„A kortárs művészet a közvélekedéssel ellentétben nem lila köd (…) Éppen ellenkezőleg: azt jelenti a kortársság, hogy a művészek ma központi problémákról, kérdésekről, ma érvényes megszólalásmódokon, képi világgal és gondolatvilággal a ma embere számára akarnak mondani valamit. Az OFF-Biennálénak az a tétje és a lényege, hogy ezt a gondolkodásmódot megmutassuk.” (kulturpart.hu, Szókimondó, szenvedélyes és szabad)

A címben szereplő "hírek Seholországból" kép Gregory Sholette Hírek Seholországból: Aktivista művészet és ami utána van című esszéjéből származik

Vasárnap lezárult az OFF-Biennále Budapest (OFFBB), amelynek egyik legnagyobb sikere mindenképpen az, hogy a szervezők kommunikációs stratégiájának köszönhetően – az eseményeken és a médián keresztül –, hosszú idő óta most sikerült a legtöbb emberhez szólni (!) a kortárs kultúráról és a (képző)művészetről. Ez elismerésre méltó siker, viszont a nagyszámú elérésen túl fontos kérdés, hogy ez a jelenlét milyen képet mutatott a kortárs kultúra (társadalmi és politikai) szerepéről, valamint az, hogy a rendezvény-sorozatnak milyen célokat sikerült megfogalmaznia, és azt kiknek a nevében tette.

Magyarországon jelenleg a kortárs kultúrát és főként a kortárs (képző)művészetet egy nagyon szűk értelmiségi réteg uralja: ők azok, akik alakítják, meghatározzák, véleményt formálnak róla és mindemellett ők – szinte egyedüliként – a haszonélvezői is. Nem csoda, hogy a többség számára a művészet nem más, mint „lila köd”, elitista szórakozás. Valóban ez az általános közvélekedés, és egyben a kulturális terület egyik legnagyobb problémája is. Ennek ellenére szereplői általában önkritika nélkül igyekeznek kezelni a kialakult helyzetet: többségük abból az alapállításból indul ki, hogy az emberek azok, akik nem elég befogadóak és nyitottak a kortárs kultúrára, semmint fordítva. A hozzáférés kérdése ugyan nagyon trendi fogalommá vált az elmúlt időszakban, de sajnos olyan gyakorlatból nagyon keveset találni, amely valóban a marginalizált társadalmi csoportok kultúrához való hozzáférését próbálja aktívan megvalósítani. Például az OFFBB általános stratégiájában is sokkal fontosabbnak tűnt a művészetet anyagilag is pártolni képes (felső)középosztály megszólítása, hiszen általuk teremthető meg az a civil mecenatúra, amelyre állami források híján a kortárs művészet támaszkodhat. A marginalizált csoportok elérése értelemszerűen nem ígér ilyen perspektívát, így ők ugyanúgy kirekesztettek maradtak.

AZ OFFBB ugyanakkor a számos nem-hagyományos helyszínnek köszönhetően – ha társadalmilag nem is annyira széles körű, de – változatos közönséget ért el. Sorozatunk szempontjából sem elhanyagolható az együttműködésük a Gólyával és Aurórával, mely helyek indulásuk óta folytatnak kulturális tevékenységet leginkább a zene, a film, az előadó-művészet és a politikai vitakultúra területén. Képzőművészeti irányultságuk kevésbé hangsúlyos, aminek oka egyrészt térbeli (nem, vagy csak részben rendelkeznek annak bemutatására alkalmas terekkel), másrészt kulturális: nem otthonosak a folyamat-alapú, és a fizikai tereket nem elsősorban a bemutatás, mint inkább az együttműködés és a kultúra alakításának közös-, produkciós tereként felfogó kortárs művészeti gyakorlatokban.

