Fábri György itt megjelent pompás írását egy öt évvel ezelőtt született blogbejegyzésre való hivatkozással kezdte. Ezt teszem én is. Közel öt éve írtam az OktpolCafé blogon arról, hogy az akkor készülő felsőoktatási törvénynek – az intézményrendszerrel való matatás és a közvetlen állami beavatkozás kiterjesztése helyett - miről kellene szólnia: „A felsőoktatásnak a jövőben négy követelménynek kell megfelelnie: (1) legyen nyitott, (2) nyitott, (3) nyitott és végül (4) legyen nyitott.”

 Tüntetés idén áprilisban az egyetemi autonómiáért és a felsőoktatási törvénymódosítás visszavonásáért, fotó: Szabó Gábor origo.hu

(Rögzíthetnénk további elvárásokat is, de nagyon hasonlóan hangzanának, ezért dolgozzunk egyelőre ezzel a néggyel.) Vegyük sorra tehát ezt a négy alapkövetelményt.

1. Mindenekelőtt: a felsőoktatásnak nyitottnak kell lennie az egyre sokfélébb tanulási igényekkel és tanulási pályákkal szemben. Ahogy növekszik az egyéni életstratégiák sokfélesége, ahogy egyre diverzifikáltabbá válik a munkapiac szakmastruktúrája, s ahogy egyre általánosabbá válik az egyéni életutakon belüli többszörös pályakorrekció, a felsőoktatásnak is egyre gazdagabb programkínálatot és egyre több, a rugalmasságot erősítő ki- és belépési pontot kell kínálnia. Mindemellett a felsőoktatásnak egyre intenzívebben részt kellene vennie az érettségi utáni szakképzésben, bizonyos szakmák továbbképzési rendszerében, a felnőttoktatásban és az online távoktatásban.

2. Másodszor a felsőoktatásnak nyitottnak kell lennie a tanuló polgárok és a különböző érdekcsoportok minőségelvárásaival szemben. Ez nem csak azt jelenti, hogy minden felsőoktatási intézménynek és programnak hitelesen minőségbiztosítottnak kell lennie, de azt is, hogy autonóm és jól menedzselt intézményekre van szükségünk, mert ez biztosítja a külső elvárásokhoz való alkalmazkodás képességét. Addig természetesen ne is álmodjunk erről, amíg a tankötelezettségen túli tanulás nem egymással versenyző szereplők által működtetett képzési piacon zajlik.

3. Harmadszor a felsőoktatásnak nyitottnak kell lennie a nemzetközi felsőoktatási képzési piacra. Nem csak azért, mert ez javítja a felsőoktatási intézmények jövedelemgeneráló képességét. Ennél sokkal fontosabb, hogy a nemzetközi nyitás a minőség egyik legfontosabb előfeltétele és mércéje. Az ehhez szükséges kapacitások javítják az oktatás minőségét és lehetővé teszik, hogy a magyar felsőoktatási programok és intézmények nemzetközi kritériumok alapján mérődjenek meg.

4. Végül, de nem utolsó sorban, a felsőoktatásnak nyitottnak kell lennie a nem privilegizált társadalmi csoportokhoz tartozó hallgatók befogadására. Félreértés ne essék: ez nem csupán a szolidaritás követelményének érvényesülése érdekében fontos; ha a felsőoktatás nem képes széles merítési bázisról rekrutálni a hallgatóit, és nem képes nyitva tartani a társadalmi mobilitás csatornáit, sem a gazdaság még mindig hatalmas diplomások iránti igényét, sem pedig a társadalom kohézióját nem lesz képes jól szolgálni. Mivel a jelenlegi részvételi arányok éppen csak biztosítják a diplomás elit újratermelődését, ez nem fog menni a belépők arányának további növelése nélkül.

