A januári görög voks óta feltehetően nem volt olyan szavazás, amire ennyire figyelnek Európában: Spanyolország választ, méghozzá autonóm parlamenteket és helyi önkormányzatokat. Sokak szerint ez ugyan csak az év végére várható törvényhatósági választás első fordulója, és még sosem volt ennyire bizonytalan és ennyire izgalmas a voksolás kimenetele.

És hogy miért fontos ez Európának? A spanyoloknál is erősödik a konszenzus, amely szerint elhibázott az eddigi válságkezelés, a jóléti állam inkább megerősítésre szorul, mint kiárusításra, és az egyik legimpozánsabb új erő, a Podemos, tényleg valami gyökeresen másfajta politikai működést szeretne megvalósítani. Összeszedtük, amire szerintünk érdemes lesz figyelni.

Először is nézzük, mi bonyolítja az összképet!

A helyi önkormányzatokat az egész országban megújítják, de a 17, nagy önállóságot élvező autonóm régióból most csak 13 parlamentet cserélnek le, és olyan politikailag fajsúlyos helyeken, mint a két legnépesebb régióban, Andalúziában és Katalóniában csak helyi önkormányzatokat választanak. Az alábbi ábrán a 2011-es önkormányzati voks eredménye látható:

A bal csücsökben fehérlik Galícia, jobbra Katalónia, középen fenn a picike, de politikailag szintén fontos Baszkföld: itt most nem lesz tehát új parlament. Az andalúzoknál az előrehozott választásokat egy hónapja ugyan nyerték a szocik, csak épp azóta nem sikerült kormányt alakítaniuk – ahogy látjuk majd, ez a sors várhat vasárnap után több régióra is.

Ahogy a kék szín is sugallja, 4 éve szinte mindent vittek, történelmi győzelmet aratva a néppártiak (Partido Popular, PP), nemcsak a tartományban leadott voksok többségét (ez látszik az ábrán), hanem 34 megyei fővárost (míg a szocik 23-ból csak 9-et tudtak megtartani), és szinte minden autonóm parlamentet is; csak Asztúria maradt vörös. Ahol nem ők nyertek, ott testvérpártjaik (Navarrában), vagy a helyi jobboldali nacionalisták (Katalóniában és Baszkföldön), akiknek hegemóniája szinte töretlen Franco halála óta. (Igen, a Spanyol Királyságban vannak jobb- és baloldali nacionalisták is, sőt akadnak további alkategóriák is...)

Újak, régiek és bizonytalanok

Ha sokak szerint ezek lesznek 1978, az új alkotmány, és a demokrácia újjászületése óta a legfontosabb választások, az azért van, mert két új formáció megjelenése miatt megdőlni látszik, az eddig megszokott, alapvetően 2 váltópártra épülő struktúra. (A választási rendszer annyiban hasonlít a brithez, hogy abszolút előnyt élvez a két első helyen végzett párt, másodsorban pedig a regionális erők – a legnagyobb vesztesek az országos hatótávolságú, de 3-4. pozícióba szorulók, ahol egy voks a töredékét éri csak annak, amit a nyerteseknél.)

A kormányzó PP és az ellenzéki szocialista párt (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) mellett tehát megjelent a baloldali Podemos (’képesek vagyunk rá’): a spanyol Szirizának is nevezett, tavaly alakult formáció a négy éve indult tiltakozó mozgalmakból nőtt ki, és radikálisan fordítana az ország szekerén, ahogy a politizálás módján is (róluk többek között itt írtunk korábban). Másrészt pedig a jobboldalinak tekintett, de magát progresszívként is definiáló Ciudadanos (’polgárok’), amely Katalóniában alakult még 2006-ban, de most először indít jelölteket az egész országban.

Ezzel összefüggésben sosem volt még ilyen magas – 30 és 50% közötti – a bizonytalan szavazók aránya, azaz sosem voltak ennyire bizonytalanok maguk a közvélemény-kutatások is, amelyek ma nagyjából azt jósolják, hogy a PP ugyan az élen végezhet a legtöbb tartományban, de szövetségesekre lesz szüksége a sima többség megszerzéséhez.

Több régióban, ahol évtizedek óta kétpárti parlament van, sokkal plurálisabb lesz a kép, annál is inkább, mert a szondázók szerint hiperaktívak lesznek az új pártokat szívesebben választó fiatal szavazók, ahogy az új erők által mozgósított hagyományos tartózkodók is. Az tehát biztos, hogy a lényegében kétpárti rendszernek befellegzett spanyoléknál, csak az a kérdés:

Mekkorát bukik a két nagy párt?

