A KSH létminimumnak nevezett mutatója a lehető legkorrektebb számításokra épült eddig. A lehető leginkorrektebb eljárás, ha egy sok évtizedes, fontos tájékoztató értékű mutatót egyszerűen „kivezetnek”. Ferge Zsuzsa írása.

fotó: Balogh Dina, A Város Mindenkié

A KSH létminimum-mutatója a szegénység küszöbét jelöli ki, alatta már bajok vannak

Azt mindig tudtuk, én is sokszor leírtam, hogy a KSH létminimum számítása 1968 óta NEM szegénységet jelent. Aki a KSH 2014. évi létminimum szintjén él, az nem szegény, hanem szűkösen, de megvan. Nem kell választania, hogy ételt vegyen, vagy a gyógyszert váltsa ki. Mindkettőt megteheti. Sőt, TV-t is előfizethet, és 10-20 évenként a készüléket is cserélheti. Abban nincs választása, hogy sonkát vagy parizert vegyen: a létminimumból csak párizsira futja, arra se nagyon gyakran. Ezt onnan lehet tudni, hogy egyik-másik létminimum füzet tartalmazott minta-menüket.

Ezt a pénzösszeget külhonban nem „létminimumnak” hívják, mert ez a kifejezés a legtöbb idegen nyelvben nem is létezik. Nagyjából annak felel meg, amit másutt szociális minimumnak hívnak, és amit magyarul társadalmi minimumnak is lehetne nevezni. A szociális minimumnak elvileg fedeznie kell az alapvető szükségleteket, és meg kell akadályoznia, hogy az emberek kirekesztődjenek egy társadalmilag még elfogadható életformából. A szociális minimum annyiban a szegénység küszöbe, hogy ez alatt már bajok vannak. Minél messzebbre csúszik valaki innen lefelé, annál szegényebb. Fokozza a zavart, hogy Magyarországon 25 éve egyre inkább összecsúszott a szociálpolitika huszadik századi, mindenkit átfogó fogalma a szegénypolitika sokkal korábbi eredetű, mindig kirekesztő fogalmával. Ma már – Európával ellentétben – a magyar politikában szinte ez az egyetlen értelmezés. Ezért érthetik félre a szociális minimumot is. A KSH épp most készül ezeket a tévképzeteket átvenni.

A szociális minimum politikai küzdelmek eredője is, míg a szakma sokféle szempontból igyekszik leírni, ki a szegény

A szociális minimum tisztes megélhetési minimumként értelmezése az európai jóléti modell alapelve, az emberi méltóság alkotmányos követelményének biztosítéka. Meghatározása – és jogként való biztosítása – a nagy nemzetközi szervezeteknél, az EU-n belül is, erősödő követelmény. Ez a 2000 elején elfogadott „Európai Társadalmi Inklúziós Politika” sarkköve. (Mellesleg megjegyzem, hogy sokféle szakmai igyekezet ellenére az „inklúziónak" nincs jó magyar megfelelője. A szokásos fordítás a befogadó társadalom, de ez félreértelmezi a fogalmat. Az inklúzió olyasmit jelent, hogy mindenki tagja a társadalomnak, nem befogadják, hanem elfogadják.)

A szociális minimum, ha tetszik, a szegénységi küszöb szintjének meghatározása nem magától értődő. Mindenhol érdekharcok és erőviszonyok kérdése. A politika többnyire azért küzd, hogy minél alacsonyabb legyen, mert annál kisebb a szegényekkel szembeni  számon kérhető felelőssége. Álláspontja természetesen attól is függ, hogy mennyire elkötelezettje az egyenlőtlenségek csökkentésének és a társadalmi integráció erősítésének. Az érdekvédők azon igyekeznek, hogy a szint megfeleljen az emberek, az általuk képviselt  csoportok  minimális elvárásainak. A független szakértők tudják, hogy a szegénységnek sokféle mértéke van, és igyekeznek ezeket valahogy összekapcsolni, hogy egy elfogadható minimumhoz jussanak.

Az egyik szakmai  közelítés az íróasztalok mellett készül, hasonlít ahhoz is, ahogy a KSH nálunk számol, de számtalan fogalmi kérdést is tisztázni igyekszik. Egy másik, talán a legfontosabb szakmai közelítés az emberek tapasztalatait és véleményét térképezi fel. Kisebb vagy nagyobb minták, személyes interjúk és nyilvános viták alapján mérik fel, hogy a többség mit tekint az élet alapvető szükségleteinek, amihez mindenkinek hozzá kell jutnia. Ezen túl megkülönböztetik az „abszolút” és a „relatív” szegénység fogalmát. Az első a hiányokat, a nélkülözést vizsgálja és ezzel a szegénységet a kirekesztéshez kapcsolja. A másik a szegénység és az egyenlőtlenség közötti szoros összefüggést helyezi középpontba. Angliában a Rowntree Alapítvány keretében és finanszírozásában 1983 óta négy „Szegénység és társadalmi kirekesztés” felmérés történt ilyen tartalommal, az utolsó 2012-ben. Harminc év változásainak összefoglalása „A léthatáron élő Anglia” címmel (S. Lansley, J. Mack: Breadline Britain) 2015-ben jelent meg. A szomorú tendenciák alapján vonják le a szerzők azt a keserves következtetést, hogy Angliában nőtt a tömeges szegénység és kirekesztés. A kedvezőtlen tények miatt a mutatót nem szüntetik meg. Csak leírják, hogy 2012-ben a népesség közel harmada élt a léthatáron, kétszer annyian, mint 1983-ban. Ezen belül aztán a szegénység sok arcát különböztetik meg. A mélyszegénységnek annyi árnyalata van, hogy statisztikailag vagy társadalmilag még annyira sem definiálható, mint a szociális minimum.

