Mégis feltartóztathatja valami a Liget projekt dübörgését, legalábbis ez derült ki a nagyérdemű számára az index keddi cikkéből, amely a Katona József Színházban rendezett kerekasztal-beszélgetésről számolt be. Budapest legfontosabb kulturális beruházásának lendületét nem szakmai vagy civil konzultációk eredménye törte volna meg, hanem egy olyan építész egyéni akciója, aki történetesen a miniszterelnök közeli ismerőse. Zoboki Gábor, a Müpa tervezője, részt vett a Nemzeti Galéria új épületének tervpályázatán, csak épp nem a kijelölt helyre, a Pecsa helyére álmodta meg az új múzeumot, hanem… a Várba, nem mellesleg pedig egy alternatív múzeumi negyed-koncepciót is felvázolt.

Városligeti-tó, 1916, Urai Dezső felvétele; forrás: Fortepan

"Az építész nyelve a terv, leghatásosabban így fejtheti ki a véleményét. Ezért nyújtottuk be múzeumi koncepciónkat, amely egyaránt tekintettel kíván lenni Budapest múltjára és jövőjére. Konstruktív segítő szándékkal, minőségi vita során szeretnénk véleményt formálni egy olyan kérdésben, amely a városban élőket érintő fontos döntésekről szól, ám még hiányzik belőle a szakmai konszenzus” – idézi az epiteszforum.hu Zoboki Gábort. Az új koncepció, amely a szakma számára is váratlanul újranyitja Budapest egyik legnagyobb ívű városfejlesztési projektjét, „a pusztuló vagy alulhasznosított belvárosi műemlékeinkben tökéletesen megoldhatónak” véli a múzeumi negyed programját.

Az új fejleményekről kértük ki Bardóczi Sándor tájépítész véleményét, aki tavaly részt vett a Városliget+ alternatív projekt koncepciójának kidolgozásában. Bardóczi a Mércének úgy nyilatkozott, „Zoboki ellentervének minden városelemző, múzeumi alternatív helykiválasztó, turisztikai megállapításával” egyetért,

„ám maga az épület a III. Birodalom klasszicizáló stílusát idézi, amitől nagyon rossz lesz az ember szájíze. A legvalószínűbbnek azt tartom, hogy maga az épület formai megjelentése egy gigantikus mestertroll húzás tőle, amely meghackeli a politikai döntéshozói erőteret, egyértelműen a tekintélyelvnek, a hiúságnak akar hízelegni. Trójai falónak tökéletes, a megtalált helyszín így biztos nem kerül azonnali elvetésre, de nagyon remélem, hogy ezen a helyszínen egy más megformálású épület lehet az Új Nemzeti Galéria. Zoboki sokkal jobb építész ennél, ez a rajzokról visszaköszönő anakronizmus egy hatalmas fricska, szinte szarkasztikus a dolog.”

Bardóczi a Katonában tartott vitáról és a projekt új fejleményeiről Vár a Liget! címmel az epiteszforum.hu-n adta közre gondolatait; maga ez a beszélgetés szerinte hűen tükrözte „a mai magyar értelmiségi elit erővonalait”, és tegyük hozzá, a nagyobb nyilvánosság előtt folyó szakmai viták sajátos szerveződését is. Zoboki ugyanis a szervezők felkérése ellenére sem szólt hozzá a vitához, bár jelen volt a nézőtéren, „míg Baán László a kerekasztal tagjaként részletesen kifejthette a véleményét”. Maga a beszélgetés pedig „egy olyan belterjes muzeológiai vita” maradt, „amiből nehezen lehetett a szereplőket kibillenteni és amely a jelenlegi fő problémáról, (miszerint hol legyen múzeumi fejlesztés Budapesten) szinte teljes egészében elterelte a figyelmet.”

Hasonlóképp, maga a "fejlesztéssel veszélyeztetett zöldfelület” sem igazán vált témává, és főképp a sokat ismételt féligazságok mentén : “nőni fog a zöldfelület, de arról nem esett szó, hogy a hatalmas építkezés következtében mekkora mértékben fog sérülni a meglévő. Ahogyan arról sem, hogy a sokkal intenzívebbre tervezett terhelés az egyébként is mélységesen túlterhelt zöldfelületeket végveszélybe sodorhatja, azaz a papíron felhizlalt zöldfelület - meglehet - hajítófát sem ér a park megmaradása szempontjából”.

