A lobbisták beépültek az uniós intézmények szövetébe – írja könyvében José Bové zöld EP-képviselő. Brüsszelben tízezrével találni lobbistákat; ráadásul egy részük leendő vagy egykori EU-hivatalnok, aki belülről ismeri a rendszer minden gyenge pontját.

A napokban kezembe került José Bové francia aktivista, tejtermelő, EP-képviselő és McDonald's-romboló lobbistákról szóló könyve, a „Rablás Brüsszelben”. Bové, aki képviselőként se tett le az aktivizmusról, arról sztorizik, miképpen próbálják (sokszor meglehetősen nagy sikerrel) befolyásolni a nagyvállalatok az uniós döntéshozatalt. Rögtön az elején beavat minket abba, hogyan oknyomozta ki, hogy a GMO-lobbi beépült az uniós intézményekbe is, hogy belülről befolyásolja a szakpolitikákat.

Mérgező és dubiózus

Az első történet a BASF nevű biotechnológiai multicég saját fejlesztésű, Amflora nevű burgonyája körül forog, amelynek a DNS-ét mindössze azért módosították, hogy a magasabb keményítőtartalmával több hasznát vegyék a papír- textil- és ragasztógyártásban. Persze Bové elfogult: nem bízik a GMO-kban, és minden körülmények között elfogadhatatlannak tartja a genetikailag módosított organizmusok termesztését, ha már a természet adott nekünk genetikailag módosítatlan élelmiszereket is (míg a zöldeken belül is vannak, akik nem utasítják el zsigerből a GMO-kat), de – akár jót tesz az egészségünknek, hogy ragasztásra használt burgonya keveredhet a kajánkba, akár nem, – az engedélyezés módja, amit Bové felfed, mindenképpen aggasztó.

Az engedélyeztetés ugyanis a „lényegi egyenértékűség” elvén alapszik, ami kb. kimondaná, hogy az eredeti és a génmódosított növény közötti különbség elhanyagolható. Bové szerint eléggé kétséges, hogy ez ki tudja-e zárni a toxikus és környezetkárosító hatásait az új növénynek. Már csak azért is, mert maguk a szakértői vélemények sokszor kétségbe vonhatók, és érezni rajtuk a multik hatását. Az Amfloránál például alapból felmerült, hogy gyógyászati célú antibiotikumokra rezisztens géneket tartalmaz (azaz előfordulhat, hogy a fogyasztóin – még ha ezt a burgonyát nem is fogyaztásra szánják, simán lehet, hogy átkeveredik más termőföldekre – nem fog hatni például a tuberkolózis kezelésére használt kanamicin) – de ez látszólag nem zavart senkit.

De nem csak a tanulmányokkal, hanem a hatóságokkal szemben is felmerülnek problémák. Az Európai Élelmiszer-Biztonsági Hatóság (EFSA) tagsága például nagy ívben tett az összeférhetetlenségi előírásokra: jó példa, hogy az igazgatótanács elnöke, Bánáti Diána az EFSA mellett részt vett az ILSI (International Life Sciences Institute) munkájában is. Ez utóbbi egy olyan szervezet, amely egy csomó élelmiszerbiztonsági tanulmányt legyárt, a kuratóriumi tagjai között pedig mindenféle élelmiszeripari és mezőgazdasági cég munkatársait lehet megtalálni. Olyan biotechnológiai cégeket is, mint a Monsanto, vagy élelmiszeróriásokat, mint a Nestlé. Ezek meglehetősen sokat profitáltak volna abból, ha az EFSA szemet huny az új élelmiszerek ilyen-olyan visszásságai felett. (Hasonló példa, hogy a méhállomány fogyásához vezető neonikotinoid-alapú rovarölőszerek ártalmatlanságát bizonyító “független” tanulmányt egy Humboldt Fórum nevű kutatóközpont állította elő, amit a Bayer, a Syngenta és pár másik, az ügyben érdekelt multi támogatta – Bové erről is ír.)

A lobbi az korrupció?

Brüsszel a világ egyik legnagyobb lobbicentruma. Bové becslése szerint a mostani 751 képviselőre kb. 15 ezer lobbista jut, azaz képviselőnként húsz (mások ennél tovább mennek és több, mint 30 ezerre becsülik ezt a számot, azaz képviselőnként negyvenre).

Persze ezeknek a lobbistáknak nem mindegyike a sátán gyermeke. Vannak, akik a környezetet védenék vagy munkavállalói jogokat próbálnak meg érvényesíteni, mások meg a közelébe se mennek az európai intézményeknek, csak ülnek egy gép előtt, és küldik a képviselőknek az információs anyagokat, amelyek pár oldalban foglalnak össze egy-egy komplexebb problémát. Ppéldául, hogy milyen hatásai lehetnek egy újonnan kifejlesztett vetőmagnak, növényvédőszernek vagy piaci szabályozásnak – persze a számukra kedvező oldal érveire fektetve a hangsúlyt. Hogy könnyebben fogyasztható legyen az anyag, aláhúzzák a lényeget, kiemelik a legfontosabb három pontot, hogy a képviselőnek könnyebb legyen adott helyzetben döntést hozni - néha aztán a segítőkészségben egészen addig mennek, hogy megírják a képviselők helyett a szöveget. Erre főleg akkor hagyatkoznak a képviselők, ha olyan témában kell döntést hozniuk, ami korábban nem tartozott a szakterületeik közé...

