Iker Casillas elhagyja a Real Madrid csapatát. Az elmúlt néhány nap az okok feltárásával telt. Ami tény, hogy 2013 januárjában Casillas kéztörést szenvedett, a pótlására leigazolt Diego Lópezre a felépülést követően is első számú kapusként számított az akkori vezetőedző José Mourinho, akinek a viszonya közben megromlott a Casillasszal. Ezután a kapus kegyvesztetté vált, amikor lehetőséget kapott, kulcshelyzetekben hibázott, ezért a szurkolók is elfordultak tőle, olyannyira, hogy kifütyülték néhány alkalommal. Tény továbbá, hogy vasárnap senkitől sem kísérve, megtörten, magányosan adott sajtótájékoztatót, amelyen bejelentette, 25 év után elhagyja a klubot. Az alig kilenc perces előre elkészített búcsúszöveget követően kérdések nélkül távozott. 

Másnap a csapat elnöke Florentino Pérez, akit a közvélemény Casillas távozásáért felelőssé tesz, közös sajtótájékoztatót és búcsúztatót rendezett, gondosan megválasztva az időpontot: hétfőn, azaz egy munkanapon valamivel ebédidő előtt. A sajtótájékoztató a szokásos, üres tiszteletkörök mellett arról szólt, hogy az elnök igyekezett mindenféle felelősség alól kivonni magát. Ezután Santiago Bernabéuban elvesző párszázas szurkolótábor Ikert éltette és Pérez lemondását követelte.

Mi ebben a megdöbbentő és miért kétségbeejtő mindez? Egyszerűen azért, mert ráirányítja a figyelmet arra, hogy egy profi futballklub egyik legnagyobb legendája is része egy olyan rendszernek, amelyben az ember nem önértékénél, tehetségénél fogva fontos, csupán az általa betöltött funkció miatt. Még akkor is, hogyha Pérez szabadkozásai szerint búcsúmeccset rendeznek Casillasnak, igen szánalmas, kegyetlen és méltatlan az, ahogyan a búcsúzkodás lefolyt.

A Realnál korábban is történt hasonló távozás (Raúl González), és bár túlzás lenne tendenciáról beszélni, de egyedi esetként sem lehet beállítani a Real Madrid kapcsán felmerült kétes körülményeket. Valójában a probléma, ami ide vezet jóval egyszerűbb, de sokkal általánosabb is.

A Casillas-saga azért robban különösen nagyot, mert egy olyan sarokpontot jelent az európai labdarúgásban, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, ugyanis egy filozófia teljes csődjét mutatja meg. Nyilvánvaló és mostanra megváltoztathatatlanként tűnik fel, hogy a profi labdarúgás üzleti alapon szerveződik, azonban vannak árnyalatnyi, de fontos különbségek aközött, hogy ezen a focinak nevezett piacon az egyik résztvevő úgy búcsúzik a legendájától, mint mondjuk a Liverpool Steven Gerardtól, a Barcelona Xavitól vagy éppen úgy, ahogyan a Real Casillastól. Vagyis arról van szó, hogy az üzleti megfontolásokon túl a csapat a játékosaival, szurkolóival és egyáltalán a játékkal szemben törekszik-e valamilyen odafigyelésre, tiszteletre.

Casillas drámájában nyilván több résztvevőnek is van személyes felelőssége, de a legnagyobb felelősség amiatt terheli Pérezt, hogy egy olyan rendszert működtet, ami szinte szükségszerűen ilyen helyzeteket termel ki. A profi foci, és ebben a tekintetben a Real Madrid példája a legkevésbé sem egyedi Európában, tulajdonképpen egy üzletág átkódolását, átmediatizálását, az anyagi siker sportsikerré kódolását, a sportsiker anyagivá fordítását jelenti. Ebben a képletben pedig az egyes labdarúgók csupán piaci tényezők, amelyek megváltoztatásával javíthatóak az esélyek az anyagi versengésben. A vállalkozás sikere egybeesik az adott csapat sportsikereivel és függ attól, emiatt a játékosok olyan eszközökké válnak, aki a játékra felépített piacág sikerét szavatolják. Egyértelmű, hogy Casillas az elmúlt két évben már nem volt olyan hasznos változónak tekinthető ebben a képletben, ugyanis reklámértéke csökkent a sikertelenséggel, teljesítménye sem volt hibátlan. Lecserélhetővé vált, mint ahogyan folyamatban is van a Manchester United fiatal spanyol sztárkapusának megszerzése.

