Különös egybeesés, hogy míg kerítések építése ellen küzdünk az ország határain, aközben úgy érezzük, Budapest szívében kerítések teremtik meg szabadságunk kereteit. Bár a Kettős Mérce is számos írást közölt a kerítésépítés ellen, de ugyanitt jelent meg Pap Szilárd István válasza is az én indexes cikkemre, amelyben így írt: “Tekinthetjük a kordont határ helyett egy kommunikációs membránnak, amely nem elzár, hanem felületet ad a párbeszédnek? A válaszom pedig erre határozott igen.”

(Fotó: Index.hu)

Kedves ismerőseim alkotják a Kettős Mérce szerző-gárdáját, és szegről-végről én is valamennyire “mércésnek” érzem magam. Örültem Szilárd cikkének, azért is, mert ezzel motivált arra, hogy most még egyszer, remélhetőleg pontosabban kifejtsem a gondolataimat. És azért is, mert a saját magával - vagy magán belül, a fene se tudja - vitatkozni képes közösséget komoly értéknek tartom.

Szóval akkor a kerítésről: miért is nem kell az nekünk szerintem?

A Pride jelenleg “normalizálódik”. A “normalizálódás” jelen esetben konformizálódást jelent. Ez egy komplex folyamat, amelyben szerepet játszott a kerítés, a transzvesztitákkal szembeni kirekesztő retorika, a cross-dressing/under-dressing megnyilvánulásokkal szembeni intoleráns nyilatkozatok, a média nyomása, az elképesztő létszámú támogató szervezet és vállalat strukturálatlan kezelése, és így tovább, aminek az eredménye egy színes, hangos, vidám, de politikailag kevéssé jelentős, budapesti utcai fesztivál lett. A Budapest Pride-on idén még egy drag queent sem láthattunk, és ennek nálunk most örülni szokás. Nem vitatom, hogy fontos a társadalmi párbeszéd, fontos a többségi társadalom meggyőzése, és fontos az alacsony belépési küszöb is: de hé, ne azért fogadj el, mert azonos vagyok veled, hanem épp azért, mert rohadtul másmilyen, mint te!

A Pride ezzel a “másmilyenséggel” való közvetlen élményszerzés ünnepe kellene, hogy legyen. De nem tudja ezt a funkcióját betölteni, ha kerítéssel szeparálják el és választják le a városról, úgy, hogy még ebben a szeparáltságában is gondos sepregetéssel takarítják ki a ‘túlhajtásokat’ az elfogadhatóság (eladhatóság) érdekében. Ez az ország ráadásul, és főleg, nem áll olyan jól, hogy a Budapest Pride lehetne simán ünnepe annak, hogy heteró és LMBTQI, leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer és interszexuális emberek közösen boldogok attól, hogy mindenkinek szabad szeretni, akit szeret. Mivel nem szabad mindenkinek. Mivel nálunk nemzetpolitikává avanzsált a homofóbia, az intolerancia és a kirekesztés. Mivel a miniszterelnök felszólítja az LMBTQI-közösséget, hogy létével ne provokálja a "normális" társadalmat. Ezért nálunk a Pride még mindig a jogegyenlőségért folytatott harc legerősebb eszköze kell, hogy legyen.

Az indexes írásomban amellett próbáltam érvelni, hogy a kordon, amivel ma a Budapest Pride-ot és annak résztvevőit szeparálják, nem a rendezvény célkitűzéseiből ered. A kordon nem nélkülözhetetlen eleme a rendezvénynek. A kordonok azért kerültek kihelyezésre, és maradtak kint mostanáig, mert 7, illetve 8 évvel ezelőtt a magyar rendőrség alkalmatlan volt arra, hogy törvényi kötelezettségeinek eleget tegyen: biztosítsa a menetben résztvevők számára, hogy szabadon gyakorolhassák a gyülekezési jogukat, és mindezt sértetlenül tehessék . Borzasztó szar emlék. Sokaknak okkal szorul görcsbe a gyomruk.