Persze ha valaki lobbista lesz, akkor munkáltatója már eleve elvárja, hogy hozzáférjen bizonyos infókhoz, és ismerjen egy-két meggyőzhető embert. Egy egykori lobbista például elmesélte nekünk, hogy amikor (EU intézményben töltött gyakornoksága után) állásinterjúra ment egy lobbicéghez, ott nem csak a korábbi uniós tapasztalata tűnt fontosnak, de interjúztatói arra is kíváncsiak voltak, jár-e csütörtökönként bulizni a Place du Luxembourgra, az Európai Parlament előtti térre, amelynek kocsmáiban hetente egyszer összegyűlnek a gyakornokok, az európai parlament fiatal asszisztensei, és persze a lobbisták, hogy lerészegedjenek, ismerkedjenek, és megpróbáljanak információt kinyerni egymásból.

Egy bizottság-közeli forrásom egyszer azt mondta, „a lobbi nem ugyanaz, mint a korrupció”, és ebben nyilvánvalóan igaza is van, de a határ néhol nagyon is képlékeny, az intézményrendszer pedig nem feltétlenül akar tenni annak érdekében, hogy gátat szabjon az érdekérvényesítés tisztességtelen formáinak.

Az Európai Bizottság új elnöke, Jean-Claude Juncker persze hivatalba lépve ígéretet tett – feltehetőleg a Luxleaks-botrány miatt, amelynek lényege, hogy Juncker több multinak is kedvezővé tette luxemburgi miniszterelnökként az Európai Unióban való adófizetést –, hogy gátat szab a lobbizásnak, és kötelezővé teszi a Bizottság magasrangú hivatalnokai számára, hogy nyilvánosan hozzáférhető naplót vezessenek minden találkozójukról (még ha ez nem is zárja ki, hogy egy puccos étteremben teljesen véletlenül belebotoljanak valami nagyvállalat képviselőjébe, és pár szót váltsanak arról, miképpen lehetne esetleg az uniós szabályozást valamelyest kedvezőbb irányba hajlítani). Ezen naplók alapján az újonnan indult brüsszeli Politico magazin nemrég végignézte, az Európai Bizottságon belül mely területek a legkedveltebbek a lobbisták körében. Az első helyen a kommunikációs technológiák végezték, ezt követte az energia, a transzport, a belső piac és ipar, valamint a környezet.

És akkor jöjjön egy durva sztori

Bizottsági forrásunk azt is mondta, neki az a tapasztalata, hogy a lobbisták mintha csak későn ébrednének fel, és akkor kezdenek el lobbizni, amikor már minden el van döntve.

Bové könyve viszont hoz egy példát arra, hogy soha sem késő. A történet valahogy így hangzik: a dohányzás értékesítését szigorító dohányirányelv már szinte kilövésre készen állt a Bizottságon belül, amikor a témával foglalkozó máltai biztos, John Dalli egyik pillanatról a másikra lemondott hivatalából. Mint utólag kiderült, a bizottság korábbi elnöke, José Manuel Barroso szólította fel, hogy azonnal távozzon, mivel korrupció gyanújába keveredett: az Európai Csalás Ellenes Hivatal (OLAF) eljárást indított ugyanis ellene, mivel úgy hírlik, 60 millió eurós kenőpénzt kért annak érdekében, hogy a snüssz nevű, füstmentes (az ajkak mögött, az ínynél felszívódó) dohányterméket ne korlátozza az említett irányelv.  

Bové hosszasan ecseteli, miképpen derült ki, hogy Dallit feltehetőleg tőrbe csalta a dohánylobbi: Dalli állítólag kétszer találkozott lobbistákkal, egyszer meghallgatta, mit is akarnak tőle, másodjára meg ő mondta be állítólag az említett összeget – később kiderült, a második találkozó meg se történt, csak a lobbisták állították, hogy egy találkozón kenőpénzt kért tőlük.

Hogy Dalli gyanúba keveredett, az részben annak is köszönhető, hogy az OLAF kétes eredetű bizonyítékokra (például a lobbisták vallomására) hagyatkozott. Ez pedig gyanús, véli Bové, hisz az OLAF és a dohányipar között egy ideje már volt egyfajta kötődés.

Az egész azzal kezdődik, hogy míg Amerikában a Master Settlement Agreement keretében (46 állam dohányzással kapcsolatos kárai miatt) a legnagyobb dohányipari szereplőknek 206 milliárd dolláros büntetést kellett fizetniük, és onnantól kezdve a hatóságok szigorúbban szabályozták a cigaretta reklámozását is.