Miért torzit Magyarországgal kapcsolatban az Eurostat szegénységi küszöb-számitása?

Magyarország relatíve szegény, és a bérek még a környező országokhoz képest is alacsonyak. Ha szakszerűen kiszámítanánk a szociális minimumot, az elég közel lenne a jövedelmek átlagához, ami nemzetközileg igencsak alacsony. A jövedelmi egyenlőtlenségek viszont nagyok, és 25 év óta sokat nőttek. A legrosszabb helyzetű másfél-kétmillió ember helyzete az utolsó években különösen sokat romlott. A többség szinten maradt, mindeközben a felső kétmillió ugyanezen években – válság és szűkösség ellenére – folyamatosan nyert, jövedelmei az átlagnál jobban emelkedtek.

A rendelkezésünkre álló utolsó jövedelmi felmérés szerint (TÁRKI Monitor 2014) a legszegényebb egymillió (első decilis) átlagos egy főre jutó jövedelme 30 ezer, a másodiké 46 ezer forint. Valahol a negyedik tizedben éri el a 70 ezer forintot, a 80 ezret meg még följebb. A KSH 2014. évi Létminimum jelentésében ezt írja: „A különböző háztartástípusokra érvényes egy főre számított [létminimum-]értékek 2014-ben a 70.4 ezer forintos átlag körül, az 54 ezer és 87 ezer forint közötti sávban szóródtak.” Az 54 ezer a nagy családokra érvényes szám. A két adatot egybevetve valóban négymillió körül lehet azok száma, akik nem érik el a társadalmilag még elfogadható megélhetés szintjét.

Akkor persze felmerül az a kérdés, hogy az EU által elfogadott meghatározás szerint miért olyan alacsony a szegénységi küszöb, hogy csak a népesség 16 százaléka kerül alá? A teljes válasz túl bonyolult és hosszú lenne, megpróbálom a lényeget kiemelni. Az egyik magyarázat az, hogy az EU nem egy főre, hanem egy fogyasztási egységre jutó küszöböt számol, ami figyelembe  veszi a családok nagyságát. Ez elkerülhetetlen lépés. Csak az a baj, hogy ez az átszámítás is helyzet- és érdekfüggő. A gazdag országokban vagy a gazdag családokban, ahol nagyon nagy a közös kiadások (lakás, üdülő, autó) aránya, egy gyerek kisebb többletet jelent, mint a szegényebbeknél. Jelenleg  az Eurostat-adatbázis összehasonlító szegénység-számításainál az OECD által újabban javasolt, a gyerekeket korábbinál is jobban leértékelő átszámítást használnak, ami a gazdagabb családokra vagy a gazdagabb országokra inkább érvényes. Ezzel a gazdag és szegény országok közti szegénység-arányok is közelebb kerülhetnek egymáshoz, ami csak látszat-közeledés. Az EU-nak ezt a (szerintünk) hibáját enyhíti, hogy az így számított relatív jövedelmi szegénységi arányok mellett mindig kiszámítják a nélkülözést, deprivációt jellemző kirekesztés-mutatókat, amik az abszolút szegénységet jelzik. A fentebb ismertetetett számítási módszerek miatt nem meglepő, hogy a gazdagabb országokban kisebb lehet a nélkülözés (kirekesztés, abszolút szegénység), mint a relatív szegénység, nálunk meg sokkal nagyobb.

Mégis, a nemzetközi összehasonlításoknál kisebbek a torzítások, mint a szegényebb országokon belül. A KSH a jövedelemelosztási adatoknál (SILC/VÉKA) az OECD átszámítási kulcsot használja, mert a nemzetközi összehasonlítás csak így biztosítható. A létminimum-vizsgálatoknál viszont egy, a hazai viszonyokat jobban tükröző skálát használ. Példák az érthetőség kedvéért: az OECD2-ben minden gyerek 0.3 „felnőtt-egységet” ér, a létminimum számításnál pedig az első gyerek értéke 0.65, a másodiké 0.5, a többieké 0.4. Az OECD-módszerrel készülő jövedelemeloszlások közelebb hozzák egymáshoz a kisebb és nagyobb családok jövedelmét, mint a létminimum-számítások. Másként: amikor a KSH jövedelemeloszlást számol, kevésbé mutatja szegénynek a nagy családokat, mint amikor létminimumot számol. Csoda, hogy a számok értelmezése nem csak a laikusoknak, hanem a politikusoknak sem sikerül?

