Azon az áprilisi éjszakán több százan tolongtak a dél-olasz falucskától 3 kilométerre lévő, eldugott öbölben. Jurijék a szedett-vedett sor közepén állhattak, a kisebb gyerek szerencsére aludt, az ötéves Magdát pedig teljesen lefoglalta a partot nyaldosó hullámok ritmusa. A kislány vállára támaszkodva álldogált Jurij felesége, épp a végkimerülés határán, de miatta a férfi nem aggódott, inkább a hajócskát méregette, amire hamarosan felszállnak.

Tudta, hogy kockázatos útra vállalkoznak, de nem birták tovább a bújkálást, és alaposan meghányták-vetették a dolgot. Egy évvel korábban sikerült átjutniuk a határon, szinte csodával határos módon találtak egy lefizethető magyar határőrt, a rizikó számukra is egyre nagyobb volt, így tényleg csak a legemberségesebbek vállalkoztak arra, hogy falazzanak az ukrán menekülteknek, meg persze azok, akik nagyon meg voltak szorulva. Jurij mindenre kész volt, hogy a gyerekei ne Ukrajnában nőjjenek fel, ahol a polgárháború évtizedei minden reményt elkaszáltak egy boldogabb életre.

De a határmenti falvakban sem bírták sokáig, hiába kaptak az elején szállást jólelkű helyiektől, a Tiszta Udvar osztagai folyamatosan ellenőrizték a portákat, és őket persze még ki lehetett volna játszani, de a jutalmat remélő besúgókat már nehezebb volt. Bevándorlók bújtatásáért persze súlyos büntetés is járt, és a két kisgyerekkel komoly kockázatot jelentettek a házigazdáknak is, így egy helyütt sem maradhattak néhány hétnél tovább. A fővárosban nem is volt érdemes próbálkozni, Jurijék akcentusával rögtön lecsapott volna rájuk az idegenrendészet, és az is hónapokba telt, hogy végre feljussanak egy olaszországi kamionra. A harmincas éveiben járó férfi gondolni sem mert arra, mi lesz, ha célba érnek, mert alig maradt pénzük, és néhány éve már reménytelen volt menekült státuszért folyamodni, országukat problémamentessé nyilvánították az afrikai hatóságok. De persze turista-vízumot is reménytelen volt kérni, azt legfeljebb az oligarchák családja, vagy a felső tízezer tudott szerezni, így az egyetlen esélyük az volt, hogy Líbiába érve újra meghúzódjanak valahol, és mindenáron munkát kellett találnia.

Hans kicsit hátrébb állt a sorban, nagyon izgatott volt, még sosem volt ilyen közel az álma, hogy átjusson az ígéret földjére. Egyszer ugyan már csak 50 kilométerre volt Andalúzia partjaitól, de elkapták a spanyol csendőrök. Voltaképpen szerencséje volt, mert csak felrakták egy Németországba tartó buszra, a pénzét sem vették el, és nem is verték meg, ahogy a pletykák szerint sokakkal megtörtént. Az efféle sztorik az utóbbi években szaporodtak el, mióta az arab kormányok „határozottabb fellépést sürgettek” a spanyol hatóságoktól a „maffiák ellen” – bár Hans azt sem bánta volna, ha kidobják a sivatagba, az is jobb lett volna, mint újra az anyja szeme elé kerülni. Hiába tartott azonban annyira a viszontlátástól, édesanyja ugyanis rettenetesen megörült neki, amikor meglátta. A következő hetekben azonban újra szembesült mindazzal, ami miatt annyira elvágyott szülőföldjéről: mióta az egykor kiváló szántóföldek mocsarakká változtak az állandó esőzések miatt, a régióban égbe szökött a munkanélküliség. Hans ugyan még a fővárosban próbálkozhatott volna, de korán abbahagyta az iskolát, semmi kedve nem volt tanári vagy mérnöki diplomával várni a munkanélküli segélyt, mint bátyja, vagy eladóként gürizni egy kebabárusnál, mint nővére. Unokatestvérei közben sorra küldözgették a fotókat a tuniszi pálmafákról meg a kairói palotákról, és egész családokat tartottak el, Hans úgy gondolta, ha gürizni kell, legalább hadd lásson világot, és ha valamit tényleg haza tudna utalni a fizetéséből, édesanyja is biztos büszke lenne rá. Két meghívólevelet is kapott a külföldi rokonoktól, de hiába várt hónapokig a vízumra, míg valaki elárulta neki, hogy ebből a régióból, ilyen vagyoni helyzettel és felsőfokú diploma nélkül esélytelen a dolog. Ekkor kezdett érdeklődni a szárazföldi utak iránt, és miután a spanyolok visszatoloncolták, alig bírta kivárni a tél végét, hogy az olaszoknál is próbát tegyen. Most az fontolgatta, hazatelefonáljon-e, de már biztos alszanak, majd másnap a túlsó partról, felesleges izgatni az öregeket.