Ezzel szemben az Európai Unióban kicsit zavarosabb volt a sztori. Itt az ezredfordulón az EU és tíz tagállama panaszt emelt a Philipp Morris ellen, mivel az tudatosan látta el cigarettával a csempészhálózatokat, hogy az olcsó cigin keresztül szoktassa rá a fiatalokat a dohányzásra. A dohányipari szereplők ekkor kilobbizták, hogy a felelősségre vonás helyett 1,2 milliárd eurós önkéntes hozzájárulást fizessenek az OLAF-nak. Ez azt jelenti, hogy az OLAF részben a dohányipar  pénzéből finanszírozta a működését, így nehezen tudott a dohányipari kérdésekben objektíven dönteni. Így volt ez Dalli kivizsgálásakor is.

Ráadásul a fent említett Philip Morris közös céget alapított a Swedish Match nevű sznüff-gyártóval, hogy az unióban népszerűsítsék dohánytermékeiket. Csak hogy érthetőbb legyen: a Swedish Match vádolta meg korrupcióval Dallit, miközben a Philip Morris pénzelt a korrupcióval foglalkozó hatóságot.

(Azt, hogy a Philip Morris miképpen próbálta meg elhalasztani, a számukra bevételkieséseket is ígérő határozatot, és hogyan lobbizott az EP-képviselőknél, akik végül megnyirbálták a javaslatot, a Guardian is megírta).

A gépezetben volt még egy fontos láncszem, egy Michel Petite nevű  jogi tanácsadó, aki a Swedish Matchnek adott tanácsot arról, hogyan kell eljárni az állítólagos vesztegető kapcsán, pár évvel korábban viszont a Bizottság munkatársaként egyeztetett arról, hogy miképpen tegye majd jóvá a Philip Morris a fentebb említett csempészügyet. Itt jön képbe az úgynevezett

forgóajtó jelenség,

ami azt jelenti, hogy egy csomó volt uniós alkalmazott (sokszor nagyon szenior személyek, akik a törvényhozás legmagasabb szintjeit is ismerik), egyik pillanatról a másikra egy lobbicégnél találják magukat. Hasonlóra példa Gerhard Schröder német ex-kancellár, aki leköszönve hirtelen e Gazprom felügyelőbizottságában találta magát, vagy az úgynevezett „kaviárdiplomácia”, amit Azerbajdzsán művel, hogy magához csábítsa az Európa Tanácstól a megfelelő szociális hálóval rendelkező embereket. Vagy ők maguk hozzák létre saját lobbicégüket, hogy a régi haverokat győzködhessék a multik megbízásából.

Bové név szerint is megemlít több ilyen magasrangú hivatalnokot. Volt, aki az EU-intézmények után helyezkedett el lobbicégeknél, hogy ott kamatoztassa az intézményi tapasztalatait, mások olajcégeknél eltöltött évek után kötnek ki a Bizottságnál, ahova nem csak a versenyszellemet hozzák magukkal, hanem a multibarát szemléletet és az egykori kapcsolatrendszerüket.

De a lobbista szemlélet erősödéséhez vezethet az is, ha a tagállamok túlnyomó többsége saját nemzeti érdekeit próbálja érvényesíteni. Még akkor is, ha szembemennek Európa érdekeivel. Így például a lengyel kormány a lengyel elnökség idején a fejébe vette, hogy rááll a durván környezetkárosító palagáz-kitermelésre, ezzel csökkentve függőségét az orosz gáztól. Hogy sikerrel járjon, megbízta a Burson-Marsteller lobbicéget, hogy félmillió euróért cserébe próbálja meggyőzni a többi uniós ország képviselőit, hogy a palagáz igenis hasznos dolog (persze a másik oldalon is pörög a dolog: a Gazprom nagyobb összegeket fizet ugyanis a G+ nevű lobbicégnek, amelynek egyik alkalmazottja ráadásul nemrég házasodott össze Federica Mogherini külügyi biztos szóvívőjével).

Egy másik, Bovénál gyakran visszatérő téma az agrártámogatásoké, itt is az figyelhető meg, hogy a képviselők többsége, a legerősebb hazai érdekcsoportokat védve újra meg újra megakadályozza, hogy csökkenjen a legnagyobb földbirtokok után járó agrártámogatás, amely többek között a Mészáros Lőrinceket gazdagítja, miközben a kistermelők érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyja. Ez a rosszul felfogott nemzeti érdek valójában csak egy elit privilégiumait konzerválja, miközben hosszú távon alássa a közös agrárpolitika legitimitását is. Bové könyve jó példa arra, hogy Magyarország nélkül is van egy csomó necces dolog az Unióban; csupa önérdek és rövidtávú gondolkodás (a magyar demokrácia állapota csak egy nagyon marginális téma a brüsszeli irodákban). Kormányunk erre csak rátesz még egy lapáttal, amikor Budapesten parádéztatja Putyint, és nyíltan rendeli alá oligarchák igényeinek a gazdaságot és a politikát.