Az EU kirekesztés mutatói és szegénységi küszöb-mutatója mindazonáltal használhatóak, a politikának és szakmának egyaránt

Az alacsony hivatalos magyar szegénység-arány (16% körül) másik magyarázata az, hogy a jövedelem-bevallási adatok mindig rosszak, de Magyarországon talán az átlagnál is nehezebben sikerül jó statisztikai jövedelembevallásokat szerezni. A harmadik itt említésre érdemes, és talán legfontosabb ok az, hogy az EU eleve nem az országonként mást jelentő szociális minimumokat szeretné összehasonlítani, hanem statisztikailag egyértelmű, időben és nemzetközileg  összehasonlítható adatokat akar. Ezért „a tagországok az ún. OECD2  ekvivalencia-skálát alkalmazva a medián jövedelem 60%-ában határozták meg a jövedelmi szegénység küszöbértékét”. A laikusok számára ez a meghatározás teljesen érthetetlen, de elég, ha elhiszik, hogy ez egy szegénységi küszöb. Ugyanilyen egyértelműen meghatározottak és összehasonlíthatóak az EU közös kirekesztés-mutatói, amelyeket pontosabban lehet felmérni, és nehezebb félreértelmezni. Mindez nyilvános és könnyen hozzáférhető közös európai adatbázisokban megtalálható. Vagyis minden ellenkező állítással szemben az EU-nak hosszú évek vitái után sikerült közös szegénység- és kirekesztés-mutatókban megállapodnia, amelyek tudományosan elemezhetők. Nem tökéletesek, nem is lehetnek azok, de a tapasztalatok szerint nagyon jól használhatóak szakmailag is, sőt, ha a politika úgy akarja, a politikai cselekvés számára is.

Félő, hogy a KSH arra készül, hogy szakítson a magyar statisztika legjobb hagyományaival

A fent leírt zűrzavarok alapján is biztosan szükséges a mai magyar létminimum újraértelmezése. A KSH több hónapon át sok szakértő bevonásával vitatta a lehetőségeket. A résztvevők nagy többségének igénye az volt, hogy a KSH az összehasonlíthatóság kedvéért  legalább egy ideig folytassa a jelenlegi „létminimum” számításokat, és közben dolgozza ki a szociális minimumok, vagy más szegénység- és kirekesztés-mutatók tartalmát, mérési lehetőségét. A szociális minimumokat szerették volna összekapcsolni a minimális bérekkel is.

A KSH e javaslatokat radikálisan, és a magyar statisztika múltjához méltatlan módon utasította el. A mostani terv csak a mélyszegénységgel kíván foglalkozni. Az MTI szerint a KSH illetékes alelnöke a változást így magyarázta: „Túl heterogén az a kör, amely a »létminimum« alá tartozik, ezért ez a kiadvány alkalmatlan arra, hogy szociálpolitikai döntések alapjául szolgáljon. A KSH ezért bevezet egy új mutatót, amellyel azokat szeretné mérni, akiknek a legnehezebb a sorsuk a társadalomban”.

Kételyeim nagyok. Hogyan lehet ezt a kört meghatározni? Ki fogja meghatározni, hogy mik a legeslegminimálisabb szükségletek, és miért azok? Azért, mert az alatt már biztos az éhenhalás? Ez a szint rövidtávon nézve akár a nullához is közel lehet, mert az éhenhalás nagyon hosszú folyamat. Hosszú távon viszont a tartós mélyszegénység, amelynek felső határát akarják most szegénységi küszöbnek tekinteni, biztos, hogy a gyerekek számára egész életük tragédiája és a szegénységi ciklus újratermelésének alapja. Kell ezt ma még magyarázni? Azután meg honnan lehet tudni, hogy kiknek a sorsa a legnehezebb, ha nem tudjuk, hogy a többieké milyen, hogy mihez viszonyítunk? Igaz, hogy a politikának valóban csak a legeslegszegényebbekkel kell foglalkoznia? És ha már a nemzetközre hivatkozunk, ilyen mutatóhoz hasonló valóban nincs a világon.

A KSH döntése szuverén lesz. Sajnálni fogom, ha nem fogja figyelembe venni a fenti tanulságokat, például ha megszakít egy fontos és sokak által használt adatsort; ha nem vesz tudomást a kutatások és felmérések eddigi hazai és nemzetközi tapasztalatairól; ha nem különbözteti meg egymástól, és nem kapcsolja aztán össze a nyomort, a szegénységet, a kirekesztést és a társadalmilag elfogadható megélhetés minimális szintjét; ha nem épít az emberek véleményére a minimum-számításoknál; ha nem emeli ki külön, hogy mit jelentenek e küszöbök a gyerekek életében. Sajnálni fogom, ha szakít a magyar statisztika tiszteletre méltó szakmai és politikai hagyományaival.

Ferge Zsuzsa