Melissa a sor végén üldögélt egy kövön, ölében kisfiával, épphogy befért a turnusba, és most egy kis erőt gyűjtött az izgalmak után. Ő igazán közelről érkezett, a római agglomerációból, és bizakodva várta az indulást. Abban reménykedett, hogy muzulmán vallása miatt talán inkább számíthat az afrikai hatóságok jóindulatára, igaz, üldöztetésben emiatt nem volt része, de közismert volt, mennyire elharapózott az iszlámellenesség egész Európában. A fiatal nőnek több ismerőse is volt, akik azért kaptak menedékjogot valamelyik afrikai államban, mert családjukban erőszak áldozatai lettek, és pontosan tudta, milyen szervezetekhez kell majd fordulnia segítségért. Azt is tudta, hogy hosszú évekbe is telhet, míg az eljárást lefolytatják, de Olaszországban nem számíthatott arra, hogy a hatóságok megvédik volt férjétől, muszlim egyedülálló nőként pedig szinte lehetetlen volt decens munkához jutnia, kisfiának is szebb jövőt remélt, mint egy szegregált iskolát. Még egyszer átnézte a papírjait, megvannak-e a címek, a telefonszámok, majd lehunyt szemmel várta a beszállást.  

Alig 8 órával azután, hogy Jurijék hajója elindult az olasz partoktól, különleges ülésnapot tartott az Afrikai Unió Parlamentje (AP). Három hónap leforgása alatt már több, mint ezren vesztették életüket a Földközi-tengeren, és több mint 10 ezer európai érkezett lélekvesztőkön a legnagyobb migrációs nyomásnak kitett líbiai vízekre. Civil szervezetek tiltakoztak a rossz emlékeket idéző tragédiák ellen, és közös fellépést sürgettek, az AP algíri épülete előtt. „Az európai áldozatok is számítanak!” és a „Senki sem illegális!” transzparensek előtt szóvivőik nyilatkoztak a sajtónak, de szavukat elnyomta a háttérben összegyűlt több száz demonstráló, akik az Igazi Afrikaiak koalíciójának szervezésében jöttek, és többek között azt skandálták: „Nem a bevándorlásra, Afrika az afrikaiaké, európaiak haza, nácik haza!”   

Az ülésteremben az első felszólaló a Republikánus Koalíció vezetője volt, akiről közismert, hogy Kairó egyik leggazdagabb külvárosának polgármestereként kezdte karrierjét, és neki is sikerült megakadályoznia, mint elődjeinek, hogy a törvényi előírásnak megfelelően 5%-nyi szociális bérlakás épüljön a településen. Hűen önmagához, rögvest ki is jelentette, hogy „Afrika nem fogadhatja be Európa minden nyomorát”. Az illegális bevándorlás elleni harcot az Unió legfőbb prioritásává kell emelni, és a már ittlévők szociális támogatását fel kell függeszteni, amennyiben 3 hónapon túl is munkanélküliek. Koalíciós társa, az egyik legnagyobb formáció, a Muszlimdemokrata párt képviselője túlzónak ítélte kollégája javaslatait. A kontinens elöregedése miatt Afrika nem engedheti meg magának, hogy tovább korlátozza a bevándorlást, inkább a vízumpolitika egységesítésére van szükség: ma már bővében vagyunk képzetlen bevándorlóknak, diplomás külföldiek toborzása viszont életbevágó a munkaerőhiánnyal küzdő szektorokba.

