Már csak néhány óra van hátra vasárnapig, amikor valószínűsíthetően megoldás - legalábbis átmeneti - születik a „görög krízisre”. Míg hétfő táján a Grexit konkrét körvonala sejlett fel az alagút végén, csütörtök táján egy kompromisszum tűnt valószínűbbnek, szombat óta újra a Grexit lehetősége izzítja a tweeteket. Végeredményt ugyan még nem tudunk hirdetni, de néhány súlyos következtetés így is levonható az elmúlt hat hónap mérlegeként. Úgy tűnik, az Unió vezetése újabb remek alkalmat szalasztott el, hogy megvitassa az eurózóna szerkezeti hibáit, kiértékelje a válságkezelés döntéseit, és megújítsa az európai népek jövőjének tartott konstrukció vázát.

Az európai gondolkozás nagy pillanatai: A Föld lapos! A Nap a Föld körül kering! A megszorítások működnek!

Impotenciájuk takargatására vezetőink újra a görög válságot használták: a Szirizával folytatott olykor tragikus, olykor infantilis jelleget öltő küzdelem egyszerre szolgálta az elmúlt évek hazugságainak, csúsztatásainak, politikai és gazdasági hibáinak elrejtését, mint valami elkoptatott, de a mindennapi demagógia gyakorlatában újra meg újra fényesre suviszkolt fügefalevél.

Már az elején leszögeznénk, hiszen a Mércére is rengeteg ilyen komment jön, hogy nem gondoljuk azt, hogy a jó görögökről és a gonosz EU-ról szólna a történet, hanem csak azt, hogy mint általában a bűnbak-képzés klasszikus eseteiben: a hiba a rendszerben van. A szegény vagy hajléktalan emberek, akárcsak az „illegálisnak” nevezett bevándorlók vagy a devizahitelesek egykor pórul járt tömegei a rendszer termékei. Ezért, ha valóban a probléma megoldása érdekel bennünket, elsősorban nem az ő egyéni stratégiáikra kell koncentrálnunk, hanem a rendszert kell megvizsgálnunk közelebbről.

Az ősbűn: bankmentés a görög „segélycsomagon” keresztül

Bár a mainstream média és politika továbbra is mintha amnéziában szenvedne, de az utóbbi hetekben, elsősorban a hosszabb emlékezetű elemzők, közgazdászok jóvoltából sűrűn elhangzott, hogy a görög segélycsomagként elhíresült hitel valójában egy bankmentést álcázott. Ahogy Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász fogalmazott, Görögország „csak egy csekély alamizsnát kapott, ám óriási árat fizetett azért, hogy megőrizze az említett országok bankrendszerét”. Ahogy az is nagyobb nyilvánosságot kapott, hogy a döntés elsősorban a görög adósságból legjobban bevásárolt német és francia bankoknak kedvezett; és az egykori tárgyalásokban résztvevők szerint az európai vezetőket saját pénzügyi szektoruk képviselői, az IMF-t pedig elsősorban a francia elnökválasztásokra készülő Dominique Strauss-Kahn győzte meg arról, hogy a szervezet saját szabályainak módosítása árán is kölcsönözzön egy fenntarthatatlan adóssággal rendelkező országnak.

Nem vitatjuk, hogy a bankmentésre szükség volt az európai pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzése érdekében, de az, hogy mindez fű alatt, és a görögök elleni propaganda rakétáit begyújtva ment végbe, lehetetlenné tett minden vitát, miközben egyre több európai állampolgár azonosította be a tényleg kritikára érdemes görög vezetőket magával a görög néppel. Nyilván a magyarok közös felelőssége az, hogy Orbán Viktor kormányozza az országot, de ettől még az ő hibái, eszméi és kormányzási gyakorlata nem alkot valamiféle nemzetkaraktert.