A piaci logika nem pusztán a tehetséges játékos = több pénz képlet révén érvényesül, hanem abban is, ahogy a csapatok és játékosaik brandként működnek, amelyek segítségével dolgokat lehet eladni, fogyasztói és végső soron állampolgári attitűdöket lehet formálni. A Real Madrid és a csapatot Casillas lejtmenetének kezdetén irányító edző marketingstratégiája ugyanis egy túlpörgetett harciasságra és konfrontációra épült, amelynek központi eleme a katalán Barcelona csapatával való küzdelem volt. Mourinho és társai jó érzékkel haraptak rá a Spanyolországban, Madrid és Katalónia között zajló nacionalista kultúrharcra, a szurkolóik és a madridi sportújságírók nagy örömére. 2011 őszén Casillas, aki akkor a Real és a spanyol válogatott kapitánya is volt, úgy érezte, a helyzet kezd kontrollálhatatlanná válni, és a 2012-es EB-re készülő válogatott kohéziójának visszaállítása érdekében telefonbeszélgetést kezdeményezett a Barcelona csapatkapitányával. Bár a fegyverszünet sikeresnek bizonyult, és Spanyolország megnyerte a tornát, Mourinho és a Real vezetése árulóként könyvelte el a különutas kapust.

A mai profi labdarúgásban tehát a klubvezetési filozófiák különbsége abban áll, hogy a már alaphelyzetnek tekinthető piaci logika szerint működő sémában mekkora teret engednek olyan elvi kérdéseknek, amelyek szorosan a játékhoz, a játékosokhoz és a szurkolókhoz kapcsolódnak. Hogy ez mennyire így van, azt bizonyítja a július 18-án esedékes klubelnökségi választást megelőző kampány a Barcelonánál, ahol az egyik esélyes jelölt éppen ezt a distinkciót hangsúlyozza. Joan Laporta egyik fontos mondata a kampányban („Mi a Unicef vagyunk, ők [azaz Josep Bartomeu] Katar”) rámutat arra, ahogyan Barcelonánál is az elmúlt 5 évben az agresszívvé váló verseny miatt olyan értékek devalválódtak, amelyek a klubot korábban fémjelezték. (Beszédes és szimbolikus, hogy ez idő alatt mondott le tiszteletbeli elnöki címéről az a Johan Cruyff, aki játékosként kimondottan a katalán függetlenség szimbólumát, a Barcelonát választotta a Franco-rezsim kegyeltjével a Real Madriddal szemben.) A Sandro Rosell nevével azonosítható irány Pérezhez hasonlóan az azonnali minél jelentősebb profitot termelő tényezők bevonására, játékosok leigazolására figyel, a fenntarthatóbb és kevésbé költséges, de időigényes utánpótlás helyett. Mindenképpen biztató, hogy a Barca esetében a két filozófia valamilyen módon dialógusba kerül, ami a Realnál jelen pillanatban nem tűnik valós alternatívának.

A Casillas-ügyben a legizgalmasabb, hogy rámutat arra az elkeserítő helyzetre, ahol a játék, vagy az egyes klubok több százezer sőt több millió embert befolyásolnak érzelmileg, erkölcsileg, és ahol ez a játék szép lassan csak egy fedősztorivá, színjátékká, eszközzé, „szükséges rosszá” válik a különböző befektetők számára, és ahol a labdarúgók tárgyiasított, személytelenített, nem egyéniségük, hanem csupán funkciójukban miatt fontos tényezőkké alacsonyodnak. Ugyanakkor reménykeltő, hogy ez nem a játék csődje, csak az egyes viszonyulások, filozófiák, az egyes emberek csődje. Florentino Pérez vagy Sandro Rosell csődje az, amit itt tapasztalunk, hiszen bármelyik klub vezetése dönthet úgy, hogy a fennálló körülmények között a túlélés és a siker egy kevésbé undorító formáját választja.