A magyar felsőoktatás már az Orbán-kormányzat 2010-es hivatalba lépése előtt sem igazán felelt meg ezeknek az elvárásoknak. A Bologna rendszerre való átállás meglehetősen nyögvenyelősen haladt, a képzés szerkezetében lezajlott ugyan, de a programok tartalmának a kimeneti követelményekhez illeszkedő újragondolása messze nem fejeződött be. Ami a külső minőségelvárásokhoz való alkalmazkodás képességét illeti, a független akkreditáció biztosított valami elemi szintű minőségbiztosítást, de a felsőoktatási intézmények saját intézményi minőségirányítási rendszerei és az intézményi szintű stratégiai tervezés gyakorlata nem erősödtek meg a szükséges mértékben. A magyar felsőoktatás nemzetközi piacra való kilépése gyakorlatilag elmaradt.

Ezt a tényt részben elfedte az európai felsőoktatási térségen belül, főleg Erasmus ösztöndíjakkal támogatott hallgatói mobilitás. Az uniós térségen kívülről azonban lényegében nem jött több külföldi hallgató a magyar intézményekbe, mint Bulgária vagy Albánia egyetemeire. Ami pedig a felsőoktatás hazai merítési bázisát illeti, az rendkívül szűk maradt. 2005-ben a felsőoktatás expanziója kifulladt, s az új belépők elsöprő többsége az alapvetően középosztályi hátterű gimnáziumokban érettségizett tanulók közül került ki. Mindezek alapján, ha az új kormányzat valódi problémák megoldására irányuló beavatkozásokra és fejlesztésekre kívánta volna felhasználni azt a rendkívül erős felhatalmazást, amit választóktól kapott, lett volna teendője bőségesen.

Mint tudjuk, nem ez történt. Az elmúlt öt év során a kormányzat a felsőoktatás valódi problémáit a szőnyeg alá söpörte, és hallatlan erőfeszítéseket tesz azok további súlyosbítása, valamint eddig nem létező problémák előállítása érdekében.

Tanulási igényekre való nyitottság

A jelenlegi kormányzat bármilyen konfliktust kész felvállalni annak érdekében, hogy szűkítse a felsőoktatás programkínálatát. Erre részben az készteti, hogy bevallottan csökkenteni akarja a felsőoktatásba belépő hallgatók számát, részben pedig az, hogy a harmadik világbeli színvonalra (majdnem a válság előtti mérték felére!) zsugorított állami finanszírozási szint mellett is fenntarthatóan működtesse a rendszert. Egy rugalmas és gazdag képzési kínálat kialakításához – jól kalibrált szabályozáson kívül – elsősorban pénzre van szükség. Az a drámai forráskivonás, amit a magyar felsőoktatás 2012-13-ban elszenvedett, a meglévő képzésszerkezet fenntarthatóságát is felszámolta. Mint ahogy erről máshol már írtam, ennek az oka nem pénzhiány volt; a költségvetési támogatás GDP-n belüli nagyjából 0,5 százalékos szintre zsugorítása kizárólag a kormányzat közfinanszírozási prioritásait tükrözi. Jellemző módon az állami tulajdonban lévő 10 legnagyobb egyetem költségvetési támogatása zuhant a legnagyobbat, 2013-ig durván 40 százalékot. 

A finanszírozás ilyen alacsony szinten tartása – és a tandíjas képzések iránti fizetőképes kereslet folyamatos csökkenése – elkerülhetetlenül maga után vonja a képzési kínálat szűkítését. A programkínálat komolyabb zsugorítása viszont csak lényegénél fogva buta direkt állami beavatkozással történhet meg; ehhez volt szükség a programakkreditáció függetlenségének felszámolására, a képzési programok és keretszámok egyes intézményekre lebontott osztogatására és bizonyos képzési területek magasabb belépési küszöbbel való büntetésére. Már csak csak hab a tortán, hogy mindez semmilyen ténnyel nem alátámasztható, primitív utcai vélelmek alapján, s az állam saját maga által gründolt egyetem monopolhelyzetbe hozásával történik. Ami a képzésszerkezetet, a kilépés és belépés lehetőségeinek rugalmasságát illeti, a kormányzatnak az intézményrendszer szintezésére irányuló bűvészkedése, a Bologna rendszerből való lassú kihátrálása és a felnőttképzési piac elfojtását szolgáló szabályozás is inkább csak ront a helyzeten.