Öt évvel az első mentőcsomag kézbesítése után úgy tűnik, továbbra sem elég érettek ahhoz az eurózóna vezetői, hogy nyilvánosan felvállalják az egykori döntéseiket, és megválaszolják a hozzájuk kapcsolódó kérdéseket. Például azt, megtörtént-e a pénzügyi szektorban történt hibákért a felelősségre vonás? Milyen feltételeket támasztottak az európai adófizetők képviseletében azok, akik, mint Angela Merkel vagy Nicolas Sarkozy, akárcsak diszkrét ellenzékük, közreműködtek abban, hogy közös európai adósság legyen a korábban magánkézben lévő papírokból? Elegendőek voltak-e ezek a feltételek, jobb, hatékonyabb, biztonságosabb-e ma az európai bankrendszer? Milyen szerepet kapott ebben az egészben a demokratikus kontroll, és mi az oka annak, hogy mindez nem ebben a formában él az európaiak millióinak tudatában, hanem úgy, hogy a lusta, csaló görögök lenyúlták az egész eurózónát, de főleg a szorgos és takarékos németeket?

A Sziriza elleni harc mint a kudarcot vallott megszorító politikák legitimációja

Hasonló volt a munkamegosztás a megszorításokat illetően: a Nobel-díjasok vezetésével a közgazdaság sztárjai egy emberként követelték a görögöknél kikényszerített brutális és brutális hatásokkal járó megszorító politikák felülvizsgálatát, és általában kritizálták az európai válságkezelést. Miközben a konzervatív többségű eurózóna politikusai hihetetlen monotóniával, legfeljebb a rossz és jó rendőr szerepeit váltogatva ismételgették a mantrát: reformok, közös szabályok, fegyelem, felelősség, erőfeszítések és persze „sok munka áll még előttünk”. E téren szintén történelmi alkalom nyílt volna arra, hogy az eurózóna vitát kezdeményezzen arról, hova is jutottunk e szimultán megszorítások eredményeképp.

Persze tisztában vagyunk vele, hogy ebben a küzdelemben a rövid távú politikai meggondolások felülírják a gazdasági ésszerűséget és a hosszabb távú stratégiát. Konkrétabban, a legtöbb európai vezetőnek az volt az érdeke, hogy csírájában elfojtsa az olyan Sziriza-féle kezdeményezéseket, amelyek az államadósság leírásáról és a megszorítás-ellenességről szólnak, hiszen nagyjából mindenki hasonló receptekkel próbálkozik otthon is, és a Sziriza sikerei könnyen saját ellenzékét erősíthették volna.

Ergó a görög nép újabb szenvedéseit a szomszéd tehenének analógiájára kezdte követelni az európai mainstream: mi itt kérem megszorítunk, nehogy már ezek a szigeteiken fellélegezzenek, miközben belőlünk élnek? Pedig még az egyszeri uzsorásnak is érdeke, hogy a kuncsaft ne haljon éhen.  

Az európai szociáldemokraták újabb harakirije

E téren különösen nagy mindazok felelőssége, akik a szociáldemokrácia nevében lépnek fel szerte Európában, és akiknek a görög válságban betöltött szerepe nyomán újra felmerül a kérdés: ki a bánat képviseli még ezt az eszmét az európai vezetők között Ferenc pápán kívül??? Őszintén szólva nem vártunk kimagasló teljesítményt Hollande-tól, Renzitől és spanyol vagy német kollégáiktól, de azon túl, hogy meg sem próbálták a beérkező kritikák nyomán megkérdőjelezni a megszorítási doktrínát, és kihasználni az alkalmat legalábbis valamiféle korrekcióra, amiből a saját népeik is profitálhattak volna, arra azért nem számítottunk, hogy Martin Schulz és Sigmar Gabriel még saját párttársainál is kiveri a biztosítékot a Sziriza-bashinggel.

