Csütörtökön választ az Egyesült Királyság. Vagy legalábbis az urnák elé járulnak azok, akiket érdekel, hogy Miliband vagy Cameron márkanéven adják-e el nekik innentől majdhogynem ugyanazt.

Najó, a két pártvezető nem teljesen olyan, mint két tojás, de mondjuk a Traubiszóda és Cola light hasonlat megállná a helyét. Ed Miliband, a Munkáspárt legújabb vezetője ugyanis hiába állítja, hogy egy felelősségteljesebb kapitalizmust vezet be Angliában, és visszavezeti szociáldemokrata gyökereihez a Munkáspártot, ennek nem sok jelét látni.

De miért is kellene visszatalálni a gyökerekhez?

A brit baloldal legfőbb célja az elmúlt évtizedekben az volt, hogy a thatcheri elképzelésekre építve egy olyan piacbarát baloldali politikát vezessen be, aminek az égvilágon semmi köze nincs a baloldalisághoz, azt “leszámítva”, hogy a célkitűzéseiben az szerepel (kicsit sarkosan fogalmazva), hogy a felügyelet nélkül tomboló piaci erők majd állami segítség nélkül megteremtik a jólétet mindenkinek.

Ha csak a gazdasági mutatókat nézzük, akkor persze a Tony Blair nevéhez köthető harmadik utas projekt egész jól működött. Kétszer újra is választották, csak épp az egyenlőtlenség nőtt kormányzása (és utódja, Gordon Brown kormányzása) alatt, majd jött egy gazdasági krach, amiben elég nagy szerepet játszott a dereguláció, és az, hogy a bankrendszer kordában tartására nagy ívben tettek a törvényhozók.

Gordon Brown csúfosan el is vesztette a 2010-es választást, de Tony Blair addigra már katapultált: 2007 óta a közel-keleti békefolyamatot mozdítja előre nagy sikerrel.

De mindegy is, ez a régi gárda...

– mondhatnánk, de akkor nem veszünk figyelembe egy fontos tényezőt: David Cameron, aki a konzervatív-liberális demokrata koalíció élén, piacbarát és meglehetősen szegényellenes politikájával valamelyest gatyába rázta a gazdaságot, sikeresen átfogalmazta a problémát: elhitette a választókkal, hogy minden problémáról a Blair-brigád felelőtlen költekezései (és irgalmatlan eladósodása) tehetnek, ezzel defenzív pozícióba lökve Milibandet. Bár a konzervatív sajtó előszeretettel csúfolja még őt Vörös Ednek, a programjában előkelő helyen szerepel az, hogy nem fogja növelni, sőt tovább csökkenti az elmúlt években vérrel-verítékkel 12 százalékról 5-re leszállított államháztartás hiányt.

(A valóban baloldali szavazók már nem is nagyon tekintik a Labourt tényezőnek, inkább az egyre erősödő zöldekre vagy a Skót Nemzeti Pártra teszik a voksaikat.)

Hogy az amúgy baloldalibb elképzeléseire – mint a heti 25 órás ingyenes gyermekfelügyelet, a 8 fontra emelt minimálbér és a jobban felszerelt kórházak – miből lesz pénz, ha folytatják a spórolást, és nem akarnak az előirányzottnál több kölcsönt felvenni, azt nem nagyon tudni. Persze, bejöhet valami abból, ha a leggazdagabbak adóját visszaemelik a mostani 45 százalékról az azt megelőző 50 százalékra, és megadóztatják a pármillió fontot érő kúriák tulajdonosait is. De félő, hogy ez nem lesz elég.

Meg biztos spórolnak valamennyit az egyre kevésbé szívesen látott bevándorlókon is.

Bevándorlókon?

Igen, róluk majdnem el is feledkeztünk. David Cameron már kb. hatalomra kerülése óta a bevándorlók miatt hőzöng, a multikulti bukásáról beszél, és szeretné lehetetlenné tenni, hogy az EU-n belülről érkező, főként kelet-közép-európai bevándorlók részesülhessenek a segélyekből (a kívülről érkezőkről nem is beszélve). A szövegét persze ilyen-olyan módon átvette a Labour és a liberális demokrata párt is. Az euroszkeptikus, xenofób UKIP pedig eleve nem riadt vissza az idegenellenes izgatástól – az most úgyis forróbb téma, mint az EU-ból való kilépés vagy ki-nem-lépés.

A Labour valamelyest szelídített ugyan Cameronék javaslatán, és négy év brit munkaviszony és adófizetés helyett „csak” két évet vár el a Nagy-Britanniában letelepedő EU állampolgároktól, ettől függetlenül nem riadt vissza a párt attól, hogy politikai tőkét kovácsoljon a bevándorlók szívatásából és „Controls on Immigration" feliratú vörös bögrét osztogasson a támogatóknak.

Az egész bevándorlós helyzet attól (is) lesz kifejezetten perverz, hogy azt sugallja, egyes képviselők a szavazatmaximálás reményében saját nagyszüleik megbélyegzésétől sem riadnának vissza. A Labour, a konzervatívok, a libdemek és a UKIP vezetői ugyanis mind rendelkeznek így-úgy nem angol (azaz bevándorló?) felmenőkkel. Miliband szülei Lengyelországból érkeztek, a libdem Nick Clegg felmenőinek egy része orosz és balti-német, az UKIP-es Nigel Farage hugenotta ősei Franciaországból menekültek Angliába, de még David Cameron felmenői között is találni németországi bankárt (legalábbis a Wikipédia szerint).

Érdemes lenne megkérdezni, velük hogyan bánnának, ha nem évtizedekkel (századokkal) korábban érkeztek volna Nagy-Britanniába, hanem 2015-ben.

Egy bolgár televízió műsorvezetője egyszer már szóba is hozta a hugenotta felmenőket Farage-nál. Itt lehet megnézni:

Ja és hogy ki fog nyerni? Eléggé fej-fej mellett halad Miliband és Cameron, de egyikük se tudna magában kormányt alakítani.

Ez azt jelenti, ha bejön a libdemek várakozása, és ők lesznek a királycsinálók, akkor tuti nem lehetne különbséget tenni tory és munkáspárti kormányzás között. Hisz Clegg leginkább úgy definiálja pártját, mint középutas a konzervatívok és a munkáspárt között: kevesebb kiadást vág meg, mint az előbbi, de többet spórol, mint az utóbbi; és alapvetően egyikőjüktől sem zárkózik el.

Persze ha Miliband valójában baloldali lenne, szóba jöhetne koalíciós partnerként a Skót Nemzeti Párt is, amely nem csak balos(abb, mint a Labour), de tarolni fog Skócia szinte minden választókörzetében (ezzel legalább ötven hellyel kisegítve a Munkáspártot).

Miliband viszont azt mondja, inkább nem kormányoz, minthogy összeálljon a skótokkal. WTF? Ennyit ér a társadalmilag igazságosabb kormányzás?