A norvég Snohetta látványterve az új Nemzeti Galériához; további képek a nyertes pályaművekről pl. itt

Mig Baán László szerint Európában itt sikerül majd leginkább egybeintegrálni egy városi nagyparkot és a kulturális városfejlesztést - Bardóczi úgy véli, hogy effajta projektekre  “azért nincs európai (sőt euro-atlanti) példa, mert ez ettől a kultúrkörtől teljesen idegen. A londoniak a Hyde park, a madridiak a Retiro, a berliniek a Tier Garten, a bajorok az Englischer Garten, a párizsiak a Tuilériák vagy a Mars mező kapcsán egy hasonló történéstől menten a szívükhöz kapnának, hiszen úgy értékelnék azt a típusú fejlesztési viselkedést, mintha valaki egy finom társaságban felrakná a sáros lábát az asztalra.” A Liget 200 éves történelmében valójában az a 70 év tekinthető kivételesnek, amikor a  “székesfővárostól „ideiglenesen” kapott arra engedélyt az állam, hogy az Ezredéves kiállítást megvalósítsa. Az "ideiglenesség" 70 évig tartott, ezt követően nyílt arra esély, hogy újra a közpark vonal erősödjön fel. Ez a megkezdett visszarendeződés múlhat most ki a Liget-Budapest restaurációs kísérletével”.

Bardóczi két érdekes példát is idéz, ahol szakmai, illetve lakossági civil szerveződések vigyázzák a városok legbecsesebb közparkjainak integritását.  Az egyik a New Yorki Central Park, ahol idővel “komoly fejlesztői nyomás alakult ki Manhattanben, így rendre előkerült az elképzelés, hogy a park területéből le-lecsippentsenek egy darabot. Robert Moses, egy igazi egyszemélyes “háttérhatalom” a New Yorki ingatlanpiacon azonban rendelkezett azzal a kultúrával, amellyel nálunk kevesen: mint számos civil szervezet nagy súlyú mecénása nagyon vigyázott rá, hogy a park integritása megmaradjon. 1934 - 1960 között jelentős részben neki, az egyébként New York teljes városképét átszabó fejlesztőnek volt köszönhető, hogy a park körül vannak az épületek (például a múzeumok) és nem benne.

Érdekes tény, hogy Frank Lloyd Wright-tal való rokonsági viszonyuk ellenére minden eszközzel fúrta a Guggenheim Múzeum létrejöttét, így végül az nem a parkon belül, hanem mellette, az East drive-on épülhetett fel. Mosest követően ismét volt egy leszálló periódusa a parknak, amelynek egy fantasztikus civil összefogás vetett véget. A beteg parkot Elizabeth "Betsy" Barlow várostervező-szakíró színre lépésével sikerült meggyógyítani. Barlow non-profit szervezetet hozott létre 1980-tól, amely mára teljes mértékben képes menedzselni a park életét és folyamatos megújítását. A Central Park Conservancy ma a park éves fenntartásának és ütemezett zöldfelületi fejlesztésének (!) 85%-át kitermeli saját bevételből, amelyben nem kis szerepet játszanak az adományok. Ha ma bárki akár csak 7%-os mértékben be akarná építeni a Central Parkot, annak szembe kellene néznie egy erős, saját városának értékeivel végletekig tisztában lévő civil városlakói ellenállással, akik önkéntesként és anyagiakban is rengeteget tesznek azért, hogy a Central Park tényleg park maradjon”.

A másik példa a washingtoni National Mall, amelynek “napjainkban zajlik a hihetetlenül nagy léptékű rekonstrukciója, ahol a vezető karmester szerepét egy civil szakmai szervezet, az Amerikai Tájépítészek Szövetsége (ASLA) tölti be. A National Mall és a Constitutional Garden sok tekintetben vérrokonságot mutat a Városligettel, hiszen itt is múzeumok sora kapcsolódik szervesen a parkhoz. Ezeket a múzeumokat is szokás bővíteni, azonban az ott érvényben lévő szabályozás, tiszteletben tartva a városalapító atyák hagyományozta városszerkezetet, ezt egy ideje csak a felszín alatt engedi meg és rendkívül parázs viták eredményeként jöhet csak létre.”

A cikket olvasva eszünkbe juthat, hogy ha szakmai szerveződés eddig nem tudott ügydöntően kiállni a Liget-projekt ellen, az talán a kortárs tájépítészet hazai helyzetével is összefügg. Bardóczi kifejti, hogy egy közép-kelet-európai folyamat részeként a hazai kertművészet 1945 utáni teljesen kiszorult a művészeti kánonból. “Ha jobban meg akarjuk érteni, mi történik, és miért történik ma mindez a Városligettel, és miért elképzelhetetlen ugyanez, a kulturális beruházásait rendre a kikötői negyedek, volt ipari területek rehabilitálásával megvalósító nyugaton, akkor azt is látnunk kell, hogy az euro-atlanti térségben a kertművészet a művészeti kánon szerves része maradt, így közvetlen beleszólása, sőt vezető szerepe van abban, hogy egy városi nagyparkban mi történjen. A Városliget nemzetközi tervpályázatában fel sem merült a park integritása. Különálló épületre kiírt pályázatokkal találkozunk, a park teljes mértékben alárendelődött a múzeumi programnak. Második körben, az épületekhez igazítva kívánnak tájépítészeti tervpályázatot meghirdetni kötött keretek között, miközben a park maga elvérzik ebben az elvileg érte készülő fejlesztésben.“