Az elmúlt hat hónap módot adhatott volna arra, hogy az eurózóna például egy független szakértői csoport vagy épp az emlegetett közgazdászok bevonásával vitát nyisson arról, mennyire voltak és lehetnek hosszú távon sikeresek ezek a megszorító programok és a legtöbb országban kikényszerített „reformok” vagy éppen a privatizációk. Minderre nem került sor, épp ellenkezőleg, az euróelit arra is kész volt, hogy beáldozza a görögök mellett az egész zóna politikai hitelét – vagy van valaki, aki szerint az elmúlt 6 hónap inkább keltette egy felelős politikai egyeztetés és problémamegoldás látszatát, mint egy infantilis és tragikomikus homokozóét?

A Sziriza elleni harc mint a megszorítások győzteseinek érdekvédelme

Az a demagógia és populizmus, amiben a vitára nyitott, és saját tévedéseinek felülvizsgálatára kész politizálás helyett részünk volt az elmúlt hónapokban, nemcsak a megszorítások tekintetében kormányon nagyjából hasonlóképp viselkedő jobb és baloldali címkéjű neoliberálisok hatalmának átmentését szolgálta, hanem foggal-körömmel védett egy másik status quot is. Ez pedig mindazon privilégiumok összessége, amelyet a válságkezelés biztosított az európai, multinacionális és a nemzeti gazdasági eliteknek korábbi profitjuk megőrzése, és annak potenciális növelése érdekében.

Ezt szolgálták az elhamarkodott és áron aluli privatizációk a görögöknél éppúgy, mint a portugáloknál, vagy a spanyol iskolarendszerben és egészségügyben, akárcsak a gyakran további privatizációkat előkészítő forráskivonás, a közszolgáltatás minőségének, a munkakörülményeknek fokozatos lerontása. Ezt szolgálták a rövid távú fenntarthatósággal megokolt nyugdíjreformok, amelyek eredményeképp hamarosan a nyugdíjasok és seniorok elszegényedése várható, a magánnyugdíj-rendszerek párhuzamos megerősödésével. Akárcsak a szétvert munkajogi szabályozás és a kollektív megállapodások leépítése.

A válságkezelés leple alatt az európai modell transzformációja folyik elképesztő sebességgel, de elsősorban nem azért, mert a jóléti rendszer önmagában fenntarthatatlan lenne, vagy azért, mert a munkavállalók európai jogai már nem versenyképesek, hanem azért, mert a jóléti rendszer leépítése és kiárusítása a gazdasági elit pozícióinak megőrzését teszi lehetővé. És jelenlegi európai vezetőink nem állnak készen arra, hogy szembemenjenek ezzel az elittel, sőt, inkább őket képviselik az elszegényedő tízmilliókkal szemben.

A trojka programjait végrehajtó országokban, csakúgy, mint a saját kútfejéből megszorító Nagy-Britanniában tovább nőttek az egyenlőtlenségek, és milliók lecsúszása mellett, az oktatásból, kutatás-fejlesztésből, szociális és egészségügyi területekről kivont források a jövő versenyképességét, jólétét, társadalmi kohézióját ássák alá. Több országban növekedett a szélsőséges pártok bázisa, miközben szavazóik megőrzése érdekében sok helyütt a mainstream formációk is gerjesztik az indulatokat az aktuális bűnbakok ellen, így próbálva feledtetni a fenti politikákból következő igazságtalanságokat, nehézségeket vagy a nyilvánvaló korrupciós kockázatokat.

A gazdasági-, majd adósságválságból kinőtt politikai válság egyre nehezebben takargatható számos országban – de minderről mint az uniós építkezést is fenyegető veszélyről nem esett szó az utóbbi félévben a nagypolitika fórumain. Helyette a Sziriza amatőrizmusát és felelőtlenségét kárhoztatták az európai vezetők, és a legeslegjobban akkor akadtak ki, mikor a görög kormány úgy döntött, megszavaztatja a polgárokat a megszorítások folytatásáról.