Azonban a gyűlölet-attack után nem csak a kordonok jelentek meg, hanem az addig szinte teljesen hiányzó társadalmi szolidaritás is. Hirtelen látni lehetett azt, ami egyébként a hétköznapokban, egyéni szinteken, szisztematikusan és megkerülhetetlenül zajlik: az elnyomást. Brutális, fizikai formában is. Brutális, pszichikai formában is. Megfogható, és kevésbé megfogható, absztrakt formákban is. Mindez az elnyomás és ennek a brutalitása ébresztett rá sokakat arra, hogy nem elég csendben szimpatizálni. A Pride - ami 2009 óta Budapest Pride - résztvevőinek száma, az előző évtized stagnálása után, meredeken emelkedni kezdett. 2009-től kezdődően minden évben ezresével nőtt a résztvevők létszáma.

“Az utóbbi években most voltak a legtöbben. Az ellentüntetők gyakorlatilag nem tudták megzavarni a kifejezetten jó hangulatú bulit.” Ez egy idézet a 444.hu 2 évvel ezelőtti Pride-tudósításából. “A Budapest Pride békésen zajlott, az amerikai nagykövet is ott volt.” Ez pedig az index tudósítása 2012-ből, 3 évvel ezelőttről. Akkor indult a Nyitottak vagyunk! kezdeményezés, és a Budapest Pride-nak abban az évben kellett volna utoljára kordonok közé szorulnia. Azóta három felvonulás zajlott le, és megszokássá lett a bekerítettség. A következő egy évet épp ezért érdemes lenne arra szánni, hogy egy munkacsoport, amiben benne vannak a Budapest Pride szervezői, a menetet biztosítók és a rendőrség képviselői, összeállítsa azt a kritériumrendszert, aminek teljesülnie kell ahhoz, hogy jövőre biztonságosan, de kordonok nélkül lehessen vonulni. A tapasztalat, hogy alapvetően jól dolgozott a rendőrség, és a velük való együttműködés is alapvetően rendben volt, megfelelő alapot teremt erre. Az egyenlően, de elkülönítve gyakorlatnak véget kell, és véget is lehet vetni. A kerítés nem jelent védelemet senkinek. A Budapest Pride résztvevőinek sem. A kerítéstől nem fognak kevesebben ‘buzizni’, ‘halált a köcsögökre’-mondatokat skandálni, és úgy általában gyűlölködni. Továbbra is megverik és elnyomják majd az LMBTQI emberek jelentős részét a hétköznapjaikban.

Akkor viszont nagy valószínűséggel egyedül lesznek.

A felvonuláson ezzel szemben több tízezer magukkal együtt.

Nem csak LMBTQI emberekkel.

Ha pedig ez így van, akkor a Budapest Pride-nak ezzel szembe kell néznie, és abban kell támogatást és élményt nyújtania a benne résztvevőknek, hogy közösen ismerjük fel: az elnyomás - nem szükségszerűség. Lehet ellene tenni. Le lehet győzni. Együtt. És lehet közben cukinak lenni, lehetnek még nagyobbak a LED-falas kamionok, jöhetne még több DJ, még több lufi, lehetnénk még többen nyitottak, de mindezek csak eszközei (és nem okai) lehetnek annak, hogy a közösség (az LMBTQI is, meg az azon kívüli közösségek is) értse: az együttléte az elnyomás ellenében szerveződött. Az ellen, ami az utca túloldaláról néz vele farkasszemet - és kerül ijesztő, de kezelhető közelségbe a kordon hiányában - és az ellen, ami benne magában is dúl, saját magával szemben. Hirtelen más jelentést fog nyerni egymás kézen fogása, a kéz a kézben menetelés gesztusa, mást a dalaink, mást a táncaink, mást a luftballonjaink. Többet. Martin Luther King mondta: az igazi béke nem a feszültség hiánya, hanem az igazságosság jelenléte.