Pénteken kezdetét vette a 20. Budapest Pride Fesztivál. A megnyitón Léderer András arról beszélt, hogy az LMBTQ emberek felelősséggel tartoznak nemcsak magukért, de minden más társadalom által elnyomott csoportért is.

(Fotó: Budapest Pride)

Pontosan tudom, miért ért az a megtiszteltetés, hogy ma itt beszélhessek. Másfél hónapja megírtam, milyen finom túrókrémet ettem a barátommal a Margitszigeten és hogy soha többé nem engedem, hogy ennek az örömét elvegyék tőlem. Akkor és azóta is sokan gratuláltatok és köszöntétek meg a kiállást. Az az igazság, hogy nem nekem van köszönni valótok. A hátbaveregetés nem nekem, hanem Nektek jár. Például neked Papa, aki az első pillanattól fogva mellettem voltál. Lakner Zolinak és az összes többi barátomnak és ismerősömnek, akik példát mutatva kiálltak. Zsófinak, aki csak a tiszteletemre vett ma fel egy szoknyát, Bálintnak, az ancien régime hajótöröttjeinek és a barátaimnak úgy általában, akik olyan környezetet teremtettek, hogy fel se merüljön bennem, hogy hazudoznom, bujkálnom kellene. És persze Neked, aki nélkül nem lehetett volna túrókrémről írni, aki nélkül nem érezném, hogy most jó. A taps elsősorban tehát Nektek szól.

Talán mondhatom, hogy hazajöttem. Na nemcsak azért, mert melegként még jó, hogy ide hazajárok, hanem azért is, mert éppen tíz éve én nyitottam meg a felvonulást. Ha pedig az ember hazajár, akkor megengedheti magának a luxust, hogy őszinte legyen.

20 esztendőnk hatalom – kiáltjuk világgá és ez jól is van így. Van mire büszkének lennünk. Az elmúlt 20 év alatt a Pridenak is köszönhetően elértük, hogy legalább bejegyzett élettársi kapcsolat legyen; hogy egyre többen vállaljuk fel nyíltan melegségünket; hogy legyen minden évben legalább egy hét, amikor a sokszínűséget, az önazonosságot és az elfogadást ünnepeljük.  Elértük (vagy inkább megéltük?), hogy az ország legszabadabb és legbátrabb polgárai a következő egy hét során a Pride programjain gyűljenek össze. Még egyszer: ma az ország legbátrabb és legszabadabb emberei mi vagyunk és legyünk erre is büszkék.

Tudjuk, hogy a szabadság felelősséggel jár. A hatalom méginkább. Nagy kérdés, mire és hogyan használjuk ezt a hatalmat. Az elmúlt két évtized során az LMBTQ közösség számtalan barátra és szövetségesre tett szert, a feltétel nélküli jogegyenlőségért folytatott küzdelmünkben rengeteg tapasztalattal gazdagodtunk. Ez a harc, tudjuk, abból a megfellebbezhetetlen igazságból származik, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk. Cselekedeteink és döntéseink ítélnek meg minket, nem az, hogy honnan jöttünk, milyen neműek, vallásúak, fiatalok vagy idősek vagyunk, hogy milyen etnikumhoz tartozunk. Elsősorban emberek vagyunk. Egyenlő emberek vagyunk. Ezt a nagyon egyszerű igazságot szajkózzuk mi is évtizedek óta, amikor azt követeljük, hogy ne csak azonos kötelességek, de azonos jogok is illessenek meg minket ebben a hazában.

Nekünk, akik okkal kiáltják világgá, hogy húsz esztendőnk hatalom, nemcsak a vidéki melegekkel szemben van felelősségünk – mert igen, itt az ideje, hogy a Pride kimozduljon a fővárosból és vidéki helyszínekre is elvigye a méltósággal, őszinteséggel, szeretetben élt élet reményét. Pontosan tudom, hogy Szentgotthárdtól Csengerig, Gönctől Siklósig az ország számtalan településén néz most minket a neten keresztül valaki szobája magányában, abban reménykedve, hogy biztatást kap: melegként is lehet boldog, nyílt és őszinte, teljes életet élni. Nem hagyhatjuk cserben őket.