A „görög krízis” egy paraván, amely elfedi az eurózóna konstrukciós hibáit is

És akad még valami, aminek megvitatását szintén újra elnapolta ez eurózóna, ez pedig magának a monetáris uniónak tökéletlensége, az abból adódó szerkezeti egyenlőtlenségek és mindaz, amit a kezdetek óta a gazdasági együttműködés vázát alkotja. A lúzer görögökről szóló locsifecsi abban is segített, hogy ezúttal se kerüljenek elő azok a dilemmák, amelyek miatt, akár lesz Grexit, akár nem, a problémák fennmaradnak. Ha a jelenlegi metódus lényege az, hogy a nem létező nemzeti fizetőeszköz leértékelése helyett a munkabérek drasztikus csökkentése biztosítsa a versenyképességet a periféria országaiban, korántsem világos, hogyan működhet ez a módszer hosszú távon?

De azok a kérdések sem kerültek az asztalra, amelyek az Európai Központi Bank működésével kapcsolatosak: akkor a jövőben az EKB tuszkol majd az eurózóna szélére minden renitens államot? És egyáltalán, biztos minden tökéletes az EKB kompetenciái körül? Nem kéne pl. a céljai között szerepelnie a munkanélküliség csökkentésének? Biztosan hülyeség közvetlenül finanszírozni az államokat? Miért van az, hogy a sokkal mélyebbről induló USA előbb lábalt ki a válságból? Ez a leghatékonyabb módja a válság nyomán megugrott államadósságok kezelésének? Mennyire gazdaságos a mai finanszírozás, hogyan lehetne esetleg korrigálni? Nem kéne esetleg hosszabb távon egy rugalmasabb konstrukcióban gondolkozni, amely nagyobb mozgásteret hagy a megszorult államoknak? Hogyan értékelhető az IMF működése, és szüksége van-e rá az Uniónak az ilyen helyzetek rendezéséhez?

Nem lett volna érdemes a szimultán megszorítások helyett felpörgetni a kevésbé eladósodott országok fogyasztását vagy állami beruházásait, hogy így csökkenjen a recessziós sokk? Milyen transzferek korrigálhatnák az eurózónán belüli egyenlőtlenségeket, hogyan lehetne okosabban finanszírozni a kilábalást, a demokratikus vita milyen fórumai biztosíthatnák az erről szóló vitákat?

E kérdésekkel kapcsolatban, bár az európai szakmai műhelyekben évek óta folynak róluk a viták, a politikusok mintha csak szorosabbra húzták volna szemellenzőiket – pedig talán itt lehetett volna a legkisebb a közvetlen politikai-hatalmi tét. Kivéve persze, ha úgy gondoljuk, hogy az adósság elleni harc és az uniós mentőcsomagok nem a „bajba jutott” országokon segítenek, hanem a hatalomgyakorlás közvetlen eszközei. Ekképp nem is érdemes az eurózóna strukturális hibáinak korrekciójára törekedni, ha a hatalom megtartása érdekében hatékonyabb az adósságszolgálat kikényszerítése és az ideológiailag aládúcolt gyámkodás.  

Ezekkel a dilemmákkal,  hiába az elmúlt hónapokban a EU krémje által a „görög válságra” fordított energia és a témának szentelt médiafelület, legfeljebb elvétve találkozhattunk. Pedig ellenkező esetben talán megalapozottabb véleményt formálhatnánk arról, hogy ki az, aki hazudott vagy megtévesztette választóit az adósságválság folyamán? Ki az, aki csalt? Ki az, aki a “populizmust és a demagógiát” képviselte a felelősségtudattal és a demokratikus értékekkel szemben? Ki az, aki kockára teszi az eurózóna egységét és hitelességét? És kik azok, akikre büszkék lehetünk majd vasárnap, mert becsülettel küzdöttek a választóik érdekeiért, de az euró és az Európai Unió népeinek közös jövőjéért is?

Török Flóra