Az elmúlt hetekben mindkét helyen megvalósultak az OFFBB-hez kapcsolódó kiállítások, előadások, beszélgetések. Az ott bemutatott projektek azonban – akárcsak maga az intézmény egésze – ezeket a kontextusokat elsősorban az állami kulturális terek alternatíváját nyújtó szabad és hozzáférhető helyszínekként, törzsközönségüket pedig potenciális közönségként értelmezte. A biennálé ötven helyszínének számos projektje között feltehetőleg találni ellenpéldát is, viszont a Gólya és az Auróra esetében sem valós együttműködésre, sem pedig olyan közös kulturális produkcióra nem nagyon akadt példa, amelyik megpróbálta volna a kortárs képzőművészet és kultúra mibenlétét és szerepét – legalább e viszonylag szűk közösségekkel együttműködve – újragondolni. Ez nemcsak azért lett volna időszerű, mert az ilyen típusú gyakorlatok alkotják a kortárs képzőművészet egyik legfontosabb szeletét világszerte, hanem az egészen speciális hazai kultúr- és társadalompolitikai helyzet miatt is, amely számos hátránya mellett kényszerítő erővel – ugyanakkor történelmi lehetőségként teremtette meg annak radikális újragondolási lehetőségét, „hogy mely gyakorlatokat tekintünk művészetnek, és melyeket egyéb társadalmi praxisnak...” (Somogyi Hajnalka). Egyedülálló esély kínálkozott a magyar képzőművészeti kultúra számára olyan új, hiteles együttműködési formák megteremtésére, amelyek az „egyéb társadalmi praxisokkal” együtt, megteremthették volna a részvétel és hozzáférés kulturális kereteit.

A művészeti diskurzusban a hozzáféréshez hasonlóan népszerű fogalom a társadalmilag elkötelezett – vagy társadalmilag érzékeny, részvételalapú stb. – művészet, ami gyakran ugyanannyira reflektálatlan is. Szinte egyáltalán nincs társadalmi és/vagy szakmai párbeszéd arról, hogy pontosan mit értünk ezen fogalmak alatt, hogyan definiáljuk ezt a típusú gyakorlatot, mit gondolunk művészet és társadalom viszonyáról és legfőképpen, hogy lehet-e aktív szerepe a kultúrának a társadalmi változásokban. Az OFFBB-nek sincs közösen kialakított álláspontja e kérdéskörben, miközben a kezdetektől fogva fontos társadalmi vállalások mentén szerveződtek (például “a művészeti civil szféra fejlesztése”), amelyek egyúttal – és nem véletlenül – a nyertes pályázataik legsarkalatosabb pontjai is. A probléma abban a feloldhatatlan ellentmondásban áll, hogy az a művészetfogalom, amelyre a biennálé is épít, kizárja és cinikusnak tartja azokat a gyakorlatokat, amelyek elkötelezetten hisznek a kultúra és művészet közvetlen, aktív társadalomformáló erejében és illetékességében ("Nem gondolom, hogy a művészet azzal tud igazán hasznos lenni a társadalomban, hogy direkt politizálássá válik vagy szociális munkaként egy bizonyos közösség életkörülményein próbál javítani.").

A probléma tehát nem azzal van, hogy az OFFBB olyan művészetfogalommal dolgozik, amelyik kizárja ezeket a praxisokat (hiszen bármely művészetfogalomnak megvan a maga létjogosultsága), hanem azzal, hogy ez miként egyeztethető össze azokkal a vállalásokkal és célokkal, amelyeket saját maga számára fogalmazott meg, milyen művészetdefiníció alapján húzza meg a határokat, azt kiknek a nevében teszi és az hosszú távon milyen következményekkel jár.

A (képző)művészet területén az egyik legnehezebb feladat – főként azok számára, akik a társadalmilag elkötelezett művészetről úgy gondolkodnak, hogy az valóban egy olyan gyakorlat legyen, amely az együttműködések révén társadalomformáló erővel tud hatni –, hogy a kultúrával és annak szerepével kapcsolatos félreértéseket és téveszméket („lila köd”, “elitista szórakozás”, “öncélú tevékenység”) lebontsa, első körben azokban az emberekben, akik potenciális együttműködői lehetnének ezeknek  a társadalom közös alakítását célzó gyakorlatoknak. A félreértések lebontásához szükséges stratégiákkal kapcsolatban a Harmadik Szektornak is számos kérdése, kételye van, miközben továbbra is:

