A Bokros-csomagnak az értelmiségi közbeszédben kis leegyszerűsítéssel két, egyaránt hamis és terméketlen megítélése él. Az egyik nézet szerint, ha elég átéléssel szidalmazzuk a „liberálisokat”, akkor lehet számok nélkül is költségvetést csinálni. A másik nézet szerint, ha elég átéléssel vetjük meg a „populizmust”, akkor a számok megnyugtató egymásmellettiségéből kirajzolódik az egyedül lehetséges fejlődési modell. Ebből a terméketlen és bénító vitából a fenntartható költségvetési politikával megtámogatott szociális fejlesztőállam irányába léphetünk előre. A Bokros-csomagot értékelő sorozatunk harmadik részét Scheiring Gábor jegyzi.

A Bokros-csomagnál kevés megosztóbb gazdaságpolitikai vitatémát találni az elmúlt huszonöt év történetében. A konfliktusok dinamizálnak, azonban attól, hogy egy vita megosztó, még nem biztos, hogy termékeny. Távlatos, társadalmilag megvitatott és beágyazott jövőkép hiányában a kormányzati gazdaság és társadalompolitikák évtizedek óta rögtönzés-szerűek, a szavazatszerző osztogatás, a haveroknak juttatott bőkezű szubvenciók és a ciklusosan visszatérő megszorítások rángatásában szenvednek. A Bokros-csomag körül a mai napig tartó viták egyik legnagyobb tanulsága azonban az, hogy a pénzügyileg, társadalmilag és környezetileg fenntartható globális gazdasági illeszkedéshez szükséges fejlődési stratégia a mai napig kidolgozatlan.

Azt érdemes elfogadni kiindulópontként, hogy tartósan nagy költségvetési hiányra gazdasági fejlődést alapozni nem lehet. Különösképpen nem lehet egy olyan súlyosan eladósodott országban, mint amilyen hazánk ma, vagy a Bokros-csomag idején volt. Azzal sem érdemes különösebben vitázni, hogy egy olyan relatíve pici gazdaságnak, mint a magyar, alapvetően az exporton keresztül, azaz a globális gazdaságba illeszkedve van fejlődési esélye. Ebben talán az antiliberális populisták és az antipopulista liberálisok is egyetértenének. Másban persze nem.

Kiigazításra 1995-ben szükség volt, bár az is igaz, hogy s csomag számos teljesen felesleges elemet is tartalmazott. Javítani kellett a külső egyensúlyt, mint ahogy az is igaz, hogy az már a Bokros-csomag előtt elkezdett javulni az export felfutása révén. Az „erős forint erős gazdaság” értelmetlen gazdaságpolitikáját helyesen váltotta fel a Bokros-csomag forint árfolyamának csúszó-leértékelésével, mint ahogy az is igaz, hogy ez a pozitív monetáris- és külgazdaság-politikai fordulat egyébként inkább a Surányi vezette jegybankhoz, semmint a Bokros vezette pénzügyminisztériumhoz köthető. Helyes volt a világkiállítás leállítása vagy az Államkincstár és az Államadósság Kezelő Központ felállítása is. A népnevelő célzaton kívül ugyanakkor mást nehéz lenne belelátni azokba az alább összefoglalt intézkedésekbe, melyek a leghevesebb vitákat váltották ki, s melyeket az Alkotmánybíróság is részben elkaszált.

Ezeknek a szociális tételeknek az 1995-ben 2000 milliárd forintra rúgó teljes költségvetéshez viszonyított nagysága csekély, ezek célja inkább az volt, hogy megtanítsák a népet a kapitalizmusban helyesen viselkedni. Nem csak azért váltak ezek az intézkedések a legvitatottabbá, mert ezek hatása közvetlenül érzékelhető vol (éppenséggel a leértékeléssel megugró infláció és az így csökkenő reálbérek hatása sokkalta jelentősebb volt közgazdaságtani értelemben), hanem azért is, mert az emberek joggal váltak irritálttá a tanító bácsi szerepébe mindig nagy kényelemmel belehelyezkedő Bokros gőgös elitizmusától. A volt pénzügyminiszter antipopulista dühe legalább annyira bénítja a magyar gazdaságpolitikai gondolkodást, mint az átgondolatlan és tervezetlen vágyvezéreltség.

