Négyperces videó került elő, amely azt mutatja, ahogy a Putyin-párti szakadár terroristák először szembesülnek azzal, hogy Kelet-Ukrajnában egy utasszállítót lőttek le. Tartalmilag semmi meglepő nincs a dologban, aki egy kicsit is használja az eszét, annak az elejétől világos volt, hogy kik lőtték le azt a gépet – rajta többek között egy csomó TOP 100-as AIDS-kutatóval.

Ennek az új bizonyítéknak viszont komoly relevanciája van Magyarországon is.

Nem néztem meg a videót. Reggel futottam 15 kilométert, majd két hónapja most először esett jól. Az „Everything is fine, I run today“ aranyigazságának így is lőttek, nem akarom tovább nehezíteni a lelkemet áldozataik hátizsákjában turkáló gyilkosok képével. Bőven elég a beszélgetésük leiratát olvasni: Eszerint döbbenten állapítják meg, hogy nem egy Szuhojt lőttek le. Jelentik a központnak. Érzik, hogy nagy bajt csináltak.

Istenem, de még mekkorát! Nem csak háromszáz embert öltek meg, nem csak háromszáz ember családjában, baráti körében éveken át tartó gyász fájdalmáért felelősek, és nem csak az AIDS kutatás visszavetéséért. Hanem azért is, mert újra szembesítettek engem és még sokakat azzal, hogy miféle titkos féreg foga rágja barátaimat, családtagjaimat, honfitársaimat, amikor újra és újra, egyre rémítőbb és vállalhatatlanabb körülmények között állnak ki egy véreskezű diktátor, Vlagyimir Putyin, és hazai ügynökei mellett.

Realista és megértő vagyok, nem várom el mindenkitől, hogy bottal tartsa távol magától Putyint és a Jobbik Oroszországért Mozgalmat, amiért ott hivatalosan üldözik a melegeket, teszem azt.

De nem lehet elnézően bánni, kapcsolatot erősíteni egy olyan diktatúrával, amelyik a szomszéd államban utasszállítókat lelövő terroristákat fegyverez fel, azokat fedezi, azokat a hadseregével támogatja, majd Ukrajna területének egy meglehetősen nagy darabját magához csatolja – és aztán ezt az egészet letagadja, majd amit lehet belőle, azt az ukrán „fasiszta” kormányra keni.

Ezzel a magatartással nem lehet elnézően bánni. Pláne nem lehet ezt „magyar érdekek“ hangoztatásával tenni.

Realista és megértő vagyok, nem várom, hogy Vona Gábor nemet mondjon a Kreml pénzére és támogatására, és nem várom azt se, hogy Orbán Viktor felbontsa a paksi szerződést.

De azt igenis várom, hogy azok a honfitársaim, akik szerint ez az Kreml-barátság jó, vagy szükséges, vagy épp „belefér“, akik rászánták az intellektuális és erkölcsi tőkéjüket, hogy Putyint Obamával vagy Brüsszellel összevessék, azok most hátráljanak ki.

Családtagjaimra gondolok, a középiskolai, és a főiskolai szerelmemre, arra a rengeteg emberre, akik egy csomó más területen tiszteletre és szeretetre méltó tulajdonságokkal bírnak. És sajog a szívem, ha arra gondolok, hogy ezen is túllépnek. Ha nem vonják le a megkerülhetetlen következtetést, amikor a Putyinnal egyre szorosabb függést építő politikai erőket támogatnak.

Ez egy mérföldkő. Aki ez után is támogathatónak tartja, hogy a Jobbik és a Fidesz kiszolgáltatja az oroszoknak a hazánkat, az olyan irányba megy, hogy köztünk a távolság áthidalhatatlan lesz. És biztos nem csak miköztünk, hanem még számos olyan ismerősével, akiket – még ha nem is értenek (mindig) egyet politikai kérdésekben – azért talán fontosabbnak tart mint Putyint és ezt az egész szörnyűséget.

„Áthidalhatatlan.” Nyilván sok mindent jelent ez a szó.

Nekem most fájdalmat jelent. Fájdalmat, mert ennek az oly sok jó tulajdonsággal megáldott magyar népnek egy nagy része képes volt felülni eddig a putyini Oroszország birodalomépítő propagandájának.

Talán most, az áldozataik hátizsákjában turkáló gyilkosok hatására ez kevésbé lesz így. Talán kritikusabban szemlélik majd, amit a putyini Oroszország művel.

Nagyon remélem.