Március 12-én volt 20 éve, hogy Bokros Lajos frissen kinevezett pénzügyminiszterként bejelentette a később róla elnevezett megszorító csomagot. Sőt, nem egyszerűen bejelentett, de puccsolt: falhoz állította Horn Gyulát. Tény, hogy a „csomag” pár nap alatt titokban készült el és valóban felmerült a „lemondok, ha nem fogadjátok el” érv a kormányülésen, ám a helyzetet magát nem Bokros Lajos hozta létre, Horn akkor már bőven a fal előtt állt.

A „Bokros-csomagként” elhíresült intézkedéscsomag – liberális körökben áldás, jobboldalon átok, a szocik kínosan néznek maguk elé – egy súlyos gazdasági helyzetet oldott meg tankönyvszerűen. Az államháztartás hiánya és a fizetési mérleg hiánya (ikerdeficit) egyaránt elszállt, veszélyeztetve  az állam működését és az  állam(adósság) finanszírozását egyaránt. A tét tehát – praktikusan - az államcsőd elkerülése, az állam további működésének biztosítása volt.

A csomag fő intézkedései, a vámpótlék (8%), az egyszeri jelentős forint leértékelés (9%), majd a csúszó leértékelés bevezetése, a költségvetésben jelentkező inflációs többletbevétel, a kisebb kiadáscsökkentések, az államháztartás intézményi reformja és a felgyorsított privatizáció együttesen meghozták a kívánt eredményt: az államháztartási hiány és a folyó fizetési mérleg hiánya egyaránt csökkent. A növekvő állami bevételek és tőkebeáramlás mellett ugyanakkor a magasra szökő infláció miatt jelentősen csökkenő reálbér és a reálértéken csökkenő állami transzferek (pl. nyugdíj), illetve az ezek okozta fogyasztáscsökkenés miatt a lakosság jócskán a saját bőrén érezte a megszorításokat. A műtét sikerült és bár elég nagy fájdalmak közepette (lásd reáljövedelem-csökkenés), de a beteg is életben maradt.

A Bokros-csomag innentől kezdve (gazdaság)történelem. Lenne, ha a hozzá való viszonyulás nem jelentené mind a mai napig a piacpártiság lakmuszpapírját. A mai unortodox időkben persze nem olyan fura, hogy mi lehet vonzó az 1995-ös ortodoxiában (szakértelem). Érthető, hogy a piacpárti liberálisok (pl. Szigetvári Viktor) megragadják a kínálkozó alkalmat  (évforduló), hogy éltessék, a nem piacpártiak (pl. Schiffer András) pedig, hogy hangot adjanak negatív véleményüknek. Az elkövetők pedig lazán anekdotázva önfényeznek egy kicsit a kerek évforduló kapcsán. Ez utóbbi annyira emberi, hogy a szív is belésajdul…

De mit adott nekünk a Bokros-csomag – túl a makrogazdasági stabilizáción? Mert azt adta, ezt szögezzük le gyorsan. Ebben a tekintetben illik korrektnek lenni: a megszorító csomag célja az államháztartási és a fizetési mérleg hiányának csökkentése volt, és ezt a célt elérte. Mission accomplished. És persze számon lehet kérni a Bokros csomagon, hogy mi történt a reálbérekkel és az életszínvonallal, de igazából nem érdemes. A megszorító csomagoknak mindig vannak költségeik: szociális kiadások csökkenése, reálbércsökkenés, fogyasztás visszaesés, életszínvonal csökkenése, de akár recesszió és munkanélküliség-növekedés is lehet belőlük. A monetáris és/vagy fiskális megszorítások természete egyszerűen ilyen, lásd alap szintű makroökonómia, vagy a görög megszorítások hatásai, ha aktuális gyakorlati példát keresünk. Bármit is mondjon erről Matolcsy György, a megszorítások mindig a háztartások jövedelmi viszonyait és fogyasztási lehetőségeit szűkítik, egyszerűen azért, mert a kapitalista gazdaság a magántulajdonra épül. Ha a vállalatokat szorongatjuk, az is a háztatásoknak (a tőketulajdonos háztartásoknak) fáj. Persze, ha a külföldi tulajdonban lévő vállalatokat szorongatjuk, az kicsit más, mert bár akkor is a háztartásoknak fáj, de azok külföldi háztartások és ott panaszkodnak (szavaznak), nem pedig itt. 1995-ben azonban még nem volt lehetőség erre az unortodox megoldásra, ugyanis még voltak a magyar gazdaságban külföldi tulajdonú (sarcolható) nagyvállalatok.

De akkor mi az, amit számon lehet kérni kritikailag? Mit adott nekünk a csomag, amiről így visszanézve azt mondhatjuk, hogy jaj, ezt köszi szépen nem kellett volna? Megpróbálom pontokba szedni!