De a felelősségünk ennél több. A melegség nem választás, nem döntés kérdése. Ahogy az sem döntés kérdése, hogy valaki cigány vagy sem. Hogy valakinek van hova hazamennie vagy a ma estéjét is az utcán kell töltenie. Hogy valaki már túl van-e élete aktívabb részein vagy csak most próbálgatja a szárnyait. És vajon beszélhetünk-e valóban döntésről, amikor a kérdés úgy merül fel: élet vagy halál? Igen, azokra az emberekre gondolok, akik a világ másik feléről útra kelnek egy élet reményében. Akikkel szemben a ma regnáló hatalom a leggyalázatosabb, legszégyenteljesebb módon viselkedik. Gyalázatosan, de számunkra nem ismeretlenül.

Hiszen pontosan ugyanazon logika mentén diszkriminálják honfitársaink jelentős részét már megszületésük előtt, ami alapján a hajléktalanokat megvetik és büntetik, ami alapján dehumanizálják a hozzánk kétségbeesve segítségért fordulókat, ami alapján nekünk melegeknek azt mondják, hogy a négy fal közt, leszegett fejjel éljünk. Mert nem tudunk és én például nem is akarok olyan lenni mint a szerintük egyedül helyesnek tartott embertípus.

Én ma közétek nem magam miatt jöttem: előttetek nem kell magamért kiállnom, amit erről gondoltam, megírtam. Azokért jöttem, akiknek nincs egy hetes programsorozat az életükben, hogy büszkén ünnepeljék méltóságukat, egyenlőségüket, szabadságukat. Azokért, akik nem mondhatják el magukról, hogy húsz esztendőjük hatalom. Rikárdóért, akit siettek már megszületése pillanatában megalázni. Máriáért, akit a legkülönbözőbb egyenruhások vegzálnak majd’ mindennap az aluljáróban. Hamidért, akinek hosszú napok után végül én láttam el tegnap a gyulladásnak indult sebét. Azokért, akik mellett sokszor mi is elfelejtünk megállni és kiállni. Mert félreértés ne essék: őket sem döntéseik alapján ítélik ma el ebben az országban. Egyetlen bűnük, hogy rossz helyre születtek. Hogy szegények. Hogy nincs fedél a fejük fölött.

Húsz esztendőnk hatalom. Itt az ideje, hogy éljünk is ezzel a hatalommal. Forduljunk oda azokhoz akiket ugyanolyan önkényesen akarnak marginalizálni és kirekeszteni az egyenlőségből és méltóságból, a társadalomból, mint minket. Forduljunk oda hozzájuk, áldozzunk az időnkből rájuk, mutassuk meg nekik, hogy nincsenek egyedül. Olyan kis dolgokon múlik minden: egy kedves szó, egy mosoly, egy apró gesztus.

Húsz esztendőnk hatalom. Itt az ideje, hogy élve ezzel a hatalommal elkezdjünk tenni azért, hogy ez az ország egyszer mindannyiunk hazája lehessen, ahol méltósággal, egyenlőségben élhetjük meg sokszínűségünket. Csak rajtunk áll, hogy felismerjük-e felelősségünket, élünk-e a lehetőséggel, hogy ez a hatalom ne önmagáért legyen, hanem mindannyiunkért: egyenlő, saját identitását méltósággal megélő emberekért. Máshogy szerintem nincs értelme. Mert akárhányszor, akármilyen hangosan mondja el bármelyik keményen hatalmaskodó kisember, hogy szerinte én aberrált vagyok, amazok meg szegregálva jók, emezeket meg ki kell tiltani a közterületekről, azok meg húzzanak haza Szíriába, akkor sem fogok megfelelni nekik. És tudom, hogy ti sem. Mert így egyszerűen nem lehet élni.

Húsz esztendőnk hatalom! Éljünk vele végre!

Jó Prideot és boldog, büszke életet mindannyiunknak!

Léderer András