A következő hozzászóló, az ellenzéki Ma Már Szégyellem Hogy Egykor Szocialista Voltam (MmsHEsV) koalíció vezére emlékeztette republikánus ellenfelét, hogy talán ha az ő kezdeményezésére nem bombázták volna le a Balkánt, akkor ma a régió nem lenne embercsempészek főhadiszállása. Igaz, az akciót végül az MmsHEsV is megszavazta, de ragaszkodtak egy humanitárius csomag elfogadásához is, amit aztán sajnálatos módon elnyelt az európai korrupció. A szónok végül emlékeztett arra, hogy ugyan nem minden keresztény náci, de a szélsőséges eszmék térnyerésének határt kell szabni. Rengeteg a veszély: terrorizmus, masszív bevándorlás, a háborúk, a vallási fundamentalizmus… Afrika pedig a humanizmus és a szabadság értékeinek legfőbb letéteményese ma a térségben, ezért sem hunyhat szemet a mindennapos tragédiák felett. Meg kell tehát erősíteni a maffiák elleni harcot, amihez a hadsereg, a határvédelem és persze a titkosszolgálatok eszközeinek bővítése szükséges, e tárgyban pártja hamarosan javaslattal fog élni. Valamint az európai határmenti országokkal való együttműködést is szorosabbá kell tenni, például úgy, hogy a segélyeket az együttműküdés valódi hatékonyságának függvényében kell adagolni.

Utolsóként az Afrikai Unió Parlamentjének egyik nagy öregje, az egykor a vallási fanatizmus elleni nemzetközi kampány aktivistájaként ismertté vált nigériai képviselő szólalt fel. Először is több vallási vezetőt idézett, illetve az ENSZ menekültügyi főbiztosát, akik a határok megnyitása mellett emelték fel szavukat. A képviselő ironikus mosollyal nyugtázta, hogy muszlimdemokrata kollégája nem utalt a nagy egyházfők egybehangzó üzenetére: Afrika, mint a világ egyik legprosperálóbb területe, nem vonhatja meg támogatását a rászorulóktól, és nem nézheti tétlenül, hogy válik tömegsírrá a Földközi-tenger. Az emberéletnél semmi sem fontosabb, és az idősebbek talán még emlékeznek rá, hogy egykor milliók hagyták el a fekete kontinenst is, egy jobb élet reményében, az éhség, a háborúk vagy az üldöztetés elől menekülve. Ma az afrikai emberek is hajlanak a bezárkózásra, és pártok élnek abból, hogy napszámban szítják a gyűlöletet, de tudjuk jól, ha máshonnan nem, az európai példából, hova vezet mindez. Koalíciójuk épp ezért azt javasolja, hogy Afrika szakítson az eddigi politikájával, amely csak újabb drámákat eredményezett, és nyissa meg az európai kivándorlás legális csatornáit. Hagyjon fel az európai korrupt kormányok nyakló nélküli támogatásával, és a demokratikus ellenzékre és civil társadalomra támaszkodva segítse a legszegényebb európai régiókat a kilábalás útján.   

A képviselő utolsó szavait már kevesen hallották, eljött az ebéd ideje, és a honatyák nevetgélve-beszélgetve áradtak a parlamenti éttermekbe. A desszert táján értesültek arról, hogy Jurijék hajója feltehetően elsüllyedt, az áldozatok száma elérheti a 700 főt is; a kávé elfogyasztása után pedig a kijárat felé vették az irányt, és komolyabb arckifejezést erőltettek magukra, a folyosón ugyanis már ott álltak a riporterek. Gyűrűjükben az Igazi Afrikaiak pártjának képviselője magyarázta, hogy ez az újabb tragédia szomorú persze, de azt ne feledjük, milyen sok fertőző betegséget hordozhattak az elsüllyedt hajó utasai, és itt az ideje, hogy az Afrikában élő európaiakat is kitoloncoljuk, ez talán majd megérteti velük, hogy mindenkinek a saját hazájában kell boldogulnia. „Te, ez hogyhogy mindig elsőnek ér ide?” – kérdezte egy republikánus képviselő, még a száját törölgetve. „Ezekben még van ambíció, drágám, meg vannak ideáljaik” – válaszolta a Szabad Liberálisok Centrumpártjának tagja. – „Én a helyedben felkötném a gatyámat.”