Az előrejelzések szerint a szocialisták nagyobbat, pontosabban a 2011-es bukta után tovább süllyednek, ahelyett, hogy profitálnának a kormányzó PP népszerűtlenségéből. Pláne ott, ahol a baloldali alternatívának volt ideje kiforrni a különféle mozgalmakban és műhelyekben, és ahol a szocialisták stratégiai okokból vagy szimpla böszmeségből lemaradtak a lokomotívról: így pl. nagy égés várható Katalóniában és Navarrában.

A szocik ugyan kevésbé korruptak, jobban ragaszkodnak az állami szolgáltató rendszerekhez, és némileg fiatalították a vezetői gárdát, de ma is nagyrészt diszkvalifikálja őket a 2004-2011 közötti kormányzásuk második etapja, amikor lényegében Brüsszel és Berlin sorvezetője alapján kivitelezték a társadalmi károkat csak súlyosbító megszorító politikáikat. Bár azóta sor került néhány nagyon kései bocsánatkérésre, de a stratégia lényegi felülvizsgálatára nem, és mivel potenciális szavazóikat ez nemcsak nem elégíti ki, de ráadásul sokhelyütt komoly riválisuk akadt, mi is arra fogadnánk, hogy a PP-nél gyengébben teljesítenek majd. (A mélyebb okokról itt írtunk korábban.)

Az utolsó szondák szerint a PP sok helyen még tartotta magát, de a finis feszültségében azért még bevetette legfőbb tömegpusztító fegyvereit: a terrorizmusveszélyt és magát José María Aznar exkormányfőt, aki véres kardként hordozta körbe a figyelmeztetést: Nem jöhet vissza a baloldal! (Amire Pablo Iglesias, a Podemos főtitkára meetingjén elénekeltette a Csillagok háborújának birodalmi himnuszát.)

Kérdés, hogy a néppárt kiábrándult szavazóinak mekkora része dönt az otthon maradás mellett, és hányan igazolnak át a fiatalos, bár kissé tapasztalatlan Ciudadanoshoz.  A néppárt támogatóinak a kemény magja a politikából profitáló szűk klientúrán kívül a felső és a felső-középosztály, illetve az ideológiailag jobbra és jobbszélen elhelyezkedő csoportok – nekik szólnak a rendpárti, nacionalista-soviniszta, olykor xenofób, olykor Franco után nosztalgiázó, ultrakatolikus politikák, és persze a katalán- és baszk-bashing.

De megelégednek-e ennyivel a válság vesztesei, vagy azok, akiknek már elegük van a mindennapi korrupciós hírekből, a PP esetében ugyanis az is alapkérdés, hogy:

Visszaütnek-e végre a több éve folyó korrupciós ügyek? (Madrid és Valencia)

Ezek nagyrésze már a bírósági fázisba is eljutott, és elsősorban a Néppártot érinti, amelynek több tucat, sokszor magas rangú képviselője ellen folyik eljárás, többeket már vád alá is helyeztek, vagy már börtönben is vannak, többek között a párt eddigi pénztárosai. A leghírhedtebb, az ún. Gürtel-affért vizsgáló bíró nemrég hivatalos vádiratában szögezte le, hogy a korrupciós hálózat haszonélvezője volt a párt. A korrupciós ügyek (ezekről bővebben itt, vagy itt vagy itt olvashatsz) több önkormányzatnál módosíthatnak az eredményen, de a legsúlyosabban érintett területek Valencia és Madrid tartomány, illetve maga a főváros, ahol a PP egyik nagy öregje, Esperanza Aguirre úgy vívja élete talán utolsó nagy csatáját, hogy napról-napra jelennek meg kompromittáló információk férje közbeszerzésekhez köthető áldásos tevékenységéről.   

Mit tud hozni a helyi szinten jobban bejáratott jelölteknek sok előnyt tartogató választásokon a két új csapat?

A májusban született közvélemény-kutatások alapján a Podemos gyengébben teljesít, mint az utóbbi hónapok országos előrejelzéseiben, ahol rendre első-második formációként jelent meg. Ennek okát kereshetjük abban, hogy az egy éve alakult pártnak mennyire sikerült beágyazódnia  a helyi progresszív erők mozgalmaiba – van ahol szinte egyáltalán nem (Navarra), de ezzel együtt a Podemos mozgósítása és 10-15%-a döntő lehet a baloldali hatalomátvételben. Van, ahol pedig olyan kollektív platformok jöttek létre az elsősorban a négy éve indult, „Valódi demokráciát most!” vagy 15M néven futó mozgalom hajtásaiból, helyi civilekből és pártokból, amelyek meggyőzőbb alternatívának bizonyultak – erre példa Barcelona és Madrid, amelyekről alább részletesebben is lesz szó.