Minőségelvárásokra való nyitottság

Korunk felsőoktatási minőségfogalma nem a legjobban teljesítő kevesek lefölözésén alapszik. A felsőoktatási intézményeknek is hozzáadott értéket kellene produkálniuk: a hallgatók előzetes tudásától függetlenül kellene tanulási eredményekben kifejezhető teljesítményt produkálniuk. Ha a felsőoktatás-politika szimplán csak elitista lenne, már önmagában is elég sok problémát okozna. Ennél azonban sokkal több történik: a kormányzat egész politikája abból a hamis feltételezésből indul ki, hogy ennek az atavisztikus minőségeszménynek az érvényesítése kizárólag az állam feladata. Egy felsőoktatási intézménynek nagyon sok különböző minőségelvárásnak kellene megfelelnie, az állam elvárásai ezek egyike csupán. Az pedig, hogy az állam képes mérlegelni és hosszú távon előre jelezni az egyes hallgatók, a regionális munkaerő-piaci szereplők, egyes szakmák és tudományterületek igényeit, általában is illúzió. A mi jelenlegi konkrét kormányzatunk pedig szemmel láthatóan csupán politikai és oktatásirányítási szereplők elvadultan voluntarista nünükéit képes közvetíteni. Miközben a kormányzat nem szűnik meg a munkaerőpiac vélelmezett - de minden rendelkezésünkre álló tény szerint alapjaiban félreértett - igényeire hivatkozni, teljesen felszámolja az intézmények képességét arra, hogy alkalmazkodjanak ezekhez az igényekhez.

A nagyon sokféle külső elváráshoz való alkalmazkodás képessége – a finanszírozásban és kimeneti követelményekben rögzített legitim állami elvárásokat is ideértve – csak autonóm és jól menedzselt intézményekben alakulhat ki. Fábri György megemlíti, hogy az egyetemek gazdálkodása sokat javult, s ez lényegében igaz. A jó gazdálkodás azonban messze nem azonos a jó menedzsmenttel. Az utóbbi magában foglalja a humánerőforrásokkal való gazdálkodás öt klasszikus területét (létszámgazdálkodás, a munka tartalmának meghatározása, a teljesítmények értékelése, a bérezés és ösztönzés, valamint a belső továbbképzési rendszer), de ezen túl a stratégiai tervezést, a képzésszerkezet folyamatos felülvizsgálatát és megújítását, az oktatás- és tanulásszervezés rendszerének működtetését, a külső intézményi kapcsolatok menedzselését, a belső intézményi minőségirányítást, az információs rendszerek és hallgatói szolgáltatások működtetését, a nemzetközi kapcsolatok menedzselését, és még rengeteg más dolgot is. Régóta tudjuk, hogy a klasszikus „rektor plusz testületek” modell erre elég korlátozottan alkalmas. Ennek következtében az elmúlt húsz évben rengeteg felsőoktatási irányítási reform zajlott rengeteg országban, Magyarországot azonban ezek mind elkerülték. Most egy jó darabig fel sem vetődhet ilyesmi, mert a jelenlegi kormányzat a menedzsment hatékonyságának növelésére hivatkozva szűkíti a felsőoktatási intézmények autonómiáját, ami hosszú időre diszkreditálja az értelmes változtatásokra irányuló, az autonómiát tiszteletben tartó törekvéseket. Az utolsó két törvénymódosítás, amely megteremti a feltételeit annak, hogy az állam pont úgy mikromenedzselje a felsőoktatási intézményeket, mint ahogy az már évek óta teszi az iskolákkal, kizárólag minőségromláshoz vezethet.