1. Az első amit ki kell dobnunk az ablakon a csomagból, az az intézkedések eredményessége nyomán megerősítést nyert hamis illúzió, amely ma is erősen meghatározza a főáramú gondolkodást arról, hogy hogyan lehet versenyképessé tenni a magyar gazdaságot. Fontos a tőkevonzó képesség javítása, de annak számos eszköze van, amelyek közül az „olcsóvá tétel” csak egy és nem is éppen a legjobb, mivel egyrészt hatása rövid távú, másrészt a termelési szerkezetre nézve is káros (összeszerelő üzem). A leértékelés azonnal olcsóbbá tette a külföld számára a tőkejavak létrehozását és vásárlását (privatizáció), valamint (két legyet egy csapásra) a magyarországi termelést (reálbércsökkenés). Az eredmény látványos volt (tőkebeáramlás növekedése), ám mivel a vonzerőt nem a hazai infrastrukturális környezet, a közszolgáltatások vagy az oktatás (humán tőke) minőségi javulása, de nem is a fogadó intézményrendszer vállalkozásbarátabbá tétele, netán a korrupció felszámolása alapozta meg, így semmi csodálkozni való nincs a versenyelőny átmenetiségén. Növekedést nem lehet pusztán makrogazdasági egyensúlyra alapozni. A fenntartható, tartós növekedés záloga a környezeti feltételekben, az intézményi feltételekben, a humán tőkében, a technológiában és a tőkeakkumulációs képességben is rejlik. Egy sikeres stabilizáción nem lehet megspórolni olyasmiket, mint az oktatási rendszer fejlesztése, az egészségügyi rendszer átalakítása, a pénzügyi intézményrendszer megerősítése, vagy éppen a szabályozó állami szerepkör megerősítése. A magyar gazdaság versenyképességének romlása az utóbbi években nem független a fentiektől… itt az ideje leszámolni azzal a tévhittel, hogy a gyenge forint és az olcsó magyar munkaerő lesz a tőkebeáramlás motorja (közvetve az exportvezérelt gazdasági növekedés), fő hajtóereje!

2. A Bokros-csomag másik nagy hibája az volt, hogy a stabilizáció eredményessége azt a látszatot keltette, hogy elegendő az egyensúly szem előtt tartása. Tévedés! Az egyensúly akarása (azt ezt elősegítő politika folytatása) nem helyettesíti a gazdaságpolitikát általában. A gazdaságpolitika nem ragadhat le annál, hogy egyensúlyra kell törekedni! A Bokros csomagon és a privatizáció beindításán (felgyorsításán) kívül mi volt a Horn-kormány gazdaságpolitikája? Mi jellemezte iparpolitikáját? Mi volt ágazati politikája, lakáspolitikája, mezőgazdaság politikája? Milyen fejlesztéspolitikai célokat tűzött ki? Nyilván fontos, hogy a hajó ne süllyedjen el, de talán érdemes azon is gondolkodni, hogy merre kormányozzuk azt. Ez a negatív örökség köszön vissza, amikor ma egyes szocialisták (és a liberálisok) a szakértői kormányzást, illetve a jó kormányzást hangsúlyozzák, mint fő erényt, szemben a Fidesz-KNDP határozott útirány megjelölésével. Ha csak szakértünk, akkor az irányt a víz sodrása határozza meg. De ez azért elég gyengécske jövőkép, nem?

3. Végül, de nem utolsó sorban, ami az úgynevezett magyar baloldal (MSZP) számára volt menthetetlenül végleges a Bokros-csomag kapcsán. Ez pedig a lepel lehullása, hogy az igazság előbb szavazatvesztésbe, azután Gyurcsányba, végül manapság szimpla bohózatba torkolljon: az MSZP (nevén kívül) semmilyen értelemben véve nem szocialista párt. 1995-ben kiderült, amit azért a késő Kádár-korban nagyjából minden értelmes ember sejteni vélt, nevezetesen, hogy Magyarországon nincs politikai baloldal, következetesen képviselt baloldali értékrend és gondolatiság vagy program. A késő Kádár-korból kinövő MSZP nem a baloldal, hanem hatalomtechnikai értelemben vett profizmus pártja (volt). Az MSZP, túl azon, hogy sokáig (Gyurcsányig) el tudta magáról hiteti, hogy ért a kormányzáshoz, soha sem tudott mit kezdeni azzal, hogy mi a baloldal szerepe, feladata, küldetése. Soha nem volt programja, víziója arról, hogy hosszú távon, hogy is néz ki egy baloldali Magyarország. Soha nem jutott el odáig, hogy az államszocialista múlt tagadása után igenlően megfogalmazza a demokratikus szocializmus céljait, rögzítse az ahhoz vezető eszközöket és következetesen képviselje ezeket. Horn Gyula baloldalisága (a nagy öreg!) kimerült abban, hogy a 65 év felettiek számára ingyenessé tette a tömegközlekedést Magyarországon. Ez nem baloldaliság, hanem szavazatszerző machináció. Az MSZP „baloldali” önazonosságát a kora gyurcsányi korszak mutatja fel valamelyest, de az is csak azért, mert akkoriban elhitték, hogy a Tony Blair és a harmadik út a baloldaliság, Gyurcsány Ferenc pedig Blair hazai reinkarnációja. Duplán tévedtek. A lelepleződés 1995-ben szükségszerű volt. Ami azóta történt a baloldalon (MSZP), az tragikus. Ma ott tartunk, hogy miközben az MSZP továbbra is keresi baloldali identitását, egyelőre reménytelenül nem találva azt – a 2014-es választási programjukban többször szerepelt a piac szó, mint az egyenlőség/esély/felemelés együttvéve –, addig beágyazottsága, erőforrásai (egyre kevesebb) és a márkanév birtoklása erősen akadályozza Magyarországon a modern baloldali, szocialista gondolkodás, mozgalom és politikai szervezet létrejöttét.