A Bokros-csomag támogatói ugyanúgy sokfélék, mint ellenzői, a csak némi igazságtalansággal lehet őket egy bekezdésbe szuszakolni. Többségükre azonban igaz, hogy egy olyan pénzügyi szemléletet képviselnek, mely a költségvetési stabilitáson keresztül értelmezi a „fenntartható növekedést”, ezért az eredményes gazdasági stratégia lényegét a „kiszámítható”, „felelősségteljes” „jó kormányzásban” látja, mintha a számok megnyugtató egymásmelletisége egyben fejlődési stratégia is lenne. Aki ezt az egyedüli racionalitást megkérdőjelezi, az általában nem lehet más, csakis „populista” és/vagy „antikapitalista”, esetleg „felelőtlen álmodozó”, aki képtelen szabadulni „Kádár szellemiségétől”, esetleg cinikus módon a választókat akarja „megvásárolni” (mintha azok oly könnyen megvehetőek lennének és mintha  a választók gazdasági érdekeinek megfelelő rendelkezések a politikában eleve kerülendőek volnának). Ebből az elitpozícióból a rendszerváltás nyerteseinek hangján előadott „felelősség-beszédnek” a képviselői nevelői-atyai szigorral tanítanák meg a tudatlan magyar állampolgároknak, hogyan is kellene egy piacgazdaságban viselkedni, „öngondoskodni”, a politikusokat pedig legszívesebben száműznék a gazdaságpolitika irányításából, és „szakértőkre” bíznák azt. A Bokros-csomag támogatói körében az antipopulizmus szinonimájává vált.

A Bokros-csomagot értékelő sorozatunk első részét itt találájátok.

"Az első amit ki kell dobnunk az ablakon a csomagból, az az intézkedések eredményessége nyomán megerősítést nyert hamis illúzió, amely ma is erősen meghatározza a főáramú gondolkodást arról, hogy hogyan lehet versenyképessé tenni a magyar gazdaságot. Fontos a tőkevonzó képesség javítása, de annak számos eszköze van, amelyek közül az „olcsóvá tétel” csak egy és nem is éppen a legjobb..."

A Bokros-csomag ellenzői a magyar politika sajátos elrendeződése miatt döntő részben a jobboldalra kerültek, a keynesi (azaz a munkahelyteremtés és a szociális biztonság érdekében aktív állami szerepvállalást javasló) és neokonzervatív (azaz tekintélyelvű és újraelosztás-ellenes, az egyének öngondoskodását és a jól teljesítő rétegek motiválást javasló) nézetek sajátos egyvelegét alkotva. A Fidesz – bár 94 előtt a Bokros-Békesi szemlélettel összhangban lévő gazdaságpolitika hiányát kérte számon az akkori kormányon – 1995-től folyamatosan támadja a csomagot. A retorikai pozíciója ebben a hadműveletben nagyjából megegyezik a tőle jobbra található pártok és közgazdászaik retorikájával, mely tulajdonképpen a „népnyúzó Bokros-csomagot” állítja szembe „a magyar családok” illetve a „magyar tőke” védelmének ígéretével. Értelmiségi kiszerelésben ez az érvelés általában heveny antiliberalizmussal nyakon öntve érkezik. A heves retorikai pozícionáltság általában a számokkal szembeni közönyt is jelenti: „a statisztikákkal nem bíbelődsz, ugye Gyuri?” – kérdezte Hetényi István, a pénzügykutatósok egykori főnöke 2010-ben egy konferencián Matolcsy Györgytől. Ez a megközelítés úgy tesz, mintha a vágyakból automatikusan következne azok megvalósíthatósága, Matolcsy György gazdasági kormányzása így lett a tervezetlen, szakmailag átgondolatlan vágyvezéreltség csimborasszója.

