament, hanem arról is, hogy közben a fél társulat a rendező rokona lett.

Más szóval: nem meglepő, hogy az állam, miután bevásárolta magát (legalábbis a szándéknyilatkozat szerint) a fél bankrendszerbe, csökkenti a bankokra háruló közterheket. Az MKB megvétele, a Budapest Bank tervezett felvásárlása, a takarékszövetkezetek lenyúlása a kötelező integráció, majd a Takarékbank segítségével (amelyben az MFB és a Magyar Posta révén az állam a többségi tulajdonos) olyan tulajdonosi szerkezetváltozásokat eredményezett, amelynek eredményeképpen az állami tulajdon meghatározóvá vált/válik a szektorban.

A fentiek érthetővé teszik a jövedelmezőség javítására vonatkozó terveket.

De miért akar megszabadulni az állam az annyira akart bankoktól? Nos, egyrészt nem akar, hiszen nagyon óvatosan csupán az hangzott el, hogy többségi részesedéseit építi le a szektorban, kisebbségi részesedéssel pedig az állam bőven megtarthatja meghatározó befolyását a megszerzett bankokban.

Másrészt ne felejtsük el, hogy Orbán Viktor soha nem állami bankrendszert szeretett volna. Orbán mindig is magyar bankrendszerről beszélt! Az állami bevásárlás pusztán az erőforrások megszerzését jelentette/jelenti, a megtartás szándéka nélkül. Nem állami, hanem baráti hazai (magyar) bankokra van Orbánnak szüksége. Nem feltétlenül azért, mert azok jobban működnének, mint a külföldi tulajdonban lévők (Töröcskei is csődbe vitte szépen a közpénzzel kitömött Széchenyi Bankot), de sokkal jobban alkalmasak a baráti vállalkozások finanszírozására, mint külföldi versenytársaik.

Bár ne lenne igazunk, de tartunk tőle, hogy az államhoz került/kerülő bankok tulajdonrészei haveri, oligarchikus zsebekben fognak kikötni. Félő, hogy az államosított bankok személyekre szabott pályázatokon találnak magántulajdonosokra (megosztva szépen, hogy ne simicskásodjanak el) és ezáltal tetőzik be a Fidesz és a párthoz lojális hazai tőkésosztály egymásra találásának folyamata. Ha valóban így lesz, akkor ahhoz csak gratulálni tudunk, mert Orbán Viktor ezzel még közelebb jut ahhoz, hogy megvalósítsa, amit eltervezett: a posztkommunista béklyó helyére sikeresen tehet egy nemzeti oligarchikus rabláncot az országra.