Vasárnap olyan baloldali koalíciók nyertek a spanyol helyhatósági választásokon Madridban és Barcelonában is, melyek egyik fontos üzenete a szegényekkel való szolidaritás és a megszorítás ellenesség volt. Alig fél éve Görögországban a megszorítások ellen küzdő Sziriza nyerte a görög választásokat. A brit választások legnagyobb meglepetése a Skót Nemzeti Párt (amelynek sikere mondjuk nyilván a skót függetlenségi törekvéseknek is köszönhető), és a semmiből 5%-ot szerző zöldek is a megszorítás ellenességet tűzték a zászlajukra. Az elmúlt évek az európai politikában az új baloldali pártok előretöréséről szóltak, a svéd feministáktól, a szlovén anarchista baloldaliakon keresztül, a horvát elnökválasztás 21 éves kilakoltatásellenes aktivistáján át, aki 20%-kal lett harmadik. Míg Európában a 2008-as válságra létezik olyan válasz, ami a szolidaritást, a jólétet és a humanista államot tartja szem előtt, addig Magyarországon nem jutunk tovább az Orbán-ellenességnél.

Persze a Szirizáról vagy a spanyol Podemosról sem tudjuk most megmondani, hogy sikeresek lesznek-e hosszú távon ezek a vállalkozások, de azt tudjuk, hogy választási sikereket tudnak elérni, baloldali hatalomváltást, és ezzel az igazságosság fontosságát tudják előtérbe tolni. A mára kiüresedett baloldali pártok szavazóinak jó részét fel tudták szívni, és az idegengyűlölő, rasszista, néhol homofób szélsőjobboldali pártokkal szemben alternatívát mutatnak Európában.

A spanyol Podemos és a hasonló pártok üzenete nyilván bonyolult, de a lényeg egyszerűen összefoglalható. Nem adjuk a jóléti államot és elutasítjuk, hogy a fiskális szigor politikája és a megszorítások kivezetnek a válságból. A recept másik eleme pedig a demokrácia újraértelmezése oly módon, hogy visszatérnek ahhoz a mára eltűnni látszó elképzeléshez, amelyben az állam és így a választott képviselők feladata olyan feltételek biztosítása, amelyek minél több ember megélhetését, boldogulását teszik lehetővé, és fenntartják azt a védőhálót, amely egy szintnél senkit nem enged lejjebb csúszni. Teszi ezt humanitárius okokból, de azért is, mert a közjó szempontjából ez a leghatékonyabb, végezetül pedig azért, mert demokráciáink egyik legfontosabb pillére a szolidaritás, ami szerint valóban nem hagyunk senkit az út szélén.

Ezek a pártok rendelkeznek saját válságértelmezéssel, és ebből következő ellenségképpel, meg tudják nevezni a 2008-as válságért, és az utána következő megszorításokért felelős, helyi és uniós vezetőket, a kikényszerített reformokat, bankmentő- és megszorítócsomagokat. Meg tudják nevezni azokat a jobboldali és baloldali vezetőket, akik felelősek a válságért, és nyilvánvalóan ellenséget is fabrikálnak belőlük.

De ezek a pártok alapvetően azért sikeresek, mert politikai entitást tudnak faragni a lecsúszókból, a szegényekből és a középosztályból azzal a vízióval, ami a jóléti állam fenntartásáról, a demokrácia új lehetőségeiről szól. Amit elutasítanak az érthető, érthető mert abból következik, hogy mit akarnak tenni az országukkal, és nem azért akarnak valamit tenni, mert mondaniuk kell valamit, mi lesz azután amit elutasítanak. Előbb jut eszünkbe róluk a jólét akarása, mint a Jobboldali pártvezérek utálata.

Magyarországon ezzel szemben a baloldali térfél pártjai egyelőre erre nem képesek. A közleményekben, sajtótájékoztatókon, akciókban, programokban előrébb való az Orbán-ellenesség, mint a társadalmi vízió. A hatalompolitikai elképzelésekben pedig nem azzal találkozik az állampolgár, hogy neki miért lesz jó, hanem azzal, miként lehetséges leváltani Orbánt.

Ezzel pedig lehetetlenné válik az, hogy a valódi elégedetlen csoportok képviselőivé váljanak ezek a pártok. Nem tudják még felépíteni azokat az identitásokat, amelyek ezeknek a lecsúszó társadalmi csoportoknak is az identitásai, és ezért nem is tudják megszólítani, politikai erővé formálni őket. És pontosan ezért arra sem képesek, hogy erős alternatívát adjanak a rendszerrel szemben.

Pedig ott van ezekben a pártokban is - vagy a pártok egy részében, vagy a párttagok egy részében - a jólét megadásának kívánása, ezeknek az elveknek a tisztelete, sőt egy részük pont ezeket az elveket akarja érvényre juttatni, de úgy tűnik nem tudnak kitörni a politika megszokott kerékvágásából (ahogy ennek a cikknek a szerzője sem sokszor). És amíg a véleményvezéreknek, és az ezeknek a pártoknak legalább megjelenést adó médiák számára az Orbán-ellenesség, és a kormány leváltásához egyedüliként üdvözítő hatalompolitikai egyezkedés az érthető és megfogható politikai tartalom, amelyről beszélni akarnak, a helyzet nem is fog változni.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!