A Ciudadanos (C’s) mögött – amely 10 nap alatt majd 60 személyt volt kénytelen visszaléptetni, korrupciós ügyek, szélsőséges megnyilvánulások vagy más gondok miatt – nem áll olyan mozgalmi háttér, mint a Podemos és társai mögött. A párt vezetője, Albert Rivera csak most a kampány során ismerkedett meg egy sereg jelölttel személyesen. Ez a nyers kelt tészta-jelleg viszont arra jó lehet, hogy a párt elszippantsa a PP és a PSOE kiábrándultjait is, lecsípve az eddigi centrumpárti, antikorrupciós párt táborából is, plusz azokat megszólítva, akik ugyan újat szeretnének, de a Podemos radikalizmusa elijeszti őket.   

A jövőképet némileg az is bizonytalanná teszi, hogy a Ciudadanost ugyan az utolsó pillanatig minden elemző jobbpárti koalícióra gondolta hajlamosnak, Rivera pártelnök a finisben közölte, hogy „ő nem jobboldali”, és azt is megpendítette, hogy ahol a PSOE hajlandó elfogadni a feltételeiket, pl. az antikorrupciós témakörben, ott akár velük is tárgyalnának, ahogy tették ezt amúgy Andalúziában. (A Podemos és társai előre jelezték, hogy nem támogatnak jobboldali kormányt.)

Ezek a paktumok, amelyek az új pártok szerint ezúttal majd a programon és nem jelöltek csereberéjén múlnak, döntőek lesznek a novemberre várható törvényhatósági választások alakulásában, és még számos meglepetést tartogathatnak. Kiderül majd, kinek fontosabb a hatalom, mint az eddig hangoztatott elvek, és ki az, aki valóban sikeres kompromisszumokat tud kötni. Kiderül, hogy a Ciudadanosnak inkább jobbra húz-e a szíve, vagy az, hogy a szocialistákat inkább velük, vagy inkább az eddig túl radikálisnak tartott Podemosszal hajlandóak szövetkezni.

Valóban furcsa lenne, ha az imázsát a korrupció elleni harccal szembeni megújulásra építő Ciudadanos most szövetséget kötne a korrupciós ügyekben leginkább megtépázott néppárti csapatokkal, pl. Madridban vagy Valenciában (az utóbbi tartományban ezt már ki is zárták,a PP ezzel egyik legerősebb bástyáját veszíti el). Ahogy az is aláásná az eddig az oktatás fejlesztését és egészségügy vagy más alapvető közszolgáltatások megőrzését ígérő retorikát, ha a Ciudadanos szövetkezne azokkal, akik nemcsak idáig építették privatizálásra és megszorításra a kormányzásukat, de az EU-nak adott ígéreteik alapján feltehetően a jövőben is erre készülnek.

A paktumok fontosak lehetnek abban is, hogy az újak jelezzék, valóban kormányozni szeretnének és felelős, dialógusra képes erők kívánnak lenni – de az elhibázott kompromisszumok a ma még friss ropogós lelkesedést is alááshatják. Az izgalmak 2. fordulója tehát majd hétfőn kezdődik.

Végezetül pedig két kedvencünk, Ada y Manuela:

A legszebb és legnagyobb figyelmet kapott kísérletek élén két nő áll, egyikük Barcelonában Ada Colau, egy közismert kilakoltatás ellenes mozgalom volt szóvivője, a másikuk pedig egy volt bírónő, a tinédzser kora óta emberi jogi aktivista Manuela Carmena.

Madridban egy hét alatt 8 pontos hátrányt hozott be a polgármesteri székbe az idén 71. évét betöltő, a baloldalnak ifjúkorától, még Franco idejéből elkötelezett „Manuelát” jelölő Most Madrid (Ahora Madrid) koalíció, ahol a Podemoson kívül a Ganemos (’nyerjünk!’) csapatát és további baloldali illetve civil formációkat találunk. A kampány előtt nem túlságosan ismert Carmena ellenfele a PP egyik emblematikus héjája, Esperanza Aguirre, aki majd 10 éven át kormányozta a régiót, ma pedig leginkább arról ismert, hogy a helyben feltárt korrupciós hálózatokban a legközelebbi munkatársai is érintettek – többen, így például volt helyettese is börtönben csücsül. Miközben Esperanzának még a párton belül is sok ellensége van, Manuela Carmena atipikus kampánya óriási siker, annak ellenére, hogy a PP büdzséjének kb. századrészéből, mindössze 200 ezer euróból folyik, amiből 150 ezret lakossági minihitelekből finanszíroznak, és év végéig ígérnek visszafizetni. (A Podemos egyik alaptétele, hogy a bankok felé való eladósodás kulcskérdés abban, hogy a pártok aztán jobban ügyelnek a pénzügyi szektor érdekeire, mint a polgárokéra.)