A tájépitész a díjnyertes pályaművekről ezt mondta a Mércének:

„A nyertes tervek nem képviselnek kiemelkedő építészeti színvonalat, a legtöbb nagy sztár pályázó mintha félvállról vette volna a problémát, és kontextus nélküli épületeket tervezett a Ligetbe, amelyek nem válhatnak landmarkká, ahogyan a Louvre piramisa, a Guggenheim Múzeum New Yorkban vagy Bilbaóban azzá vált, így egy vízionált építészeti turizmust sem fognak beindítani Budapest felé. A norvég Snohetta győztes terve rendkívüli mértékben hasonlít a 2007-ben általuk tervezett Oslói Operaház épületére, ugyanaz a gondolat köszön itt vissza, csak amíg Oslóban ez egy kikötői környezetben kontextusba van helyezve, itt olyan tájolást sikerült végigvinni, ahol a nagy lelátóként funkcionáló lépcső fele hátat fordít a Ligetnek, és a Hungária körutat szemléli. Egyértelműen ez a legjobb a pályázati termésből, de ez önmaga minősíti a teljes tervpályázati mezőnyt: nem születtek kiugró építészeti megoldások.”

Zoboki ellenterve tehát ezt a koncepciót is megkérdőjelezi. A partizánakció bátorságát Bardóczi lelkesen üdvözli. Szerinte ráadásul a Nemzeti Galériának jobb helye lenne a Várban, plusz a Pecsa helyén felhúzandó épület „szíven fogja szúrni a parkot mind történeti, mind funkcionális értelemben. ... Tekintettel arra, hogy a Városliget a klasszicista Pest egyik kiemelkedő épített történeti emléke, a város egy nagyon jelentős mozzanata a polgárosodás és a világvárossá válás folyamatában, kertépítészeti szempontból pedig valójában az egyetlen megmaradt jelentős emlék a korszakon belül, nagyon hiányolom azt a tiszteletet a fejlesztőktől, amely a National Mall-on létezik. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezen a helyen a Nagyrétet kellene rehabilitálni a PeCsa elbontásával. Éppen ezért drukkolok minden olyan alternatíva felszínre kerülésének, publikálásának, amely a park közepéről kiszedi a Galériát.”

Itt a Galéria is méltatlan helyen lenne, hiszen sem megfelelő tömegközlekedéssel, sem  közmű infrastruktúrával nem elegendően ellátott. Nem véletlen, hogy “a Petőfi Csarnok ezen a helyen néhány évtized alatt funkcionálisan elsorvadt és lepusztult”. Az új múzeum telepítése a parki növényzet egy részét is lerombolná, a helyreállítás évtizedeket is igénybe vehetne, de a parkot is átszabná - véli Bardóczi –, felülírva az eredeti tervezői szándékot, amely „az akkori szellemi áramlatok (felvilágosodás, Rousseau, Capability Brown) nyomán tudatosan jött itt létre, a vissza a természetbe-elv, az egyenlőség-szabadság-testvériség leképezése volt egy polgárosodó városban”. Heinrich Nebbien, avagy Nebbien Henrik ugyanis (aki valóban népkertet tervezett, a pályázat szerint a „város minden osztálya számára”), „irtózott az egyenes vonalaktól és a tengelyes szimmetriától. Így a kulturális fejlesztés igényének minden jó szándéka mellett is elveszhet az az eredeti tervezői koncepció… Mindaz az esszencia lehet itt áldozattá, amely miatt ez a park megelőzte a korát. Ha tetszik, öt, a hivatalos kánonba foglalt művészeti ág szépen lerombolja itt a hatodikat, a kánonon kívülit.”

Ezek a tervek azonban, a hét fejleményei alapján vesztettek valamit valószínűségükből. Lett egy új, lázadni látszó koncepció, ami Zoboki irodáját kizárja a pályázatból, és amit Bardóczival együtt akár üdvözölhetnénk is a bátorságáért. Másfelől viszont ez az elképzelés egy ideálisnak tűnő helyre - a Szent György tér nyugati oldalára - felhúzna egy rettenetes, birodalmi vagy újbirodalmi stílusú épületet. És sajnos nem vagyunk arról meggyőződve, hogy ez provokatív gesztusként értelmezhető.

Pénteken, a Magyar Tudományos Akadémián rendezett konferencián egy támogatója sem akadt az eredeti terveknek, a tervpályázat felemás eredménye nyomán felerősödnek a kritikus hangok. Mindebből akár kisülhetne valami jó is, de a szakma “erővonalai”, a civil szervezettség szintje, illetve a politikai viszonyok alapján azt is el tudjuk képzelni, hogy kecske és káposzta alapon egy rossz kompromisszum szülessék, amivel se a Liget, se a Galéria, sem mi nem járunk jól, miközben elszórunk tenger sok pénzt, jobbára átláthatatlanul és talán feleslegesen.