Egy dologban azonban a Bokros-csomag támogatói és ellenzői egyaránt tévednek: a költségvetési politika jelentőségét messze túlértékelik és a jóléti államban látják a magyar gazdaság kerékkötőjét. Bokros Lajos írta a csomagjának elméleti keretéül szolgáló 25 pontjában (a dokumentum hozzáférhető a Magyarország politikai évkönyve, 1996 című kötetben), hogy ami „gondot okoz, az nem pusztán a költségvetési deficit mértéke, hanem emellett az államháztartási újraelosztás terjedelme.” Gyurcsány Ferenc, aki egyszerre képes eljátszani Tony Blairt, Augusto Pinochetet és egy ózdi öntödei melóst, 2001-ben a következőkben foglalta össze a Bokros-csomag lényegét: „a Bokros-csomag azt is üzente az országnak: vége a szocialista jólét hamis, finanszírozhatatlan világának.”

A csomagot jobbról kritizálók körében hasonlóan gyakori a tévedéseken alapuló államellenes düh. Régóta ismeretes Cséfalvay Zoltán ezzel kapcsolatos álláspontja, aki 2006-ban arról írt, hogy „ma a gondok egyik forrása éppen az, hogy az állam túl nagy, és túl sok területen van jelen.” Matolcsy György sem gondolta ezt másképp, aki 2010-ben azzal adta meg az alaphangot a Fidesz-kormány ténykedésének, hogy „semmi nem mérgezi jobban a gazdaságpolitikát, mint amikor az elosztásokra koncentrál”, és neki is látott a maradék jóléti állam légkalapáccsal való lebontásának, hogy „kisebb állammal, alacsonyabb jövedelmi adókkal, erősebb versennyel, a tudáshoz való szélesebb hozzáféréssel (sic!) és a szociális támogatások célzásával működő gazdaságot” építsen.

Ebben áll a Bokros-csomag körüli viták legnagyobb hatású, mai napig élő félreértése. A kiegyensúlyozott költségvetés persze fontos, ám ennek unásig történő ismétléséből nem lesz fejlesztéspolitika, de még csak a pénzügyi válságok és államcsődök sem kerülhetőek így el.

Egy harvardi közgazdász és egy Deutsche Bank elemző készítettek a közelmúltban egy szakirodalom-áttekintést arról, hogy milyen tényezők magyarázzák a legjobban azt, hogy mely országokat érintette a 2008-as pénzügyi válság a legsúlyosabban. Ebből az elemzésből kiderül, hogy a költségvetési egyenleggel kapcsolatos magyarázatokat az összes tanulmánynak csak egy törpe kisebbsége találta szignifikánsnak. A túlfűtött pénzügyi buborékosodásra utaló reálárfolyam-felértékelődés mutató és a jegybanki valutatartalék szintje toronymagasan a legfontosabb változók.

Hasonló eredményre jutnak azok az elemzések, melyek a Bokros-csomag bejelentését követő években lezajlott kelet-ázsiai válság okait vizsgálják és azok is melyek a magyar rendszerváltás megkezdésével egy időben az észak-európai államokban lezajlott pénzügyi válságot elemzik. Hiába támadja tehát a Bokros-csomag körüli vita szereplőinek jelentős része az újraelosztást, a szakirodalom alapján a költségvetési politika hibái az elmúlt évtizedek legsúlyosabb pénzügyi válságainak elsöprő többségét nem magyarázzák. Ezzel szemben az elhibázott pénzügyi liberalizáció, az intézmények gyengesége, a piacszabályozás hiányosságai, a hitelekből finanszírozott buborékosodás annál inkább. Ebből persze nem következik az, hogy összevissza lehetne költekezni. Inkább az, hogy alaposabban meg kellene értenünk, mi okozza az államok pénzügyi csődjét egyfelől, fenntartható fejlődését pedig másfelől? Hogyan kerülhető el a pénzügyi buborékosodás? Mitől lesz egy ország versenyképes? Mitől lesz képes egy ország arra, hogy tartósan jó pozíciót foglaljon el a világgazdaságban? Ezek azok a húsbavágó kérdések, melyek a Bokros-csomag körüli vitákban – csakúgy, mint a magyar gazdaság helyzetéről szóló viták többségében – zárójelben maradnak.

