Amikor 2011 tavaszán a „Konzervatív röpirat a magyar egyetem ügyében” című anyaggal elindult az Egyetemi Polgár szakpolitikai blog, még túlzó retorikának tűnhetett nyitó mondata: „A magyar egyetem ügye vesztésre áll…”

Négy viharos, a tényalapú vitákat jórészt nélkülöző felsőoktatási év után áttekintve a blog bejegyzéseit (no meg a helyzetet), úgy látszik, az ügy mostanra valóban elveszett: a drasztikus költségvetési támogatás-csökkentés; a célzott kampányokkal zajlott morális lejáratási akciók a hallgatói önkormányzatok és az egyetemek gazdálkodása ellen; a vargabetűket bejáró, kapkodó és gyakran önkényeskedő felsőoktatás-irányítás; az autonómia legnagyobb részének elvesztése; s mindennek megadó/önfeladó egyetemi tudomásul vétele ezt mutatja.

Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a magyar középosztály gyermekei változatlan erővel törekednek egyetemekre és főiskolákra; a felsőoktatás társadalmi percepciója továbbra is inkább pozitív; a kelet-európai térségen belül a magyar kutatók és professzorok teljesítménye kiemelkedő; az intézmények forrásbevonási képessége javult; hivatalos kormányzati szervek (KEHI, ÁSZ) voltak kénytelenek elismerni pl. az ELTE gazdálkodási fegyelmének működését; a műszaki pályákon már nem csak egyre több, de egyre jobb teljesítményű diák tanul tovább; nemzetközi szinten elismert és sikeres tudós vállalta a felsőoktatási igazgatás vezetését.

Ezekkel az ellentmondásokkal persze csupán visszaérkeztünk a kádárkori alapképlethez: a kisvilágokban viszonylag békén hagyott egyéni érvényesülés, amit rendszerszintű versenyképtelenség és kontraszelekció vesz körül és terhel. Ezt próbálta meghaladni a magyar felsőoktatás rendszerváltó hosszú évtizede, a nyolcvanas évek végi lendületvételétől az első Orbán-kormány Bolognához történt csatlakozásáig. Ilyen lépések indultak el abban a közel másfél évtizedben, minden rossz kompromisszum és félmegoldás ellenére: az egyetemi autonómia erősítése; a finanszírozás normatív (tehát nem bázis-alapú vagy eseti döntésektől függő) elemeinek bevezetése, a tanszabadság intézményesítése (például az akkreditáción alapuló szakindítás), a költségvetési támogatás növelése (bár a félrevitt tandíj-vita ennek is sokat ártott).

Sajnos a minőségelv következetes alkalmazása maradt leginkább el, de az intézményes lehetőség kialakult hozzá. Persze, egyre erősödött az egyetemi világ klasszikus minőségi értékeire a legnagyobb fenyegetést jelentő Bokros-Demján-Kóka „szellemi” (khm) irányzat, amely az állítólagos gazdasági hasznosulás és etatista állami tervezhetőség ködképét egyesítette a felsőoktatás és tudomány alapvető tényeinek nem-ismeretével. Ezzel szemben azonban akkor, 2007-ben még akadt vezető politikus, aki nyilvánosan érvelt: Orbán Viktor.

Ehhez képest a Parragh-vezérelt felsőoktatás-politika érvényesítése durva szembefordulás a konzervatív értékekkel és hagyománnyal. Hiszen Eötvös, Klebersberg és Magyary óta a magyar konzervatív (konzervatív liberális) gondolkodás része, hogy a tudásvagyon növelése, a tudáshoz való hozzáférés kiterjesztése a nemzeti integráció és identitás legfontosabb eleme, a népboldogító eszmékkel és „progresszív” társadalom-átalakításokkal szemben pedig a tudással rendelkező polgár lehet képes ellenállni, józan mérsékletet tanúsítani, a média-manipulációkat a helyükön kezelni.

Az akadémiai szférát ezzel szemben az anti-intellektualitás és a tudományos-professzori autoritásnak a leértékelése fenyegeti. Népszerű koreszme ez, amelyben osztozik a populista népvezér, az akarnok demokrata politikus, a neoliberális pénzpiaci dogmatikus, az unortodox gazdaságpolitikai mágus, a hamis közhelyeket ismételgető felületes sajtó, valamint (bár itt a blogszférában nyilván ellenszenvet provokál ennek kimondása), bizony a ’68-as romantizálást idéző egyetemfoglaló aktivizmus és a bárkit leszóló anonim kommentelők tömege is. Ebben a  felfogásban a tudomány, az egyetem alá kell vesse magát a piacgazdaság, a demokratikus többséget kifejező politikusok, a „közvélemény”, a trendi sajtó, a társadalmi programok igényeinek. A tudás, a tudomány tekintélye olyan előjog, amit nincs ok tiszteletben tartani.

Nagyban táplálja ezt a nézetet, ahogyan az egyetemi közeg elnézte és elnézi az alulteljesítést, a minőség-elvárások inflálódását, az arcpirító kormányzati sértéséket. Pedig az utóbbiakkal szembeni egyetemi ellenállásra vannak példák: a Semmelweis Egyetem szenátusának és rektorának példamutató szakmai következetessége a plágium-ügyben, a rektorok 2012-es közös tiltakozás a hallgatókkal, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem szenátusának kancellár-buktatása vagy legutóbb a jogász akadémikusok elvszerű és kemény fellépése.

Konzervatív szemszögből mégis borúsabbak a kilátások, mint amilyennek a „Röpirat…” idején tűntek, hiszen elsősorban nem a látványos, kormányzattal szembeni (amúgy szükséges) konfliktus-vállaláson vagy az ilyesféle publikációkon múlik az egyetem ügye. Hanem a meritokrácia érvényesítésén.  Vagyis azon, hogy a kiváló kutatók, professzorok, akik amúgy az ERC-grantek, Lendület-kutatócsoportok, Horizont 2020 projektek, akadémikusi tiszteletdíjak stb. révén jórészt függetlenek a felsőoktatás-politikai viszonyoktól, hajlandóak lesznek-e az egyetem eszméje és a magyar felsőoktatás versenyképessége érdekében nemet mondani az autonómia, tanszabadság és teljesítményelv korlátozására. Másodszor pedig azon, hogy a hallgatói önkormányzatok képesek lesznek-e reálpolitizálási pózolás helyett értékelvű felsőoktatási érdekképviseletre? S mindezt nem csupán általában, hanem a következő hónapok-évek nagyon is konkrét kérdéseiben: a képzési és kimeneti követelmények újraírásában, a konzisztóriumok létrejöttekor és a vezető-választások során.

Ha igen, akkor nincs az a gazdasági lobbi vagy politikai hatalom, amelyik ne lenne kénytelen szembesülni a Kossuthtól tanult jelszó egyetemi erejével. Ezt először 1987-ben írtuk ki az akkor megalakult pesti bölcsészkari hallgatói önkormányzat lapjának a címoldalára: semmit rólunk nélkülünk.

Fábri György

habilitált egyetemi docens (ELTE), az országos felsőoktatási hallgatói önkormányzati mozgalom alapító elnöke 1988-1990-ben