1. nem hisz abban, hogy az aktuális magyarországi illiberális-nacionalista-etatista kultúra-modell egyetlen alternatívája egy hierarchikus-profitorientált-neoliberális szellemiségű kulturális berendezkedés;
2. nem hisz abban, hogy az állami forrásoknak az elmúlt években lezajlott kisajátítását követően a magyar képzőművészeti kultúra jövőjét kizárólag a for-profit galériahálózatra, a nagyvállalatok szponzorizációs hajlandóságára és a felső tízezer tagjaiból kikerülő gyűjtői potenciálra lehet és kell építeni;
3. nem hisz abban az elitista művészetfogalomban és gyakorlatban, amely a társadalmi folyamatokat közvetve – a szokatlanság és abszurditás eszközének az egyén gondolkodására kifejtett hatásán keresztül - reméli befolyásolni, elhatárolódik a közteret uraló politikumtól, miközben nem kérdőjelezi meg saját függőségét a tőkétől;
4. cinikusnak és etikátlannak tartja a civil emberi és anyagi források átirányítását azon tehetős réteg felé, akik a művészetben csak egy tőkebefektetési formát látnak;
5. nem hisz abban, hogy a civil társadalom formalizált közösségépítő panelek alkalmazásával, valamint korporatista menedzsment-technikákkal és szellemiséggel építhető;
   6. nem hisz abban a kulturális pozícióban, amely a forrásbiztosítás reményében elkerüli a konfrontatív politikai állásfoglalást.

***

1. hisz egy olyan társadalmi modellben, amely az elmúlt 25 év politikai elitjének történetileg meghatározott, két pólusú versengésén túllép, és a rendszerváltás óta felnőtt nemzedék élettapasztalataira építve meghaladja annak kettősségét, a befogadás, valós önszerveződés, horizontalitás, hozzáférés, részvételiség, társadalmi szolidaritás, valamint a nemzetköziség értékei mentén;
2. hisz az állam kultúrafenntartó felelősségében, ugyanakkor követeli az állami forráselosztási gyakorlatok oly módon történő átalakítását, ami a kulturális és gondolkodásbeli sokszínűséget és a széles körű hozzáférést biztosítja az ideológiai kirekesztéssel szemben;
3. olyan művészeti gyakorlat kialakulását kívánja elősegíteni, amely a politikai stratégiák kisajátításán keresztül aktív és közvetlen hatást fejt ki a társadalmi folyamatokra, és nemcsak a jól szituált, fizetőképes középosztály igényeit elégíti ki;
4. nem tartja cinikusnak azt a művészeti gyakorlatot, amely a rendelkezésre álló kulturális – szimbolikus és valós – tőkét társadalmi folyamatok alakítására fordítja;
5. hisz a kultúra és a civil társadalom egyéb szereplőinek spontán, személyes, aktív és tapasztalat-megosztáson alapuló együttműködésében;
6. hisz a művészet politikai illetékességében, a kultúrát a demokratikus berendezkedés helyreállítása és fenntartása egyik hatékony eszközének tekinti.

A hiányzó videórészletről:

Somogyi Hajnalka (OFFBB) 2015. május 13-án azzal a kéréssel fordult a Harmadik Szektorhoz, hogy a videósorozatunkból távolítsuk el a vele készült interjúrészleteket, mivel azok publikálására nem adott engedélyt.

Az előzmények: 2015 április 14-én jeleztük az összes interjúalanyunk felé, hogy 19-én online hozzáférést biztosítunk az előszerkesztett interjúkhoz, 22-ig várva észrevételeiket. Somogyi Hajnalka elfoglaltságára hivatkozva azt válaszolta, hogy ezek a napok számára nem alkalmasak. Erre való való tekintettel 2 nappal korábban, április 17-én küldtük el az anyagot, hogy több idő (6 nap) legyen a megtekintésükre. Visszajelzés hiányában, az emlékeztető emailünkre április 22-én az az egysoros válasz érkezett, hogy a megtekintés nem sikerült.

Tekintettel arra, hogy a felvétel interjú-helyzetben készült, nem a publikálási jóváhagyást, hanem észrevételeket vártunk volna, elindítottuk a tervezett időpontban a sorozatot, amelyben felhasználtunk vele készült részleteket is.

A Harmadik Szektor korábbi videói, írásai, illetve további információ itt.

Az OFF-Biennále válaszai a Harmadik Szektor felvetéseire itt.