A felébredt lelkesedést leginkább az érzékeltetheti, hogy 5 napja több száz művész indított spontán és önkéntes kampányt a Most Madrid és a jelölt mellett, dalok születtek Manueláról (aki korát leszámítva valóban mindenben az ellentéte Aguirrének) – és főleg portrék, szerzőik között elismert grafikusokkal, felébresztve a politikailag elkötelezett művészet legszebb spanyol hagyományait : Madrid megérdemli Manuelát, Madrid Manuelával és hasonló üzenetek terjednek az emberi jogi díjjal is elismert bírónőt népszerűsítve. Csütörtökön 1500 érdeklődő kiszorult egy olyan meetingről, ahova csak 800-an fértek volna be, és nőmozgalmak jelentős képviselőit vitte színre, de a kampány által keltett lelkesedés, ez talán a legmeglepőbb, rengeteg pozitív érzelmet szabadított fel, mintha ezzel is felszínre kerülne, milyen megvetéssel, gőggel és közönnyel viszonyult az eddigi néppárti vezetés (sokak benyomása szerint legalábbis), a polgárokhoz.

A Most Madrid programja és jelöltjei – akárcsak a Podemos többi kísérlete – kollektíven került kidolgozásra, szakértők bevonásával és több lépésben történt szavazással – a sürgősségi intézkedések között olyasmiket találunk, ami valóban a Sziriza programjára emlékeztet: az alapvető lakhatási szolgáltatások biztosítása mindenkinek: a kilakoltatások és a privatizáció felfüggesztése, a közmű szolgáltatások visszaállítása, az alapvető egészségügyi ellátás biztosítása.

Hasonló folyamat játszódik Barcelonában, a 15M mozgalom másik bástyájában is. Itt a két generációval fiatalabb Ada Colau, a kilakoltatás ellenes mozgalom közismert ex-szóvivője – aki többek között azzal került be a hírekbe, hogy bűnözőknek nevezte a pénzügyi szektor képviselőit a parlamentben – a közvélemény-kutatások szerint már veri is a jobboldali konzervatív-nacionalista polgármestert.

Bármelyikük győzelme felérne egy földrengéssel – a listájukon szereplők túlnyomó része, ha nem is most debütál a politikában, de nem volt még jelentős pozícióban, és céljuk mindkét esetben az, hogy tárgyalásos folyamatban új alapokra helyezzék az önkormányzati működést, a városlakók, a leginkább rászorulók, és a közszolgáltatások védelmét rakva előtérbe. Colau pl. felfüggesztené az együttműködést azokkal a bankokkal, amelyek folytatják a kilakoltatásokat (az intézmények nagy részének már így is jelentős portfóliója van üres lakásokból), és szeretné elérni a jelentős profittal működő közmű cégeknél, hogy ne kapcsolják ki a szolgáltatásokat a rászoruló adósoknál.

Konklúzió gyanánt annyit mondhatnánk, hogy bárhogy is alakulnak vasárnap este a konkrét számok, két alapvető hegemónia biztosan megtörik Spanyolországban.

Az egyik a váltógazdaságban üzemelő 2 nagy párt hegemóniája, az “amint beül a hatalomba nagyjából azt csinál, amit akar” gyakorlata. (Ha pedig mégis nagyon megszorulnának – pl. mert gyorsan tető alá kell hozni egy alkotmánymódosítást, a deficitre vonatkozó európai varázsszámokkal, vagy el kell fogadni egy szabadságjogokat nyirbáló terrorizmusellenes törvényt - akkor a PSOE számíthat a PP-re, és vice versa.)

A másik a gazdasági, uniós és a demokratikus válságra nyújtott megoldásoké: a spanyol választók többsége feltehetően azt üzeni majd vasárnap Brüsszelnek, Berlinnek, de Frankfurtnak is, hogy nem ért egyet az eddigi játékszabályokkal. Az országukra többé-kevésbé ráerőltetett megszorítások és „strukturális reformok” sem hatékonyabbá, sem igazságosabbá, sem méltányosabbá nem tették a rendszert, sőt, aláaknáztak sok olyan értéket, amelyre a spanyolok büszkék voltak.

Olyan politikusokat szeretnének, akik nem egy rossz rendszer fennmaradásáért dolgoznak foggal-körömmel, mutyit mutyira halmozva, inkompetenciájukat pofátlansággal, lapos frázisokkal és klientúra-építéssel leplezve, hanem akik valóban a polgárokat és a közérdeket képviselik.

Az pedig, hogy a hegemón hatalmak, a „Birodalom” – hogy Pablo Iglesias poénját továbbvigyük –, döntő csatát veszít-e vasárnap, majd a következő hetekben és hónapokban műsorra kerülő újabb epizódokból derül ki.