Egy valamire való diagnózisnak azzal kellene kezdenie, hogy megismeri és a magyar közönséggel ismerteti a pénzügyi válságok valódi okaival foglalkozó irodalmat és azokat a tanulságokat, melyek tartós gazdasági fejlődéshez szükséges versenyképesség kialakítását segítő politikákkal kapcsolatban a nemzetközi szakirodalomban felhalmozódtak. Ma már az IMF sem akar megszorítást mindenáron, mára komoly irodalma van a makrogazdaságilag fenntartható szegénységcsökkentésnek és „emberarcú kiigazításnak” csakúgy, mint a szociális javakra épülő versenyképességnek és foglalkoztatás-bővítésnek. Ma már főáramú közhely, hogy az egyenlőtlenség növekedése nem szükséges velejárója a gazdaság fejlődésének, sőt, az egyenlőtlenségek ronthatják a gazdaság működését, a jól megtervezett jóléti állam pedig a humán-tőkébe történő beruházással a fejlődés katalizátora lehet. Mára széleskörű irodalma van annak, hogy a globális tőkeáramlásnak való egyoldalú kitettség sérülékennyé tesz,, léteznek azonban a nyitott gazdaságokban is alkalmazható fejlesztés- és iparpolitikai eszközök, melyekkel el lehet elérni a gazdaság versenyképességének tartós javulását egy olyan félperifériás helyzetű gazdaságban is, mint a magyar.

A csomag húszéves évfordulójára indított sorozatunk második részében Pogátsa Zoltán értékelt: 

"Bokros és a hozzá hasonlóan megszorítások sorát produkáló pénzügyminiszterek mindig a könnyebb utat választották. Ezek az Ollókezű Eduárdok olyan alrendszerekből vettek el, melyekről tudták, hogy ott az ellenállás már a rendszerváltáskor le lett gyengítve: a harmatgyenge és gyakran komprádor szakszervezetek által védett bérekből, az oktatástól, az egészségügytől, a szociálpolitikától, az önkormányzatoktól, az adóhatóságtól és a korrupcióellenes fellépéstől."

A fenntartható költségvetés igenlése tehát nem kell, hogy egyet jelentsen a szociális jogok lebontásával. Épp ellenkezőleg. A szociális fejlesztő állam politikája abból indul ki, hogy az emberek képességekkel való felruházása nem csak a szabadság záloga, hanem a fejlődés szerves része is, ahogy azt Amartya Sen bemutatta. Ennek szimbóluma az alapjövedelem, melynek révén megfelezhető a szegénység Magyarországon és jelentősen növelhető az átlagos keresetűek bére – mindezt a költségvetési fenntarthatóság veszélyeztetése nélkül. Az alapjövedelem persze nem váltja ki a fejlesztés-vezérelt oktatás és társadalompolitikát sem az okosan megtervezett iparpolitikát, világosan jelzi azonban egy új progresszív jövőkép körvonalait.

A Bokros-csomag antipopulizmusa és a Matolcsy-féle vágyvezéreltség helyett egy olyan új baloldali és zöld jövőkép kell, mely merőlegesen keresztülmetszi a megszorító csomagok körüli közbeszédben kialakult álláspontokat, mely képes meghaladni a nemzetközi tanulságokra vak magyar elitvitákat és új szemléletet hoz be a gazdaságpolitikába. Hiába a liberalizmus ádáz püfölése, a vágyakból még nem lesz megvalósítható stratégia. S hiába a számok megnyugtató egymásmelletisége, ha azért, hogy kijöjjön a matek, minden jövőképről lemondtunk. Létezik és megvalósítható a fenntartható költségvetési politikával megtámogatott szociális fejlesztőállam – a kiépítése progresszív politika feladata.

Scheiring Gábor
a Megújuló Magyarországért Alapítvány elnöke