Nemzetközi képzési piacra való nyitottság

Az európai felsőoktatási térségen belül a felsőoktatási intézmények és programok minőségbiztosítása már most is erőteljesen nemzetközi részvétellel és nemzetközi referenciák alapján zajlik. Mindebből Magyarország szinte teljesen kimaradt. Az európai szemmel egyre avíttabb tanulástámogatási eljárásaink fejlesztése el sem indulhat, mert olyan mértékben zárkózunk el a nemzetközi felsőoktatási piactól, hogy fel sem ismerjük a problémáinkat. E tekintetben a jelenlegi felsőoktatás politika legszörnyűbb jellegzetessége még csak nem is az, hogy horizontja csak az országhatárig terjed, hanem a zsigeri versenyellenessége. (A felsőoktatási stratégia egyik legszánalmasabb eleme az az óhaj, hogy ne intézmények versenyezzenek egymással, hanem „profiltisztítással” monopolhelyzetbe hozott intézmények által oktatott képzési területek.) A verseny kikapcsolásának hatására a felsőoktatás fokozatosan pont olyan, az állam által szétosztott közszolgáltatássá válik, mint az Utasellátók szottyadt szalámis zsömléje az államszocialista korszakban. Olyan intézmények azonban, amelyek a kicsiny magyar képzési piacon sem kényszerülnek versenyre, soha nem lesznek képesek a nemzetközi versenyben eredményeket produkálni. S mivel a magyarországi intézmények nem kényszerülnek semmi ilyesmire, fennmaradnak azok az érdekeltségi viszonyok, melyek nem kényszerítik ki idegen nyelven is oktatni képes oktatók alkalmazását, nemzetközileg versenyképes programok elindítását, a komolyabb nyugati egyetemeken már általános tanulás-intenzív oktatásra, értékelésre és kurzusszervezésre való áttérést, s sok más egyéb feltétel biztosítását. Ha ez nem változik, könnyű belátni, hogy sem a külföldi hallgatóknak nem lesz oka idejönni tanulni, sem a fizetőképes magyar hallgatóknak magyarországi intézményt választaniuk, ha itthon sokkal gyengébb oktatásban részesülnek.

Nem privilegizált csoportokra való nyitottság

Mint már jeleztem, a nem privilegizált társadalmi csoportokhoz tartozó hallgatók felsőfokú diplomához jutása esélyének javításához nélkülözhetetlen lenne a részvételi arányok javítása. (Az érettségizők létszámának demográfiai csökkenése miatt ez nem feltétlenül igényelné a belépő hallgatók számának növelését, elegendő lett volna annak szinten tartása is.) Tudnunk kell, hogy a hátrányos helyzetűek számára biztosított célzott kiegészítő támogatások – mint például a plusz pontszámok lehetősége – is csak akkor fejtenek ki esélynövelő hatást, ha általában is javulnának a belépési esélyek. A magyar kormányzat egyértelműen ennek ellenkezőjére törekszik. A gimnáziumi férőhelyek csökkentésével és a szakközépiskolák általános (nem szakképző) jellegének visszaszorításával csökkenti a keresletet, a belépés számos egyidejű eszköz alkalmazásával történő megnehezítésével pedig csökkenti a felsőoktatási kínálatot. Ez már eddig is pompásan működött: a kormányzat az elmúlt öt évben elérte a jelentkezők számának drámai mértékű, 32 százalékos csökkenését. És ez még csak a kezdet. Ha a kormányzat a következő években már semmit nem tenne – ami elképzelhetetlen, a középfokú oktatás átrendezése csak most kezdődik –, 2017-től akkor is csökkenni kezdene a diplomát szerző 30-34 évesek aránya, amely Magyarországon már most sem közelíti meg az Európai Unió 40 százalékos célértékét 2020-ra.

Összefoglalva: olyan oktatáspolitikával, amely legfőbb céljának a tanulás, tanítás és – közvetve – a kutatás szabadságának intézményes garanciáit biztosító felsőoktatási autonómia korlátozását tekinti, nem lehet problémákat enyhíteni, csak súlyosbítani lehet azokat. Az eredmény elég pontosan kiszámítható: egyre rosszabb felsőoktatás egyre kevesebbeknek.

 Radó Péter

A sorozat korább darabja:

FÁBRI GYÖRGY: AZ EGYETEM ÜGYE KONZERVATÍV SZEMSZÖGBŐL